hát, sziasztok :) ismét kaptam kommenteket, és nagyon köszönöm őket (sajnos még mindig nem 5 :((), de az a helyzet, hogy én most egy hétig nem leszek, és nem valószínű, hogy tudok írni nektek :(( eddig kész van a 17-esnek a második részének a fele, mert azt hosszabbra akarom írni, mert már így is olyan keveset hozok nektek :// szóval, ha lesz rá módom, fogok írni, mindenképpen :) ha más nem, akkor amint hozzájutok valamennyi nethez, naponta rakok majd fel néhány új részt :) úgy hogy, ez van. de mindent köszönök nektek <3 :) sziasztooook :))
2012. június 25., hétfő
2012. június 24., vasárnap
17./1 Stúdió
17./1
Stúdió
Stúdió
Tegnap
tudatosan beállítottam az ébresztőórámat, ami reggel hűségesen felkeltett. Az előző éjszakai vihar elmúlt, már csak a szél fújt, de olyan erővel, hogy a fák alig
tudtak a helyükön maradni.
- Szép idő. – morogtam, miközben a még kissé párás ablakon kinéztem. Nagy lendülettel nyitottam ki a még mindig az ágyam alatt lévő bőröndöt, és kotortam elő belőle egy sárga csőnadrágot, ami megjegyzem, kissé gyűrött volt, valamint egy kék félvállas felsőt. Mikor felöltöztem, nyugtáztam, hogy ideje lenne már kipakolni a táskámból. Útfélen megnéztem magamat a lépcső falán lévő tükörben, és megállapítottam, hogy nem vagyok a legrosszabb formámban. A biztonság kedvéért felkentem egy minimális make-up-ot, mert hát, aki „híres” (jó vicc), az nem nézhet ki úgy, mint egy bányarém, még ha tizenöt éves is.
Az alsó szinten nem volt senki, ez érthető, hiszen hét órakor jobbára még mindenki az igazak álmát alussza. Egyedül Bryson lenne hajlandó a korai kezdésre, de úgy látszik, a lustálkodás jobban megy neki. Unottan nyúltam a hűtőben a tejért, majd a konyhapulton lévő gabonapehelyért. Álmosan rágcsáltam el instant reggelimet az asztalon ülve – ez az a dolog, amitől anya a falnak tud menni. Várjunk csak! Anya nincs itt… Miután befejeztem az evést, megpillantottam egy borítékot az asztalon. „Selmának, vagy aki előbb megtalálja”, állt rajta. Biztos Karen néni. Kinyitottam a levelet, és ez íródott benne: „Bírom a házamat, semmi bajom nincs vele. De hogy nem tűnt fel eddig nekem, hogy nincsen TV-m? Eléggé unalmas így élni… Tehát, Selma. Itt van pár száz font, legyél szíves venni egy Tv-t ide. Mondd azt anyádnak, hogy valahol találtad, vagy valahonnan kaptad. Anyád utálja, ha „felesleges ” dolgokra költöm a pénzt. Érted? Az én pénzemet… Na, mindegy. Szia kicsilány!” – állt benne. Olvasás közben fel-felnevettem, és elégedetten konstatáltam, hogy Karen néni sosem fog változni.
Joeval még tegnap megbeszéltem, hogy mikorra jöjjön értem. Fél nyolckor a házunk elé gördült, a számomra még szokatlan, fekete BMW. Felkaptam sárga színű ballonkabátomba, belebújtam fehér cipőmbe, végül vállamra kaptam, anya által csak „Mikulás puttonynak nevezett” pöttyös táskámat, és már vágtáztam is a kocsi felé.
- Jó reggelt! – szálltam be, majd köszöntöttem hangosan.
- Jó reggelt, Selma! – viszonozta gesztusomat. Útközben újra eleredt az eső, ám szerencsére, most az egyszer nem kellett tartanom a megázástól – Joe gondoskodott az esernyőről. Miután beléptem az épületbe, a recepciós pulthoz vettem az irányt. Ilyent még sosem csináltam, de Alan elmagyarázta, hogy muszáj lesz, ha később fontos ügyfelek, riporterek, vagy csak simán ő akarja megtudni, hogy itt vagyok-e.
