20. Tények és kérdések

20.

/hello mindenkinek! :) tudom, hogy későn hozom a részt, de túlságosan elragadtatom magamat, ha írásról van szó... Köszönöm a díjat, a kilencezer megtekintést és minden egyebet, amit tőletek kapok <3 Sajnos a kommentelést kicsit mellőztétek, de semmi gond :) bár nem esne rosszul néhány szó a történetről a ti szemszögetekből. Sajnálom, hogy lassan halad a cselekmény, és ha néha unalmas, de most már ígérem, belehúzok! :)) még valami: beeveztem egy blogversenyre, ahol szeretném, ha likeolnátok a blogot: http://www.facebook.com/photo.php?fbid=292434187539351&set=a.291735647609205.62949.256207541162016&type=3&theater :)) előre is köszönöm <33 jó olvasást és kommentelést! /

Tények és kérdések

                A lépcső nyikorgó hangjára ébredtem fel. Majd határozott léptek dobogása törte meg az emelet csendjét az éjszakában.
                - Hol van Ariel? – nyitotta ki anya az ajtómat, ezzel fények ezreit zúdítva rám, melytől néhány másodpercig semmit sem láttam.
                - Fogalmam sincs. – húztam a fejemre a takarómat.
                - Selma. Már hajnali három van, és még mindig nincs itthon. – hangjában érződött némi feszültség, de azt gondoltam, majd lenyugszik, mert Ariel sosem volt az a korán hazajáró típus.
                - És szerinted én tudom, hol van? – suttogtam a takaró alól.
                - Miattad nem jött haza. – mondta.
                - Tessék? – keltem ki ágyamból. – Hogy mondtad? – kiáltottam.
                - Ne beszélj így velem. – nézett szemeimbe.
                - Már megint ez van. – ordítottam. – Nem érdekel téged, hogy tizennyolc évesen gyereke van, semmi végzettsége és emellé társul még egy borzasztó személyiség!
                - Meg kell tudni megbocsátani. – felelte színlelt higgadtsággal.
                - Anya! Térj már észhez! – raktam két kezem vállaira.
                - Nem, Selma! Neked kell megértened őt!
                - Ó, megértem én. – affektáltam. – Biztos az én, sőt! Abbigael hibájából történt mindez vele!
                - Jó, itt fejezd be. – intett. – Köszönöm, hogy okoztál nekem és neki még egy álmatlan éjszakát. – távozott a szobámból, majd erősen becsapta maga mögött ajtómat.
                - Ez nem lehet igaz! – kiáltottam, és a folyosóra léptem. – Most mit fogsz csinálni? – szóltam anya után.
                - Megkeresem. – sütötte le szemei.
                - Szükségtelen. – mondta Ariel az alsó szintről.
                - Kicsikém! Hát hazajöttél? – futott le anya a lépcsőn.
                - Csak buliztam egyet. – hallatszott fel nem éppen józannak nevezhető hangja.
                - Most feküdj le szépen. Már megágyaztam neked. – anya felvezette Arielt a szobájához, amit én mozdulatlanul végignéztem a falhoz simulva.
                - A dalos pacsirta még nem alszik? – kérdezte flegmán. – Vigyázz, kis agytröszt! A végén még elszáll a hangod…
                - Elég legyen, Ariel! – intette csendre anya. – Jó éjszakát! - Ariel becsukta maga mögött ajtaját, és még hallani lehetett egy tompa puffanást, ahogy az ágyára dől. – Bocsánat, Selma, tudod…
                - Nem érdekel. – vágtam szavába, majd a szobámba hátráltam.
                Egy villany sem égett odabent, így alig tudtam mi merre van. A kapcsoló után pedig inkább nem nyúltam be a szekrényem mögé. Az utcáról éppen elegendő fény szűrődött be ahhoz, hogy eltaláljak az ágyamig.
                Állig magamra húztam sötétkék, takaróként szolgáló plédemet, majd a lomokkal teli szobámat pásztáztam. Az agyam össze-vissza kattogott, nem tudtam elaludni. Végül egy gyenge pillanatban úrrá lett rajtam az álom, de egy kis idő múlva újra ébren voltam.
               

                Fél öt. Tenyereimmel átdörzsöltem arcomat, hogy valami frissességet csempésszek bele. A nap még nem kelt fel, de az ég búskomor fekete színe már halványodni kezdett.
                Hálóingem fölé egy szürkésszínű, kopottas pulóvert is húztam, tekintettel a Londoni hajnalokra, még ha június is van. Lassan kinyitottam az ajtómat, majd csendesen a földszintre igyekeztem. A függönyök nem voltak elhúzva, ezért odalent viszonylag jól tudtam tájékozódni.
                Először lehuppantam a kanapéra, ahol szatyrok tömege foglalt helyet telis-tele ruhákkal, és katalógusokkal. Keserű mosoly húzódott végig ajkamon, ahogy arra gondoltam, Abby már megtalálta a boldogságot. Talán én is.
                Az apró, összetákolt dohányzóasztalt tányérok és poharak borították. Az egyik magas, műanyagpohár mögött megláttam egy apró papírdobozt, melyen alig láthatóan egy felirat volt. Feltápászkodtam és érte nyúltam. Halkan felnevettem, mivel a „rejtelmes” tárgy nem volt más, mint Zayn itt hagyott cigarettája. Tehát nem szívta el. Máris van egy jó pontja nálam, gondoltam.
                Kitipegtem a konyhába, ahol meglepő rend fogadott a nappalihoz képest. A tiszta edények élére állítva a polcokon, a konyharuha felakasztva a fogasra és minden felület csillog-villog.
                Benéztem a mikróba, ahol a tegnapi teám pihent. Megmelegítettem, majd az asztalhoz ültem vele. Egy kortyot sem ittam belőle, csak bámultam ki a fejemből. Átfutott az agyamon minden, ami itt, Londonban történt.
                A megérkezés, a találkozás a fiúkkal, a sikertelen randijaink Niallel, és az első csókunk… valamint az utolsó. Amikor a csókra gondoltam, kétségbe estem. Így visszagondolva a pillanatra… Nem is tudom. Attól, tartok nem vagyok szerelmes Niallbe. Legalábbis, még nem.
                Csuklómon a fásli múlt este óta díszelgett, de úgy éreztem, a fájdalmam már enyhült. Letekertem a fehér anyagot, és visszaraktam egy fiókba.
               

                Hat óra.
                A nap már felkelt. És úgy éreztem, már én is kellőképpen felébredtem. Belekortyoltam kihűlt teámba, majd a szobámba siettem. Kihalásztam elnyűtt futónadrágomat és felsőmet bőröndömből, végül kissé sáros cipőmre is rábukkantam immáron a földszinti dobozok valamelyikében. A hajamat egyszerű kontyba kötöttem, mit sem törődve azzal, hogy nézhetek most ki.
                Kiléptem az utcára, ahol egyelőre csend honolt. A házakban kezdtek felkapcsolódni a lámpák és néha-néha kilépett valamelyik apuka az ajtón kivinni a szemetet.
                Elkezdtem futni a még nyirkos járdán, a cipőm pedig apró, „sikolyszerű” hangokat hallatott. Nem volt kedvem az erdőbe futni, pedig a házunk kertjéből kezdődik, mivel már ezer éve nem jártam ott, ezért félő volt, hogy eltévednék. Úgy gondoltam, egy külvárosi kocogás is megteszi.
               

                Már fél órája kattoghattam a problémáimon a „tréningem” közben, amikor néhány ember egy kávézó teraszáról alaposan megbámult. Nem tudtam mire vélni ezt, ezért gyorsabbra vettem a tempót.
                Hirtelen egy egész kis tömeg loholt a nyomomban – ahogy hallottam a csoszogásukat és kiáltásukat. Megfordultam, de rémülten láttam, hogy mindegyikük kezébe fényképezőgép van.
                Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogyan kell kezelni ezt az egész „hírnév” dolgot, ezért próbaszerencse, megálltam. Szaporán lélegeztem, majd térdemre támaszkodtam és megpróbáltam egy kis szuszhoz jutni, ami elegendő lesz a hazafelé úthoz.
                Alig pár perce szobrozhattam ott, amikor vakuk villanása közepette megérkeztek az újságírók.

Niall szemszöge

                - Igazán nem akarok zavarni, de az anyukád félóránként zaklat minket telefonon. Csoda, hogy te még nem keltél fel. – rontott be Zayn, kezében egy tál müzlivel. Párnámat a fejemre húztam, jelezve, hogy még nem vagyok készen egy anyai faggatásra.
                - Mennyi az idő? – nyöszörögtem.
                - Fél nyolc. – mondta csámcsogása közepette.
                - Mit eszel? – nyújtózkodtam egyet.
                - Diétás müzlit.
                - Hogy mit? – pattantam ki ágyamból.
                - Csak ez volt itthon. Danielle ezt hagyta itt. – magyarázkodott.
                - Úgy tudom, van egy bejárónőnk. Esméenek hívják, és itt dolgozik. – húztam fel szemöldököm.
                - Szülési szabadságra ment. – közölte egyszerűen.
                - Zayn, Esmée nem is volt terhes.
                - Szülési szabadságot mondtam volna? Úgy értettem, nászútra ment. – nevetett.
                - Mindjárt más. Ha anya még egyszer hív, mondd meg neki, hogy tartsa. – tájékoztattam, majd kitessékeltem a szobámból. – Egyelőre szép időnk van. – húztam szét a függönyöket.
                Vajon Selma felkelt már? Á, még biztos nem… Ma vajon hol találkozzunk? Állj! Mi legyen a program? Vegyek neki ajándékot? Vagy ez még túl korai? Térj magadhoz, ember! Ne pánikolj. Laza vagy, és… egy lúzer.
                Magammal folytatott beszélgetésem során felkaptam egy fehér ujjatlant majd fejembe csaptam piros sapkámat s sóhajokkal kísérve levágtattam a lépcsőn. Épp’ hogy az utolsó fokról léptem le, újra megcsörrent a nappaliban helyet kapó telefon.
                - Tessék! – szóltam bele ásítva.
                - Mi az, hogy tessék? Miért ásítasz? Fáradt vagy? Miért nem alszol? És a legfontosabb, miért nem veszed fel a mobilodat? Azt hittem, azért vetted, hogy beszélj rajta. – csacsogta anya enyhén feszélyezett hangon.
                - Bocsánat anya, de tegnap nagyon kimerültem, ezért ma szándékoztam tovább aludni. – ecseteltem. – A mobilomról meg csak annyit, hogy a fürdőben hagytam, ezért nem hallottam.
                - Jó, ne magyarázkodj. Tudom, hogy felnőttél, de akkor is.
                - Anya, én csak…
                - Ne szakíts félbe. – hallottam, ahogy mély levegőt vesz. – Tegnap hazajöttem a munkából, vacsoráztam és bekapcsoltam a TV-t. Mint minden este. Erre mit látok? A fél híradó rólad és az újdonsült barátnődről szólt. Az összes bulvárlap a címlapon közölt le titeket. Ne gondoltad, hogy szólhatnál nekem, mielőtt valakivel járni kezdesz?! – utolsó mondatát majd’ hogy nem kiabálva mondta.
                - Még nem járunk. – nyugtattam meg.
                - Nem? Kisfiam, nem most jöttem le a felvédőről…
                - Párszor megöleltem nyilvánosan. Ez olyan nagy baj? – ezúttal én kiabáltam.
                - Ennyi?
                - És mi van, ha több is történt? – feleseltem.
                - Niall, ha lemertél…
                - Köszönöm a bizalmat.
                - Nem úgy értettem… - lágyabb hangszínre váltott. – Apád tegnap tombolt. Nem tudja elviselni, hogy nem tudja irányítani a, bocsánat a csúnya szóért, „nőügyeidet”.
                - Leszokhatna róla. – kezdtem rágni körmömet.
                - Igen… - nevetett. – Mondd csak! Kedves az a lány? – kíváncsiskodott.
                - Nem csak kedves. – mosolyogtam, mint egy idióta. – Anya!
                - Tessék?
                - Megcsókoltam. – vallottam be.
                - Ó… igazán? – zavarában hallottam, ahogy levert valamit valamelyik polcról.
                - Igen. Ne haragudj, de most mennem kell… - próbáltam lerázni.
                - Persze, persze. Menj csak! Szia, kisfiam! Vigyázz magadra! – búcsúzkodott.
                - Oké, szia, anya!
                - Szeretlek!
                - Anya… - makacskodtam.
                - Te nem szeretsz?
                - De… - morogtam.
                - Akkor mondd!
                - Szeretlek anya.
                - Én is! Puszi! – mihamarabb lecsaptam a kagylót, mert anya elköszönései fél óránál tovább szoktak tartani.
                - Jaj, Niall! Te kis aranyos! – jött oda hozzám Zayn pimasz vigyorral. – Kérsz kaját? Harryvel összeütöttünk valamit.
                - Na, lássuk! – csaptam össze tenyeremet. – Bár kételkedem a szakácsi képességeitekben. Erősen.
                - Hidd el, neked ízleni fog! – vezetett be a konyhába, ahol vastagon voltak az ételtörmelékek a pulton, a mosogató tele volt piszkos edényekkel és minden tele volt félig megbontott zacskókkal.
                - Akárcsak a csatatér. – jegyeztem meg.
                - A külalak ne tévesszen meg, James.
                - Ezerszer elmondtam, hogy ne hívj a második nevemen, Jawadd.
                - Befogtam. Gyere az étkezőbe! Úgy látszik, Harry feltálalta.
                - Bonjour! – köszöntött Harry az étkezőbe érve.
                - Ez a reggeli? – rökönyödtem meg az asztalon lévő tányérok tartalmától.
                - Turmixolt zabpehely eperrel és fagyasztott barackkal. – jelentette be Zayn a menüt.
                - Fantasztikus. – ironizáltam. – Liam? Louis?
                - Csomagolnak. – mondta Harry.
                - Mi?
                - Vakációzni mennek. Ki-kivel. Louis Eleanorral, Liam…
                - Daniellel. Értem. – fejeztem be Harry mondatát. – Te Zayn? Nem mész sehova Perrievel?
                - Majd egy hét múlva. Párizsba. – lelkendezett.
                - És mi volt az tegnap Selma nővérével? – kérdeztem.
                - Ó, az… Kérlek, ne mondd tovább! Nem tudom, mi történt velem, de most így visszanézve, iszonyú nagy baklövés volt…
                - Oké, megértettem. – mondtam. – Legalább Perrie van neked…
                - Ugyan már, ne keseregj! – bokszolt vállba. – Ott van Selma! Vidd haza Írországba!
                - Anyám meg is ölne… így is kiakadt az újságcikkeken meg a tévériportokon… - ültem le az egyik székre.
                - Akkor legalább hívd el ma sétálni! – próbált segíteni Harry, miközben mellettem foglalt helyet.
                - Megszólalt Mr. Komolykapcsolatszakértő. – szekálódtam. – Harry, én tényleg hosszútávra terveznék. Nem  csak kavarni akarok Selmával.
                - Jól van, de…
                - Helló, Niall! – csatlakozott hozzánk Liam és Louis. – Mi ez a sz*r? – akadt ki Louis a reggeli láttán.
                - Tudsz jobbat? – kérdezte Harry. Miután Liam és végül Louis beletörődött sorsába és leültek mellénk, Zayn futva érkezett meg a helyiségbe kezében iPadjével.
                - Van néhány érdekes információm Selről. – kezdte. – Egy pillanat. – ült le.
                - Hadd halljuk! – buzdítottam.
                - Selma még csak tizenöt éves! – mondta.
                - És? – értetlenkedtem.
                - Nem kevés ez egy kicsit? – szállt be Liam.
                - Három év nem nagy valami. – rántottam meg vállamat.
                - Te tudod. – folytatta Zayn. – Az egyik oldal azt írja, hogy 172 centiméter magas! Tehát, egy kicsit nagyobb nálad Niall. Legfeljebb nem hord magas sarkút.
                - Zayn, neked tényleg ezek az érdekes információk? – nyeltem egy nagyot reggelimből.
                - Pár perccel ezelőtt még annak tűntek. – mondta csalódottan. – Inkább együnk. – Zayn első értelmes megszólalására mindenki nekilátott a szedett-vedett ételhez és Harry meg Liam értelmetlen csevegésbe kezdett. Ha akartam se tudtam volna odafigyelni, ugyanis míg a fiúk össze-vissza fecsegtek, addig én felnéztem Twitterre. Az első meghökkentő dolog az volt, hogy a világtrendek között volt a „Seni” szó. Megpróbáltam következtetni arra, hogy ez a Selma és a Niall névből jött, úgy gondoltam, ez ráér később. Aztán megnéztem a fanjaim üzeneteit, amikben egyre több volt az utálat Selma ellen. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor megláttam néhány Selmáról készült képet, melyekre nagy betűkkel a ribanc szót írták. Feszülten a földre dobtam a telefonomat és tenyerembe temettem arcomat.
                - Mi van, Niall? – kérdezte Louis.
                - Miért van az, hogy azokat a lányokat, akikkel én mutatkozom, leribancozzák, de ha mondjuk Zayn vagy akárki sétál valamilyen csajjal, az már is cuki? – akadtam ki.
                - Nehogy azt hidd, hogy Danielle-t is imádják… - szólt közbe Liam. – Néha sírva hív fel és azt mondja, hogy ő ezt a nyomást többé nem tudja elviselni. Nagyon nehéz mindnyájunk barátnőinek.
                - Jó, de… aaaaaaaa! Ez megőrjít! – álltam fel az asztaltól és caplattam ki a kertbe, ahol elterültem a függőágyban. – Elegem van ebből a hülye hírnévből… - morogtam.
               