- Jó napot, Selma Evans vagyok, és a 205-ös stúdió az enyém, oda szeretnék… Ő… - kezdtem, de megakadtam.
- Bejelentkezni? – mosolygott a pult mögül a hölgy.
- Igen, azt. – jöttem zavarba. – Nem vagyok valami gyakorlott. – nevettem.
- Semmi baj. – nyugtatott meg. – Mr. Alan Carter már várja Önt az irodájában. – tájékoztatott.
- Oké, köszönöm. – elindultam a lift felé, de hirtelen visszafordultam. – Elnézést, hol is van az irodája? – kérdeztem.
- Első emelet, 112-es iroda. – igazított útba.
- Még egyszer köszönöm. – hálálkodtam. A liftben egy mogorva úr várt, és kérdezte melyik emeletre megyek. Azt válaszoltam, hogy az elsőre, a 112-es irodába. Ő erre dührohamot kapott, hogy ő csak az emeletet kérdezte. Apám… Amint megszólalt a hang, miszerint a megfelelő emeleten vagyunk, azzal a lendülettel futottam ki mellőle.
Megálltam a hölgy által említett, 112-es feliratú ajtó előtt, és illedelmesen bekopogtam.
- Szabad! – jött a válasz belülről.
- Szia, Alam! – léptem be az ajtón.
- Á, Selma! Jó, hogy jössz! Nemsokára el kell utaznom pár hétre Amerikába, a fiúk turnéját lefixálni. – mondta. – Körbevezetlek mindenhol, megmutatok neked mindent, és bemutatok neked mindenkit, hogy a távollétemben is otthonosan tudj itt mozogni. Természetesen Annah, és Ray itt lesz, George cégtársam viszont folyamatosan járja Európát, úgyhogy, rá ne igen számíts. Persze, mindennap fel foglak titeket hívni, hogy rendben mennek-e a munkálatok. – közölte.
- Oké. – bólintottam. Alan még elintézett pár hívást, majd elkezdte a „tárlatvezetést”. Az egész nem tartott tovább egy óránál, de én annyit, egy épületben még nem sétáltam. Sorra vettük mind a hét emeletet, és azok funkcióját: az elsőn vannak az adminisztrátori irodák, a másodikon, a harmadikon, és a hetediken a stúdiók, a negyediken a sajtószobák, az ötödiken bérelhető termek és gépházak, a hatodikon pedig újabb irodák, köztük Alané is, de ő azt mondta, ritkán használja, ugyanis tériszonya van, ha kinéz az ablakon. Akaratlanul is feltettem a kérdést, hogy hányadikon van a One Direction stúdiója, na mit tippeltek? Még szép, hogy a hetediken! Beletörődve kezdeti „sztárságomba” búcsúztam el Alantől, és vágtáztam fel a másodikra, a 205-be.
- Heló, Ray! – köszöntöttem a keverőpult mögött tevékenykedő operatőrt.
- Szia, kicsi lány. Annah leugrott kávéért, mindjárt itt lesz. Addig megmutatom a tegnapelőtti dalod elkészült részét. – azzal benyomott néhány gombot, a laptopján igazított valamit, és megszólalt a zeném. A Törhetetlen c. számom egy átlagos, könnyű dallamú, vidám, visszavágós dal a pasiknak. Nem én írtam, hanem Annah, de tökéletesen ráérzett a lényegre. Körülbelül negyvenöt másodperc volt meg a számból, de Ray azt mondta, ha ma keményen dolgozunk, meg holnap, meg azután, akkor addigra kész lesz.
- Adj’ Isten! – rontott be az ajtón Annah. – Na, Selma? Kezdhetjük?
- Mehet!