                - Niall, valaki keres! – futott ki telefonommal Harry. – Még nem vettem fel. – nyújtotta oda.
                - Igen? – szóltam bele mosolyogva.
                - Szia… - Selma volt az. Hangján éreztem, hogy nincs minden rendben.
                - Mi az, Sel? Valami baj van? – faggatóztam.
                - Az a helyzet, hogy… Én azt hittem, csak néhány fotót akarnak, meg pár választ, de nem. Nem hagytak békén és egyre csak kattogtatták a hülye gépeiket, meg idióta kérdéseket üvöltöztek a fülembe.
                - Selma! Beszélj érthetőbben!
                - Mintha olyan könnyű lenne… - csuklott el a hangja.
                - Oké, bocsi… Hol vagy most?
                - Egy kávézóban… Valahol a belvárosban. A neve olyasmi, hogy Jerry, vagy John…
                - Tudom, merrefelé van. Várj meg ott. Érted megyek. – nyugtattam meg. – Negyed óra múlva már a kocsimban fogsz ülni.
                - Rendben. – szipogott egyet. – Siess!
                - Persze. – nyomtam ki a készüléket. Visszatrappoltam a házba és szó nélkül egészen a szobámig futottam. Felvettem az első kezem ügyébe eső nadrágot, hogy ne pizsamában kelljen utcára lépnem, majd egy gyors vizitet tartottam a fürdőben és meggyőződtem arról, hogy egyetlenegy csúnya karika sincs a szemem alatt.
                - Hová mész? – szólt utánam Harry a bejárati ajtóból.
                - Azt hiszem, Selmára „rátámadtak” a lesifotósok, ő pedig nagyon bepánikolt. A belvárosban van. – írtam le a helyzetet.
                - Hát, ez nem a legjobb hír… - vakarta meg fejét.
                - Nem, de most mennem kell. Lesz valami fellépés?
                - Niall, alig tíz perce mondtuk el, hogy turnészünet van. – mondta.
                - Igaz is. – pattantam be az autómba s elhajtottam. Felelősnek tartottam magamat, amiért Selmának néhány nap után már meg kellett tapasztalnia a hírnév másik oldalát.

                Kis idő múlva már a Jerry’s Café-ban voltam. Kétségbeesetten léptem be az ajtón, és fáradhatatlanul Selmát kerestem a szememmel. Azt hittem, csak egy távolabbi asztalhoz ült le, de nem. Egyszerűen nem találta sehol sem.
                - Elnézést… - léptem oda kissé megszeppenve a bárpultoshoz – én egy lányt keresek. Hosszú, barna haja van, kb. 170 centi magas…
                - Tudom, kiről van szó. – mondta. – Ha jól tudom, Selma a neve.
                - Igen! Ő az! Nem látta valamerre? – kérdeztem.
                - Olyan fél órája futott be ide, elég zaklatottan, és elkérte a telefonomat, hadd hívjon egyet. Utána adtam neki egy pohár vizet… - magyarázta.
                - Nagyon köszönöm, de elmondaná végre, hogy hol találom? – szakítottam félbe.
                - A konyhában. Leültettük egy székre, mert eléggé megijedt valamitől és sírt is. Csaj menjen jobbra, onnantól már megtalálja a konyha ajtaját! – igazított útba. Hálám jeléül egy tízfontost nyomtam a pultos kezébe, majd Selmáért siettem.
                A leírtak alapján könnyen megtaláltam a széles, fém ajtót, melyet enyhén meglöktem, majd az első szembejövő pincért megkérdeztem, hol találom Selt. Ám mielőtt még válaszolhatott volna, megláttam, ahogy egy nagy hűtő mellett üldögélt.
                - Hahó! – integettem neki, miközben felé siettem.
                - Szia! – állt fel. – Sajnálom, hogy iderángattalak, de nem volt senki más, aki észnél maradt volna a hívásom után. – nevetett.
                - Nem gond. – mosolyogtam. – Jól vagy?
                - Most már igen. – sóhajtott egyet.
                - Elmondod, mi történt?
                - Később. – válaszolt. – Van nálam néhány font. Veszünk valamit enni, mert mindjárt kilyukad a gyomrom.  – kérlelt. – Csak ne itt! Többet ide be nem jövök.
                - Rendben. – egyeztem bele.
                - Köszönöm! – ölelt át. Még soha nem csinált ilyet, mindig nekem kellett kezdeményeznem… Lehet, hogy csak megrémült… Gondolkoztam.