Egészen délután egyig folytattunk munkálatokat az albumom érdekében. Voltak olyan pillanatok, hogy a hangomtól majd’ kitörött az üveg, szerencsére, azért volt ott Annah, hogy orvosolja ezeket a problémákat. Ray csak néha szólalt meg, de akkor is olyan poénokat lenyomott, hogy fél óráig nem kaptam levegőt. Aztán mikor már semmi energiánk nem volt, lementünk a közeli KFC-be ebédelni. Az úriember, Ray fizette, de megjegyezte, hogy a jövendőbeli sztár gázsimból ezt százszorosan vissza kell adnom. Annahval nagyon jóban lettem. Mindenki mesélt magáról egy kicsit, és így megtudtam, hogy az Oxfordra jár, és művészettörténetet hallgat. Elmondtam neki, hogy anya is ott kezdte, de ő itt is ragadt. Annah csak mellékállásban énektanár, hogy legyen miből fizetnie az egyetemet, ugyanis a szüleinek nincs elég pénze finanszírozni őt. Ebédünk végére tudatosult bennem, hogy Annah és Ray egy pár, ezt egy csókkal jelezték.
- Már bocs, Ray, de nem vagy kissé öreg Annahoz? – piszkálódtam.
- Már bocs, Sel, de nem vagy te egy kissé szemtelen? – vágott vissza Ray. – Annah huszonkettő, én pedig huszonnyolc vagyok, tehát, egy szavad sem lehet.
- Jó, jó. – nevettem. – Na, srácok, nekem mennem kell. – pattantam fel székemről. – Köszönöm az ebédet, és minden egyebet! – hajoltam meg ünnepélyesen a szerelmespár előtt. – Sziasztok! – integettem. Fél kettő volt.
- Szép idő. – morogtam, miközben a még kissé párás ablakon kinéztem. Nagy lendülettel nyitottam ki a még mindig az ágyam alatt lévő bőröndöt, és kotortam elő belőle egy sárga csőnadrágot, ami megjegyzem, kissé gyűrött volt, valamint egy kék félvállas felsőt. Mikor felöltöztem, nyugtáztam, hogy ideje lenne már kipakolni a táskámból. Útfélen megnéztem magamat a lépcső falán lévő tükörben, és megállapítottam, hogy nem vagyok a legrosszabb formámban. A biztonság kedvéért felkentem egy minimális make-up-ot, mert hát, aki „híres” (jó vicc), az nem nézhet ki úgy, mint egy bányarém, még ha tizenöt éves is.
Az alsó szinten nem volt senki, ez érthető, hiszen hét órakor jobbára még mindenki az igazak álmát alussza. Egyedül Bryson lenne hajlandó a korai kezdésre, de úgy látszik, a lustálkodás jobban megy neki. Unottan nyúltam a hűtőben a tejért, majd a konyhapulton lévő gabonapehelyért. Álmosan rágcsáltam el instant reggelimet az asztalon ülve – ez az a dolog, amitől anya a falnak tud menni. Várjunk csak! Anya nincs itt… Miután befejeztem az evést, megpillantottam egy borítékot az asztalon. „Selmának, vagy aki előbb megtalálja”, állt rajta. Biztos Karen néni. Kinyitottam a levelet, és ez íródott benne: „Bírom a házamat, semmi bajom nincs vele. De hogy nem tűnt fel eddig nekem, hogy nincsen TV-m? Eléggé unalmas így élni… Tehát, Selma. Itt van pár száz font, legyél szíves venni egy Tv-t ide. Mondd azt anyádnak, hogy valahol találtad, vagy valahonnan kaptad. Anyád utálja, ha „felesleges ” dolgokra költöm a pénzt. Érted? Az én pénzemet… Na, mindegy. Szia kicsilány!” – állt benne. Olvasás közben fel-felnevettem, és elégedetten konstatáltam, hogy Karen néni sosem fog változni.
Joeval még tegnap megbeszéltem, hogy mikorra jöjjön értem. Fél nyolckor a házunk elé gördült, a számomra még szokatlan, fekete BMW. Felkaptam sárga színű ballonkabátomba, belebújtam fehér cipőmbe, végül vállamra kaptam, anya által csak „Mikulás puttonynak nevezett” pöttyös táskámat, és már vágtáztam is a kocsi felé.
- Jó reggelt! – szálltam be, majd köszöntöttem hangosan.