Selma szemszöge

                - Egyáltalán, mi ez a cucc rajtad? – érdeklődött Niall.
                - Ja, futni voltam. Máskor az erdőben fogok. – kacagtam.
                - Megérkeztünk. – parkolt le egy nagyobb hipermarket előtt. – Itt senki sem fog üldözni, megígérem. – kacsintott. Bólintottam, majd kiszálltam az autóból. – Mit szeretnél?
                - Valami édeset. – vágtam rá. – De gyorsan és sokat!
                - Értem. – nevetett, majd megfogta kezemet és a bejárat felé kezdett húzni. Beléptünk az átlátszó üvegajtón és emberek sokaságával találtuk szembe magunkat. Volt, aki lelkesen tologatta a bevásárlókocsit, más az össze-vissza futkosó gyerekét próbálta megfékezni hangos kiáltások közepette. – Látod? Itt alighanem érdekli az embereket, hogy hírességekkel vannak körülvéve.
                - Hol vagyunk most? – néztem körbe.
                - Amikor elkezdődött az X-Faktor, idejártunk bevásárolni a fiúkkal. A stúdió szerint a közemberek helye ez, mivel errefelé sok a gyár. – magyarázta.
                - Oké, felfogtam. Bemegyünk? – kérdeztem.
                - Csak utánad!
                Kíváncsian fürkésztem a polcokat, melyek roskadoztak az óriási mennyiségű élelmiszertől. Hol ide, hol oda szaladtam és próbáltam meg választani.
                - Kicsit lassíthatnál! – ért utol Niall, miközben nyelvét lógatva fújta ki magát.
                - Sajnálom. Stresszhelyzetben vagyok. – mondtam.
                - Stresszhelyzet?
                - Képtelen vagyok eldönteni, mit vegyek.
                - Vegyél meg mindent! Adok pénzt! – ajánlotta fel.
                - Nem! – tiltakoztam. – Van nekem pénzem.
                - Csak mondtam. – védekezett. – Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy te fizess akárhol is vagyunk?
                - Ez hosszú történet. – fogtam rövidre. – Segítesz? – emeltem fel két zacskót. – Vaníliás vagy étcsokis puding?
                - Én inkább az epresre szavazok.
                - Szerintem is az étcsokis. – tettem vissza a vaníliásat.
                - Hihetetlen. – vihogott. – Az epres miért nem jó?
                - Mindenki úgy odavan az eperért. Én nem leszek. – kacsintottam.
                - Lázadunk, lázadunk?
                - Hahaha. – ironizáltam. – Ma nincs fellépésetek, vagy ilyesmi? Apropó! Ray nem hívott, hogy kéne mennem a stúdióba. – haraptam ajkaimba.
                - Selma! A vasárnap az nekünk is vasárnap. Amúgy meg turnészünetünk van. – tájékoztatott.
                - Akkor Allen miért ment Amerikába? Azt mondta, hogy az ottani koncertjeiteket szervezi.
                - Nem, csak az új albumukra vesszük majd fel részben ott a dalokat és ezeket intézi. Közben meg néhány fesztiválon fogunk fellépni. – mondta.
                - Lesz még egy album? – csodálkoztam. - Ez tök jó.
                - Az. Tök jó. – ismételte, majd szemeimbe nézett. – Mivel, a te dalod is szerepelni fog az albumon… muszáj lesz velünk tartanod! – jelentette be.
                - Ez komoly? – sikítottam. – Amerika? Amerika? Amerika? Amerika? Az az Amerika? – hüledeztem.
                - Igen, az az Amerika. – nevetett. – Örülsz?
                - Még hogy örülök-e? – pördültem meg. – Feldobtál. – álltam meg egy pillanatra.
                - Jár érte valami? – kíváncsiskodott.
                - Még szép. – közelebb léptem hozzá, mire ő megcsókolt. Gyengéden közelebb húztam magamhoz majd halványan elmosolyodtam.
                - Amerikába utazni jó dolog. – folytatta. - És végre nem csak a fiúkkal, hanem egy olyannal is, akit kedvelsz.
                - Kedvelsz? – húztam fel szemöldökömet.
                - Úgy tűnik. – túrt hajába.
                - Ez hízelgő.
                - Akkor gyere, fizessünk! – nyomott egy puszit számra.

                - A fiúk mivel töltik a turnészünetet? – faggatóztam, ezúttal a kocsiban.
                - Louis és Liam a lányokkal utazgatnak, ahogy Zayn is Perrievel. Harryről fogalmam sincs. – válaszolta.
                - Szóval, Zayn jár valakivel? Akkor tegnap…?
                - Elkövetett egy hibát. Ez mindenkivel megesik. Légy szíves, ne add tovább ezt a nyilvánosságnak…
                - Nyugi, nem vagyok spicli. – kacsintottam. – És, te mire használod ezt a rengeteg időt?
                - Nem is tudom… - nézett rám. – Mi is… csinálhatnánk valamit.
                - Jó ötlet. – bólogattam. – Van otthon valaki? – kérdeztem, miközben Niall bejárt a srácokkal közös házukban lévő garázsba.
                - Ha minden igaz, nincs. – vette ki a slusszkulcsot.
                - Klassz. – nyújtóztam egyet kiszállva a kocsiból. – Amikor utoljára ebben a házban jártam, nem is egy kicsit voltam összezavarodva… - pirultam el.
                - Csak nem miattam? – fordult felém Niall.
                - Mit gondolsz? Még szép, hogy Harry miatt! – nevettem. – Persze, hogy miattad.
                - Megnyugodtam. – indult a bejárati ajtó felé, de hirtelen megtorpant. – Selma…
                - Igen? – mosolyogtam.
                - Az a helyzet, hogy nagyon bírlak. Szeretem, hogy vicces vagy, és nagyszájú, de ugyanakkor visszahúzódó. – közelebb lépett és megfogta kezeimet. – Ez kezd nyálassá válni, de ez van. Gyönyörű vagy.
                - Niall… Most már tényleg zavarban vagyok… - sütöttem le szemeimet.
                - Hát még én… - nyelt nagyot. – De valamit meg kell kérdeznem. – sóhajtott. Selma. Leszel a barátnőm?

Közlemény - Első díjam

Nem is reménykedtem abban, hogy valaha is díjat nyer a blogom. De úgy látszik, megtörtént! :)

Köszönöm szépen Ciara Woodville-nek, nagyon hálás vagyok neki, és nektek, hogy olvastok engem :) <3

Ígérem, többet nem hanyagolom el a blogomat, gyakrabban hozok új részt, kikérem a véleményeteket, és egy kicsit bele is szólhattok a történetbe. ;)

Szabályok:

1.) Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!
2.) A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell!
3.) 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek!
4.) 11 embert meg kell jelölni és linkelni! (Nincs visszaadás/visszajelölés) 

1.) 11 dolog magamról:

1.) A családom furának tart, mivel információk tömegeit zúdítom rájuk minden egyes nap - ezzel idegesítve őket.

2.) Nagyon érdekel a divat, követem is, de nem szeretnék ezzel kapcsolatos hivatást.

3.) Már hároméves korom óta tudok olvasni, ezért régen csúfoltak is az óvodában.

4.) Imádok írni!
5.) Az egyik rossz szokásom, hogy "címkézem" az embereket.

6.) Nem hordok feketét, ha nem muszáj.

7.) Hiába mondja valaki, hogy szép, vagy hogy tehetséges vagyok - nem hiszem el.
8.) Az éneklés az első számú hobbim.

9.) Klausztrofóbiám van.
10.) Nem szeretem a nyarat, tél párti vagyok.

2.) A kérdések:

1.) Mik a terveid az írással?

Eléggé bizakodó vagyok e téren. Remélem, hogy el tudok majd helyezkedni újságírói pályán, de ha nem, hobbiíróként is boldog lennék. Egy bestsellert minimum elvárok magamtól! :D

2.) Fanfictionön kívül írsz mást is? És ha igen, mit?

Sok mindent, az biztos. Verseket, novellákat, elbeszéléseket, van néhány elkezdett regényem      is, de ezek többnyire a gépem legeldugottabb mappájában rejtőznek.