- Jó reggelt, Selma! – viszonozta gesztusomat. Útközben újra eleredt az eső, ám szerencsére, most az egyszer nem kellett tartanom a megázástól – Joe gondoskodott az esernyőről. Miután beléptem az épületbe, a recepciós pulthoz vettem az irányt. Ilyent még sosem csináltam, de Alan elmagyarázta, hogy muszáj lesz, ha később fontos ügyfelek, riporterek, vagy csak simán ő akarja megtudni, hogy itt vagyok-e.
- Jó napot, Selma Evans vagyok, és a 205-ös stúdió az enyém, oda szeretnék… Ő… - kezdtem, de megakadtam.
- Bejelentkezni? – mosolygott a pult mögül a hölgy.
- Igen, azt. – jöttem zavarba. – Nem vagyok valami gyakorlott. – nevettem.
- Semmi baj. – nyugtatott meg. – Mr. Alan Carter már várja Önt az irodájában. – tájékoztatott.
- Oké, köszönöm. – elindultam a lift felé, de hirtelen visszafordultam. – Elnézést, hol is van az irodája? – kérdeztem.
- Első emelet, 112-es iroda. – igazított útba.
- Még egyszer köszönöm. – hálálkodtam. A liftben egy mogorva úr várt, és kérdezte melyik emeletre megyek. Azt válaszoltam, hogy az elsőre, a 112-es irodába. Ő erre dührohamot kapott, hogy ő csak az emeletet kérdezte. Apám… Amint megszólalt a hang, miszerint a megfelelő emeleten vagyunk, azzal a lendülettel futottam ki mellőle.
Megálltam a hölgy által említett, 112-es feliratú ajtó előtt, és illedelmesen bekopogtam.
- Szabad! – jött a válasz belülről.
- Szia, Alam! – léptem be az ajtón.
- Á, Selma! Jó, hogy jössz! Nemsokára el kell utaznom pár hétre Amerikába, a fiúk turnéját lefixálni. – mondta. – Körbevezetlek mindenhol, megmutatok neked mindent, és bemutatok neked mindenkit, hogy a távollétemben is otthonosan tudj itt mozogni. Természetesen Annah, és Ray itt lesz, George cégtársam viszont folyamatosan járja Európát, úgyhogy, rá ne igen számíts. Persze, mindennap fel foglak titeket hívni, hogy rendben mennek-e a munkálatok. – közölte.
- Oké. – bólintottam. Alan még elintézett pár hívást, majd elkezdte a „tárlatvezetést”. Az egész nem tartott tovább egy óránál, de én annyit, egy épületben még nem sétáltam. Sorra vettük mind a hét emeletet, és azok funkcióját: az elsőn vannak az adminisztrátori irodák, a másodikon, a harmadikon, és a hetediken a stúdiók, a negyediken a sajtószobák, az ötödiken bérelhető termek és gépházak, a hatodikon pedig újabb irodák, köztük Alané is, de ő azt mondta, ritkán használja, ugyanis tériszonya van, ha kinéz az ablakon. Akaratlanul is feltettem a kérdést, hogy hányadikon van a One Direction stúdiója, na mit tippeltek? Még szép, hogy a hetediken! Beletörődve kezdeti „sztárságomba” búcsúztam el Alantől, és vágtáztam fel a másodikra, a 205-be.
- Heló, Ray! – köszöntöttem a keverőpult mögött tevékenykedő operatőrt.
- Szia, kicsi lány. Annah leugrott kávéért, mindjárt itt lesz. Addig megmutatom a tegnapelőtti dalod elkészült részét. – azzal benyomott néhány gombot, a laptopján igazított valamit, és megszólalt a zeném. A Törhetetlen c. számom egy átlagos, könnyű dallamú, vidám, visszavágós dal a pasiknak. Nem én írtam, hanem Annah, de tökéletesen ráérzett a lényegre. Körülbelül negyvenöt másodperc volt meg a számból, de Ray azt mondta, ha ma keményen dolgozunk, meg holnap, meg azután, akkor addigra kész lesz.
- Adj’ Isten! – rontott be az ajtón Annah. – Na, Selma? Kezdhetjük?
- Mehet!
Egészen délután egyig folytattunk munkálatokat az albumom érdekében. Voltak olyan pillanatok, hogy a hangomtól majd’ kitörött az üveg, szerencsére, azért volt ott Annah, hogy orvosolja ezeket a problémákat. Ray csak néha szólalt meg, de akkor is olyan poénokat lenyomott, hogy fél óráig nem kaptam levegőt. Aztán mikor már semmi energiánk nem volt, lementünk a közeli KFC-be ebédelni. Az úriember, Ray fizette, de megjegyezte, hogy a jövendőbeli sztár gázsimból ezt százszorosan vissza kell adnom. Annahval nagyon jóban lettem. Mindenki mesélt magáról egy kicsit, és így megtudtam, hogy az Oxfordra jár, és művészettörténetet hallgat. Elmondtam neki, hogy anya is ott kezdte, de ő itt is ragadt. Annah csak mellékállásban énektanár, hogy legyen miből fizetnie az egyetemet, ugyanis a szüleinek nincs elég pénze finanszírozni őt. Ebédünk végére tudatosult bennem, hogy Annah és Ray egy pár, ezt egy csókkal jelezték.
- Már bocs, Ray, de nem vagy kissé öreg Annahoz? – piszkálódtam.
- Már bocs, Sel, de nem vagy te egy kissé szemtelen? – vágott vissza Ray. – Annah huszonkettő, én pedig huszonnyolc vagyok, tehát, egy szavad sem lehet.
- Jó, jó. – nevettem. – Na, srácok, nekem mennem kell. – pattantam fel székemről. – Köszönöm az ebédet, és minden egyebet! – hajoltam meg ünnepélyesen a szerelmespár előtt. – Sziasztok! – integettem. Fél kettő volt.
2012. június 22., péntek
16. A bejelentések napja
[egy kis infó, mielőtt még elolvasnátok :) légyszíves, mindenkinek, akinek van twitter fiókja, kövessen (@blog_hungary), mert itt közlöm az infókat a bloggal kapcsolatban :) és nagyon köszönöm még egyszer a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól esnek :)) <3 de arra kérlek titeket, hogy mostantól minden bejegyzéshez hozzunk össze legalább öt tweetet, vagy kommentet, vagy e-mailt, mert akkor nincs sok értelme bent gubbasztanom a szobámban, és írni nektek :/ na, bocsi, hogy feltartottalak titeket :) u.i.: Baby Lux bekövetett twitteren ;)]
16.
A bejelentések napja
Fejemet
az ő vállába fúrtam, mire ő kezeivel magához szorított. Továbbra is patakzottak
a könnyeim, ám az eső ügyesen lemosta azokat. Niall óvatosan felemelte fejemet.
- Selma, akármi is történik, vagy történt, nyugodj meg. Én itt vagyok neked. – szólt, majd tenyerei közé fogta államat. – Számíthatsz rám. Mindig, és tudnod kell… - mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis ajkaimat az övéihez nyomtam. Niall viszonozta csókomat, és újra körém fonta karjait. A zuhogó eső nem kímélt bennünket, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított. Lassan távolabb húzódtam tőle. Vizes hajunkról orcáinkra hullottak a vízcseppek. Tekintetét az enyémre szegezte. – Én… nem is tudom, mit mondjak.
- Én igen. Niall James Horan. Sosem hittem volna, hogy lesz majd egy ember, aki megért, elfogad, és teljes mértékben támogat. Nem néha, mindig. Úgy érzem, te leszel az. – visszaléptem hozzá, majd ismét csókot váltottunk.
- Selma, sajnos még nem tudom mi a harmadik neved, tehát: Selma Evans. – mosolyodott el. – A világom néhány napon belül a feje tetejére állt. A fiúknak már az idegeire mentem veled, annyit vázolgattam a randijainkat. Ki kell mondanom: nem volt hiába való. Csodálatos vagy. – lágyan végigsimított vizes nyakamon, egészen a hátam közepéig. – Elmondod, mi a baj?
- Most… Most… - hadartam. – Nem lehet. – ellenkeztem. – Egyszer, ígérem. Viszont mennem kell, mert hülyének néznek így is. – mosolyodtam el keserűen.