3.) Van olyan álmod, ami nagy, és megosztanád? Ha igen, írd le! 

A legnagyobb álmom, hogy híres, nemzetközi világsztár legyek - énekesnőként. Így első hangzásra elég vadnak tűnik, de szerintem kitartó munkával bármit el lehet érni.

A másik pedig, hogy olimpiai bajnok legyek 200 m-es síkfutásban. Még van négy évem, tehát próba-szerencse!

4.) Sportolsz valamit? 

Két-három évig röplabdáztam, de abbahagytam. Hobbiként szoktam futni, de szeptembertől rendes edzésre is fogok járni, ha minden jól megy.

5.) Benne vagy valamilyen kreatív programba az íráson kívül? Rajz/szobrászatének/zene/tánc/egyéb

Mint már mondtam: a zene a mindenem! 

6.) Vannak állataid? És ha igen, milyenek?

Jelenleg három macskám van, de a családnak közösen van két kutyája is. :)

7.) Milyen típusú zenéket hallgatsz?

Az electro, dubstep és hasonló hangzásúaktól rosszul vagyok, én inkább a lírai, mondanivalóval bíró dallamokat hallgatom meg. Műfajból a lazább pop, aztán a country, de a rockot is nagyon bírom, és a komolyzenét sem vetem meg. Előadók: Demi Lovato, John Lennon, Jessie J, természetesen a 1D, John Mayer, Jason Mraz, stb...

8.) Ki a kedvenc bloggered?

Jelenleg Etus.▲, ugyanis nagyon nehéz egy ténylegesen kidolgozott, igényes történetet találni.

9.) Olvasol más blogokat is? És ha igen, azok fanficek?

Igen, szoktam, és ezek inkább tumblr-os blogok, pl: Sophie's everyday thoughts, vagy True story, fanfictionből pedig Etus.▲-é a kedvencem.

10.) Melyik a kedvenc együttesed/énekesed?

Nyilvánvalóan a One Direction, mint együttes, és még a Little Mix, a The Fray, a Maroon 5, előadóból pedig Demi Lovato, Taylor Swift, stb...

11.) Társasági ember vagy, vagy inkább zárkózott?

Inkább zárkózott.

Akiknek küldöm:

Etus.▲

Kérdéseim neki:

1.) Mi volt az első szavad? (persze, csak ha tudod)

2.) Nyertél-e már versenyt az írásoddal, a blogodon kívül?

3.) Ketchup vagy majonéz?

4.) Mi/ki inspirálja a blogodat?

5.) Van-e olyan szereplő a blogodban, akit egy létező, a környezetedben élő személyről mintáztál? Ha igen, ki? Mi az ő története?

6.) Ha lehetőséged lenne, változtatnál valamit a külsődön? Mi lenne az? Miért?

7.) Ha az írás nem jönne be, milyen hivatást választanál? 

8.)  Mi jellemzi az öltözködésedet? 

9.) Szeretsz Monopolyzni? 

10.) Ha a blogodra felfigyelne a 1D, és kiadást ajánlanának, belemennél? (Hülye kérdés, tudom :D)

11.) Van olyan, hogy egy zenéhez kapcsolódik egy rész a blogodban?

19. Háztűznéző

19.

/helló mindenki :) képzelem, mennyire haragudhattok rám, amiért csak most hoztam új részt de hiába fognék bele elmesélni ennek a történetét, az egész egy nagy mesének tűnne. köszönöm, hogy itt vagytok velem, és olvassátok a blogomat, kommenteltek :) Rájöttem, hogy nem várhatok el tőletek sok megjegyzést, mivel ti se mindig értek rá, ezért megelégszem, ha valaki minden második, vagy tizedikhez ír kommentet, vagy megdob egy üzenettel twitteren, vagy akármi :) szeretlek benneteket, és köszönök mindent :) :* <3/