- Rendben. Várj! Igazából, csak a telefonodat akartam visszaadni. – nyújtotta felém az ázott BlackBerry-t.
- Öhm, hát ennek annyi. – nevettem, miközben átvettem a készüléket, ám az a kezemben megcsörrent. – Úgy látszik, mégsem. - kérdőn néztem Niallre, mire ő bólintott egyet.
- Igen? – szóltam bele.
- Szia, kicsi Selma. Karen vagyok.
- Karen néni? Mi a helyzet? – csodálkoztam.
- Próbáltam anyádat hívni, de úgy látszik, még nem békélt meg a technikával, ugyanis órák óta fel sem veszi.
- Nem, tudod… Itt vannak Abbyék. – haraptam ajkamba.
- Tényleg? Mikor jöttek?
- Teg…
- Majd elmondod. – szakított félbe. – Az a lényeg, hogy most itt vagyok Londonban. Értem tudnátok jönni? Főleg most Brysonnál is van autó. – kérte.
- Amennyit láttam, jelenleg ők nincsenek itthon. Anya meg Ariellel van elfoglalva… - sajnálkoztam, de Niall az autójára mutatott, jelezvén, hogy szívesen elvisz vele. – Mindegy, Karen néni. Megoldom. Húsz perc és ott vagyok a… Hol is? – kérdeztem.
- Az állomáshoz közeli csehóban vagyok.
- Mit keresel te egy csehóban? – vontam össze szemöldökömet.
- Hiányzott a londoni sör. Na, siessél! – csapta le a telefont. Niallre néztem, aki hihetetlen hangerővel röhögött.
- Furcsa egy család. – bokszolt oldalba.
- Furcsa egy srác. – pusziltam arcon. Beszálltunk a kocsiba, és nekiveselkedtünk a csúszós utaknak. Niall a legmagasabb fokozatra vette a fűtést az autóban, hogy „ne fázzak meg”. Ez a mániája. Amikor az állomáshoz értünk, a párás ablakon fürkésztük a közeli üzleteket, helyeket.
- Valamiért sejtem, hogy az lesz az! – böktem egy apró, elhanyagolt kinézetű „Brit föld” nevű lebujra. Niall újra felnevetett, majd a kocsma elé állt megtermett járgányával. – Bejössz velem?
- Mindenképpen. – felelte.
A „Brit föld”-ben csak úgy állt az alkohol szag. Dohos asztalok és székek, egy öreg pult, valamint egy ósdi zenegép foglalt helyet a helyiségben. Mindenfelé szakállas ipsék lézengtek. Nem volt nehéz kiszúrnom Karent, éppen egy jókora adag sört húzott le egy kívülről hajléktalannak tűnő pasassal, a hátsó sarokban. Bizonytalan léptekkel Niallel felé indultunk, mire ő széttárta karjait.
- Hát itt van az én kicsikém! – szaladt felém, és ölelt meg. – Na megy egy szexisten. – kacsintott Niallre, aki zavarában megszáradt hajába túrt.
- Karen! – próbáltam elhallgattatni.
- Jól van, jól van. – a szájából áradt a sör átható bűze. – Nyugi, nem vagyok részeg. Csak hiányzott Venezuela után ez a kis koszfészek Anglia. – felelte, mert meglátta aggódó pillantásomat.
- Indulhatunk? – kérdezte Niall.
- Persze! Csapjunk a lovak közé! – kiáltott fel Karen.
- Karen. Nem bulizni, hanem hazamegyünk. – világosítottam fel.
- Most nézd meg ezt a lányt! Nem tud élni! – magyarázta Niallnek, amire ő felnevetett. Szemeimet forgatva indultam az ajtó felé, és örömmel tapasztaltam, hogy elállt az eső. Karen millió csomagjai alig fértek be az autóba, plusz még a hátsó ülésre. Amíg nem értünk haza, és az a dugók miatt sokáig elhúzódott, folyamatosan a „kalandjairól” beszélt. Volt szó a Venezuelába átszökött kubai szeretőjéről, és sajnos a részletekbe is beavatott, mesélt arról, hogyan próbálta ki majdnem az összes drogot, de néhány értelmes dolog is volt a mondanivalójában.