Háztűznéző

                - Szép. – jegyezte meg Harry, miközben kilesett a szélvédőn.
                - Olyan angol. – tette hozzá Zayn.
                - Zain, te is angol vagy. – vontam fel szemöldökömet.
                - Jó, de… Na, értitek?
                - Nem. – ráztuk fejünket egyszerre.
                - Kiszállás! – kiáltottam. – Ugye bejöttök? – ajánlkoztam.
                - Mennyi az idő? – tudakolta Zayn.
                - Hét. – válaszolt Niall villámgyorsasággal.
                - Simán. – kacsintott rám Zayn.
                - Akkor fogjuk meg ezt a kis TV-t, és cipeljük be valahogyan. Remélem, anya nem tuszkolta tele a nappalit mindenféle kacattal. – csaptam be mögöttem a kocsiajtót. – Wow! Jó magas az autód Niall!
                - Akár egy tank. Ennél böszmébb autót már nem is vehetett volna. És ráadásul fehér. – nyafogott Harry.
                - Szerintem, nem gond a mérete. De a szín, az…, hát, ja. Nem okés. Szerény véleményem szerint túl felvágós a fehér járgányügyileg.
                - Miért, melyik lenne az ideális árnyalat? – tudakolta Niall, miközben felnyitotta a csomagtartót, és kiemelte belőle a TV-t.
                - Mondjuk… a sárga! Nem is! A kék! – tűnődtem. – Igen, a tengerkék, vagy a türkizkék, de ha nagyon jó színű járgányt akarsz, a mentazöld a nyerő. – bólogattam.
                - Nem is tudtam, hogy a kéknek van ennyi árnyalata. – ráncolta homlokát Niall. – Na, majd meglátjuk. Selma, légyszi, csukd le a csomagtartó tetejét, és zárd be a kocsit! – nyomta kezembe a slusszkulcsot. Mialatt Harry, Zayn és Niall tétova léptekkel a veranda felé igyekeztek, én egy határozott mozdulattal lecsuktam a csomagtartó tetejét, és megnyomtam a helyes kis kulcs gombját, majd az autó két darab pittyegést hallatott.
                - Selma, van otthon valaki? Nyitva van az ajtó? – kérdezgetett Zayn.
                - Nem tudom. Láttatok kocsit a ház előtt? – fordultam meg.
                - Úgy nézem, nincsen semmi. – helyeselt Harry.
                - Akkor ezt itt most… - éppen a zárba akartam dugni a kulcsot, amikor Ariel szánalmas arccal ajtót nyitott.
                - Hát te? –ásított.
                - Hát ti. – javítottam ki, mire kihajolt a küszöbön túl, és felmérte a három fiút. Mondanom sem kell, a modora pillanatok alatt változott meg gonosz boszorkányról tündéri hercegkisasszonyra…
                - Ó, sziasztok! – bájolgott. – Mit hoztatok? Egy TV-t? Selma nem is mondta. – csiripelt. – És titeket sem… - tette hozzá úgy, hogy csak én halljam. – Gyertek beljebb, látom, egy kicsit megáztatok! – lépett hátra az ajtóból, és intett a nappali felé. Amikor már én is bent voltam a házban, Ariel egy pillanatra félrerántott az egyik gardróbba. – Kik ezek? Selma! Soha nem mondasz el nekem semmit! – suttogott.
                - Ariel, meghallgattál valaha is? Figyeltél néha, ha anyának beszéltem a napomról? Igen? Ja bocs, nem! – próbáltam kitörni két karja erős szorításából.
                - Itt maradsz, drága.
                - Beteg vagy?
                - Kik ezek?
                - A barátaim.
                - Csak?
                - Ariel, nem vagyok egy…
                - Oké, ennyi elég. Mehetsz. Csinálok piát meg kaját. – azzal elsietett a konyhába, de előtte még egy gyors „érezzétek magatokat otthon”-t odakiáltott a srácoknak.
                - Ne haragudjatok, kicsit, nem, nagyon zakkant. – igazítottam meg a hajamat a nappaliba érve, ahol a trió éppen a TV-t próbálta elhelyezni. – Ó, egyelőre tegyétek csak le oda! – mutattam az egyik fotelra. – Az állványt meg ide, középre! – léptem a készülék leendő helyére. A fiúk szófogadóan tologatták, emelgették a dolgokat, úgy, ahogy én mondtam. – A szerződéseket add csak ide, Zain! Elrakom valami biztos helyre. – nyúltam a két papírral teli zacskóért, amit Zayn kitartóan szorongatott, majd a teraszajtó mellett lévő könyvespolc tetejére tuszkoltam fel. – Ezzel meg is volnánk. – poroltam le a gatyámat, melyre ezernyi kosz hullott a régi lomok sokaságától a polcról. – Ha minden igaz, Ariel mindjárt hoz valami nasit, meg egyebet. Nyugodtan üljetek le, ne álljatok itt! – tessékeltem őket a kanapék felé.
                - Ariel a nővéred? – érdeklődött Zayn, miközben mindannyian helyet foglaltunk.
                - Igen, az egyik. – feleltem Niall mellől.
                - És a másik? – folytatta a kérdezősködést Zayn.
                - Fogalmam sincs, hova tűnnek, de valószínűleg az esküvőjüket szervezik Brysonnal. – tájékoztattam.
                - Hú, gratula! –örvendezett Harry. – És, mikor lesz az esemény?
                - Időpontokból nem vagyok jó. – vallottam be. – Ha minden igaz, akkor…
                - Július 24-én. – vágott szavamba Ariel, mialatt egyik kezében egy tál szendvicset, másikban pedig öt poharat egyensúlyozott, és hóna alatt még egy üveg üdítőt is hozott.
                - 24-e? Az nemsokára itt van. – mondta Niall.
                - Úgy ám. De Selmát nem igen érdekli ez az egész… Még a ruhája sincs meg. – csipogott Ariel.
                - Mondjuk, azért, mert nagyjából két-három napja tudok az egészről?
                - Az nem lényeg. – legyintett. – Na, bár kit is érdekelsz te. – nevetett szemrehányóan, mire Niall és én egy pillanatra egymás tekintetébe gabalyodtunk. – Ti srácok, hogy hívnak benneteket? – csillant fel a szeme.
                - Harry. – mosolygott.
                - Zayn.
                - Ni…
                - Nagyon örülök, Harry, Zayn! – rázott kezet kettejükkel, ám Niallt nem méltatta figyelemre, amit őszintén nem értek. – Mesélj, Zayn! Milyen jó érzés kimondani a nevedet! – vihogott idiótán. – Szóval. Hogy érzed magad itt Londonban? De udvariatlan vagyok! – kapott homlokához. Már azt hittem, feltűnt neki, hogy Niall is ott van a szobában, de nem… - Kértek valamit? Csináltam mozzarellás szendvicseket, meg tonhalasat, meg sima sonkásat, ja, meg van egy kis Sprite. – sorolta a választékot.
                - Én kérnék egy sonkásat! – vidult fel Niall.
                - Más valaki? – kérdezte Ariel egyhangúan.
                - Én mozzarellásat, és Harry is. – válaszolt Zayn Harry helyett is.
                - Oké, hozok tányért! –azzal ismét a konyhában termett, és matatott valahol a szekrényben.
                - Bocsánat, Niall… - sütöttem le szemeimet. – Ő, hát, hogy is mondjam? – pirultam el. Komolyan mondom, én szégyellem magam a testvérem miatt…?
                - Semmi gond. – mosolygott Niall, majd kezét az enyémre csúsztatta, és megszorította ezt. Két szép kék szemét az arcomon végiggördülő könnycseppen járatta, és letörölte azt. – Selma, nyugi, túlélem. Vannak nála… gorombább emberek is. – vígasztalt. Hatalmas gombóc volt a torkomban, amiatt, hogy megint elgyengültem előtte… Nem sírhatok folyton. Ez nem megoldás.
                - Tádám! – pörgette ujjain a két darab porcelántányért, rózsamintával a közepében. Ezek még a nagyié voltak. Emlékszem rá, hogy ő küldte el az egyik nyáron, ide Londonba… - Egyet Zayn-nek, és egyet Harrynek. – helyezte a két fiú ölébe a tányérokat. Szó nélkül felálltam, megfogtam Niall kezét, s kivezettem a konyhába. Magamon éreztem a nappaliból jövő furcsa pillantásokat, de nem törődtem velük. Amint a helyiségbe értünk, Ariel üres fecsegése töltötte meg a szomszédos teret, amibe Harryék is becsatlakoztak. Zavarodottan kotorásztam a hűtőben, használható élelmiszer után.
                - Mit kérsz? – néztem egy percre fel a frigóból. Niall édesen tekintgetett körbe, akár egy turista, s mikor meghallotta kérdésemet, gyermekies lelkesedés lett úrrá rajta. Mellém lépett, és immáron együtt pásztáztuk a kínálatot.
                - Búzacsíra, retekcsíra, vegyes saláta, görög saláta, répák, káposzták, uborkák, almák, sárgadinnye, meggylé… - sorolta.
                - Ó, az „én” fiókom. – igazítottam útba. – Itt már nyugodtan nézelődhetsz.
                - Mindjárt jobb. – ült ki egy hatalmas vigyor arcára. – Sonka, vaj, tej, olívabogyó, sajt, joghurt, azt hiszem szalámi, csirke, pizza maradék és még ott hátul sok minden. Szerény személyem szerint csinálhatnánk egy melegszendvicset. – javasolta.
                - F*sza. – nevettem.
                - Még nem hallottalak ilyen csúnyán beszélni. – húzta fel szemöldökét.
                - Jobb lesz, ha hozzászoksz. – veregettem meg a vállát.
                - Pedig elsőnek nem tűntél ilyen… káromkodósnak.
                - Ó, hogy én először minek néztelek, azt te inkább ne akard hallani… - tettem a kezem a szám elé, hogy elfojtsak egy nevetést.
                - Hohó, a kis cseles. Na, áruld el! – karolta át derekamat, és emelt fel.
                - Niall, tegyél le! Követelem! – próbáltam értelmes mondatokat összerakni, hisz’ majd’ megfulladtam a röhögéstől. – Niall! – ütögettem még mindig zihálva.
                - Ha! – emelte fel mutatóujját. -  Elmondod, mit gondoltál rólam, amikor megláttál. Hol is?
                - Jól van. Színt vallok, de kezd légszomjam lenni idefent. – Niall lassan leeresztette karjait, és a konyhapultra ültetett. – Nos. Yas egyik buta magazinjának a címlapján voltatok, és… a kép nem sikeredett valami brutál jóra. – kacarásztam. – Neked, konkrétan olyan fejed volt, mint egy… - nem bírtam magammal, újra kitört belőlem a féktelen nevetés. –Akár egy… - nagy levegőt vettem – szúnyog! – böktem ki végre.
                - Egy szúnyog? Más nem jutott eszedbe? – kérdezte csalódottan Niall.
                - Bocsi, de akkor ez állt hozzád a legközelebb. Ám megnyugtatlak, mostanában egyáltalán nem hasonlítasz semmiféle szúnyogra. – borzoltam össze haját. – Na, együnk! – kiáltottam diadalittasan, s lepattantam a pultról. – Nem énekelünk valamit?
                - Ave Maria? – vigyorgott.
                - Tökéletes. – csettintettem. – Alsó szólam, stipi stop!
                - Háromra, és! Ave Mari-i-i-a-a… - nyújtotta hosszúra a hangokat Niall, akárcsak egy operaénekes. Miközben eldalolásztunk, és ritmusosan összeállítok a szendvicseket (ez olyan, érted… ritmusos… hagyjuk), hallásból ítélve Arielék is jól elszórakoztak.
                - Hát, ez egy jó szám volt. – tettem be a sütőbe a két szelet kenyeret extrákkal a tetején.
                - Ez az eredménye, ha két tehetséges fiatal egy légtérbe kerül.
                - Szóval, legyünk elszállva magunktól?
                - Selma, mindenki tudja, hogy nincs rossz hangunk. Akárki akármi is mond, szerintem, mi már elismertek vagyunk.
                - Elismertek? – nevettem.
                - Igen. – bólintott.
                - Ha Ön mondja, Mr. Horan. – csíptem bele arcába. – Niall, még egyszer elnézést a nappalis jelenet miatt… Ariel képtelen normálisan viselkedni. Ez már jó pár éve így megy. – vontam meg vállaimat. – Most biztos halálosan flörtöl Zayn-nel, vagy Harry-vel… - dörzsöltem meg orromat.
                - Ez, több mint valószínű.
                - Hát, fura egy családom van, az biztos.
                - Egy kicsit te is az vagy. – harapott ajkába. – De aranyosan fura. – villantotta meg isteni mosolyát.
                - Ezt bóknak vettem.
                - Annak is szántam.
                - Ó, kész a kaja! – törtem meg a rövid csendet, reagálva a sütő csilingelésére.
                - Hagyd, majd én kiveszem! – nyúlt mohón a tál felé.
                - Vigyázz me… - próbáltam figyelmeztetni.
                - Áú, ez forró! – kapta be ujját, és kezdte el szopogatni, mint egy csecsemő.
                - Engedj rá hideg vizet! – nyitottam meg neki a csapot. Én lassan, óvatosan kiemeltem az elkészült ételt, és a pultra helyeztem. – Jobb már?
                - Sokkal. – tartotta még mindig a jeges víz alá kezét.
                - Férfiak. – bosszankodtam. – Kérsz rá valamit? Ketchup? Mustár? Majonéz? Tejszínhab? Csokiszirup? Puding? Eperlekvár? Áfonyadzsem? – nevetgéltem.
                - Az első három maradhat. A kísérletezést hagyjuk későbbre. – ült le az egyik bárszékre.
                - Parancsolj! – huppantam le mellé a három tubus kíséretében.
                - Te csak ketchupot teszel rá? – nyomogatta szorgalmasan a mustárt.
                - Csak azt eszem meg. A többi olyan savanyú. – grimaszoltam.
                - Nem tudod te, mi a jó.
                - Egy kis búzacsírát?
                - Oké, befogtam. – emelte fel védekezésképp’ két kezét. Javában falatoztunk, amikor hirtelen Harry tűnt fel a konyhában, és nekidőlt a konyhapultnak.
                - Már bocs, Selma… De ezek… Mindjárt… Felfalják egymást. – borzongott meg. – Olyan dumákat nyomnak, hogy… ááá! – rázta ki a hideg.
                - Nem vagyok megáldva egy inteligenciadús nővérrel, az fix. Viszont az is, hogy Arielnek vőlegénye van.
                - Hoppá! – kerekedett ki Harry szeme.
                - Bizony, bizony. Majd hazafelé azért szóljatok Zayn-nek.
                - Lesz egy érdekes beszélgetésünk, már látom. Finom a cucc, amit ezerrel tömtök?
                - Mhm. – dünnyögtük tele szájjal.
                - Hát evőtársra talált az én cimborám. – ölelte át Niall nyakát Harry. – Mily büszkeség tölti most el lelkemet.
                - Shakespeari túlzásokba azért ne essünk…
                - Most veszem észre! Selma, te eszel húst! – ujjongott Niall.
                - Te komolyan vetted, amit mondtam a… Tescóban?
                - Totálisan.
                - Pedig a sonkát ki nem hagynám.
                - Ó, te rafkós róka! – lökött finoman oldalba Niall. – Köszönöm a melegszendvicset. – törölte meg kezébe száját. – Most ez lehet, hogy kihasználásnak hangzik, de már nyolc óra, és Paul már így is ki lehet akadva… Úgy hogy, mi lelépnénk.
                - De előtte megcsináljuk neked a TV-t. – mondta Harry.
                - Örök hála. – mosolyogtam. Kifelé tartottunk, egyenesen a nappaliba, ahol azt láttuk, hogy Ariel Zayn ölében ül. – Bocs, ha zavarok… - Ariel gyorsan arrébb ült, és fürkésző tekintettel bámulta a srácok tevékenykedését. Össz-vissz tíz perc alatt kész volt minden, ami az én kis tévémmel volt kapcsolatos. – A puding próbája ez evés… - kapcsoltam be új szerzeményemet, és nagyon boldog lettem, amiért a kép tökéletes volt az apró képernyőn. Mindannyian tapsolni kezdtünk a kis sikerünk végett, és tovább figyeltük, mi megy éppen adásban.
                - Selma Evans, az írek kiscsillaga kikezdett a One Direction egy tagjával, Niall Horan-nel. Friss képeink szerint, melyeket egy szemfüles nézőnk készített, éppen egy londoni bevásárlóközpontban ölelkeznek, majd egy boltban merülnek önfeledt szórakozásba. A rajongók igen rossz véleménnyel vannak Selmáról, idézzük az egyiket: „Selma csak kihasználja Niall-t. Egy egyszerű ranglétrának tekinti őt a sztárság felé vezető úton.” Nos, mi mindenesetre várjuk, mi sül ki ebből. – hallatszott a hangszórókból.
                - Te, és ő, hugi? – mutatott rám, majd Niall-re.
                - Zavar? – vágtam vissza flegmán.
                - Sok sikert, öcsi! Nem lesz vele könnyű…
                - Ariel, most már fejezd be! – fakadtam ki. – Eddig eltűrtelek, de tovább nem bírlak elviselni! Menj innen! – mondtam határozottan. Ariel sértődötten felkapta a kabátját, ám Zayn megállította.
                - A számom…
                - Felesleges. Van barátja. Sőt, vőlegénye. – szakítottam félbe.
                - Köszi Sel! Szeretlek! – csapta be a bejárati ajtót.
                - Nem is mondta… - állt még mindig kikerekedett szemekkel Zayn.
                - Miért közölte volna veled? – tettem csípőre kezemet. – Ő már csak ilyen. Szereti… élni az életét. De ha valaki más boldogsága is számít már, egyből megpattan. És… Hagyjuk. – vettem mély levegőt. – Még egyszer sajnálok mindent. A fogadást, és a távozást… - nevettem keserűen. -Köszönöm, hogy segítettetek.
                - Ugyan, megértjük. – mosolyodott el Harry. – Nem könnyű egy… - akadt el mondandójában.
                - Tizennyolc évessel. – segítettem.
                - Hát, igen. Ez egy szörnyű kor. Mi már csak tudjuk. – vigyorogtak. – De most már tényleg mennünk kell. Köszönünk mindent, és nyugi, mi jól éreztük magunkat. Ugye, srácok? – fordult a fiúk felé Harry.
                - Persze. – helyeselt Niall, és Zayn is bólogatni kezdett.
                - Ha komolyan gondoljátok, nekem okés. Máskor is jöhettek, akkor remélem nem lesz ilyen… csatatér. – túrtam hajamba.
                - Mindenképpen. Na, szia, Selma! – integetett Harry, majd kinyitotta a bejárati ajtót.
                - Szia! – köszönt el Zayn is, s követte Harryt.
                - Hát… - pirult el. – Jó éjszakát, Selma!
                - Neked is. – suttogtam.
                - Ne légy szomorú! – emelte fel államat. – Megmondtuk, hogy minden klappolt.
                - Értem én, de… - mielőtt befejezhettem volna szokásos monológomat, Niall megcsókolt. Gyengéden körém fonta karjait, én pedig lágyan végigsimítottam nyakán. Biztonságban éreztem magam vele. Forró kezei felmelegítették az esőtől átnedvesedett, hideg derekamat, s mikor már Harry türelmetlenül dudált odakint, elengedett.
                - Holnap látlak, ugye? – tűrt el egy tincset szemeimből.
                - Nem tudom. – sütöttem le szemeimet.
                - Én úgy hiszem, igen. – mosolygott. – Ám ha most nem megyek ki öt másodpercen belül, nem valószínű, hogy valaha is találkozunk még egyszer. Szia, Selma! – apró puszit nyomott ajkaimra, majd eltűnt az ajtó mögött. Hallottam, ahogy a Chrysler óriási kerekei megindulnak a sáros úton. Pár pillanatig még mozdulatlanul álltam, majd sietősen becsuktam a nyílászárót. Rutinosan felbaktattam a lépcsőn, és az ágyamba zuhantam. A hátamra fordultam, és a plafont bámultam. Még mindig a gyermekkori tapétám díszítette, amit még anyával raktunk fel oda. Karen néni sohasem festette le. Azt mondja: „minél több emléket megőrzöl, annál tovább maradhatsz gyerek”. A saját bevallása szerint, ő sosem fog felnőni. Ezért utazgat. A gondtalan utazás a gyerekek kiváltsága. És ő élvezi azt, hogy felül egy repülőre egyetlen darab füzettel, és néhány fonttal, vagy dollárral, mert szereti a kalandokat. Régebben mindenféle kalózos meg tündéres történetet találtunk ki, aminek az alapja a körútjai voltak.
                Nagyon megértjük egymást. Még a nehéz időszakokban is.

                - Selma! Nézd mit hoztunk neked! – kiáltott fel az emeletre Abbigael. Egy fél órára elszundítottam, úgy látszik. Fél kilenc. Nincs is még késő. Futólépésben vágtáztam le a földszintre, ahol Abby és Bryson fekete ruhatokokat akasztgatott a függönykarnisra. – Ó, itt vagy! – mosolyodott el Abbigael. – Na, mi van nálam? Voilá! – húzott elő egy papírzacskót háta mögül. – Parancsolj! – nyújtotta oda nekem.
                - Mi ez? – kérdeztem.
                - Nyisd ki! – türelmetlenkedett anya, amikor ő is betoppant a nappaliba.
                – Jézusom! Ez gyönyörű! – emeltem ki egy varázslatos, kék, selyemruhát a zacskóból. Óvatosan magam elé tartottam, majd az előszobában lévő tükörhöz siettem. Nagy mosolyra húzódott a szám, amikor egyet-kettőt pördültem, kezemben a vállfára akasztatott ruhával. – Köszönöm! – ugrottam Abby nyakába. – Már tudom, hogy minden mesés lesz. Ez lesz a világ leges legszebb esküvője! – áradoztam. – Viszont, a te öltözékedhez még nem volt szerencsém.
                - Azt majd később. – intett le. – És Bryson nélkül. – sutyorogta.
                - Hallottam! – jött a hang a nappaliból. – Selma, nem is mondtad, hogy médiasztár lettél. – mondta Bryson a kanapén ülve, kezében a mai újsággal.
                - Jaj, ne… Már te is…? – sóhajtottam, majd téptem ki szorításából a lapot.
                - Mutasd csak! – fordult felém anya.
                - Nem! – emeltem hangszínem. – Ez csupa hazugság!
                - Ha hazugság, akkor meg igazán semmi értelme nincs titkolózni. – szállt be a vitába Abbigael is.
                - De… - próbáltam tiltakozni, de a hátam mögé dugott újságot anya egy könnyed mozdulattal elvette.
                - Nocsak, nocsak! – tolta fel szemüvegét orrára. – Itt azt írják rólad, hogy ír vagy. Ez vicces. – kuncogott.
                - Ha-ha. Az év poénja. – grimaszoltam.
                - És, hogy te vagy ennek a Nelson Horannak a… - folytatta Abby.
                - Niall! – javítottam ki.
                - Szóval, te vagy Niall Horan barátnője. – fejezte be.
                - Azt mondod, ez nem igaz? – kérdezte anya.
                - Annyira nem… - pirultam el.
                - Az igazat! – szólt közbe Bryson.
                - Békén hagynátok? – állítottam le őket.
                - Szerelmes a drága. – simogatta meg a hátamat Abby, ugyanott, ahol néhány órával ezelőtt Niall is.
                - Nem vagyok az. Niall nagyon kedves, okos, vicces, figyelmes és udvarias. Bírom, és bevallom, több van köztünk barátságnál. – magyaráztam. – De ha lehet, ne szervezzetek még eljegyzési partit… - igazítottam meg hajamat.
                - Semmiképpen. – egyezett bele anya. – Egy valamit azonban még nem értek. Mit keres ez a TV itt?
                - Ó, Karen néni üzent, hogy szeretne egyet a házába. És én meg ezt találtam az egyik üzletbe. A java pedig most jön: teljesen ingyen odaadták! – meséltem.
                - Hát, ha nem fizettél érte semmit, akkor jó. De, működik? – kételkedett.
                - Persze, színes képernyős.
                - Pompás. – csapta össze tenyerét. – Kér valaki teát? Mrs. Demper szerint valami ősi kelta gyógynövények vannak benne. Nagyon komoly.
                - Nekem jöhet. – mondtam.
                - Nekünk is. – válaszolta Abby és Bryson.
                - Én elzúzok fürödni. – szólt Bryson. – Addig kész lesz, ugye, Agatha?
                - Aha! – kiáltotta anya a konyhából.
                - Hogy vagy, Selma? – ült le mellém Abby.
                - Kimerülten. – nevettem. – Azt hittem, az énekeseknek könnyű a dolga. Tévedtem. De veled mi van, Abby? Bírod a strapát?
                - Még megy, igen. Csak a helyszín… Kérdéses. Minden foglalt, mindenhol idióta rendezvényeket tartanak az olimpia miatt. Majd csak találunk valamit. – hajtotta le a fejét.
                - Biztos vagyok benne. – vigasztaltam. – Jobban elfáradtam, mint gondoltam. – mosolyogtam. Jobb lesz, ha lefekszem.
                - Háromnegyed kilenc van.
                - Tudom, de holnap el akarok még futni is menni. Rég nem voltam. – álltam fel.
                - Jó éjszakát, Sel! – köszönt el Ab.
                - Szia! Szólsz anyának, hogy a teámat rakja csak be a mikróba?
                - Természetesen. – bólogatott.
                - Köszi. – felsétáltam a szobámba, behúztam a függönyöket, bezártam az ajtómat, és lassan levetkőztem. Felvettem egy fehér hálóinget, és mivel még a boltban véletlenül ráestem a kezeimre, bekötöztem őket fáslival. Nem volt energiám fürdeni, majd reggel, határoztam el. Ágyazni kezdtem, ám megcsörrent a telefonom. Niall keresett.
                - Bocsi Niall, de fáradt vagyok. – mondtam, mielőtt elutasítottam a hívást.