- Megérkeztünk. – állította le a motort Niall.
- Hát, köszönjük szépen. – nyomtam egy puszit az arcára.
- A smárt később. – legyintett Karen.
- Karen! – sóhajtottam.
- Oké, tényleg köszi szépfiú. – csípett Niall pofijába. Niall kérdően rám nézett, én erre csak egy vállvonással tudtam reagálni. Kikászálódtunk az autóból, és kipakoltuk a csomagokat.
- Karen, minek ez a bugyuta szobor? – céloztam egy fából faragott, fura alakra.
- Ó, azt a nagykövettől kaptam. – válaszolt. – Viszont én most megyek a saját házamba, - a saját szót erősen kihangsúlyozta – és üdvözlöm az én kis húgocskámat. Karen nagy nehezen odatipegett az ajtóhoz, és mint egy idióta berontott, ¡Buenos días!-t kiabálva.
- Vicces a nagynénéd. Kicsit perverz is, de az nem számit. – nevetett Niall.
- Teljes ellentéte anyámnak. Ő szereti komolyan venni a dolgokat, és folyton tervez. Pont, mint én. – mondtam.
- Selma, gyere, üdvözöld Karent! – szólt anya az ajtóból, de mikor Karen közölte vele, hogy mi hoztuk el, egy sértődött pillantást vetett rám, majd visszament a házba.
- Ez mi volt? – értetlenkedett Niall.
- Ez volt az, amit az előbb mondtam. Tudod, túlreagál mindent. – haraptam bele az ajkaimba. – Behívnálak, de amint megismernéd a családomat, sírva futnál hazáig. Szóval, azt majd egy másik alkalommal.
- Tényleg ennyire vészesek?
- Az nem kifejezés.
- Hát, jó. – karjai köré zárt, és egy puszit adott a nyakamra.
- Ma még hívlak. Vagy hívj. Vagy, majd találkozunk. – engedtem el.
- Maximum, ha egy órát kibírok nélküled. – pirult el.
- Szia, Niall! – integettem neki, miközben az ajtónk felé indultam. Ő csak ott állt, és szomorúan bámulta a földet. Nagyot sóhajtottam, s visszasiettem hozzá. – A fene egye meg azokat a szép, kék szemeidet! – mondtam. – Nem bírlak itt hagyni. – mosolyogtam.
- Én sem. – magához rántott, és megcsókolt. Ismét percekig csak álltunk előttünk, és próbáltunk betelni a másikkal.
- Na jó. Ez már nyálas. – nevettem. – Most tényleg mennem kell.
- Szia, Sel! – adott még egy utolsó puszit az arcomra, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.
A boldogságtól megrészegülve tántorogtam házunk irányába, közben egyet-kettőt megpördültem, és igeneket kiáltottam a levegőbe. Finoman becsuktam magam mögött az ajtót, és csendben hallgattam az előszobából Karen néni beszámolóját.
- A könyvemet már le is adtam. Pont be tudtam fejezni a repülőn, és a szerkesztőtársammal a kocsmában mindent lefixáltunk. A borítót majd ő rendezi, meg a többi felesleges dolgot. Az írók köre állítólag már nagyon várja újabb szerzeményemet. A múltkorit is úgy leírták, aztán mégis kapott valami hülye díjat. – Karen néni a hülye díj alatt azt érti, hogy háromszoros Bestseller lett a könyve. Nincs olyan írása, ami ne kapna valamilyen elismerést. – És, Bryson, Abbigail? Hogy megy a szervezés? – erre a mondatra felkaptam a fejemet, csak úgy, mint a többiek a szobában.
- Szervezés? – adtam hangot meglepettségemnek.
- El akartuk mondani, ám hála Arielnek, későbbre tolódott. – fejtette ki Abby. – Bryan és én.. összeházasodunk! Itt, Londonban! Azért jöttünk ide! – sikítozott.
- Miért nem ezzel kezdtétek? – ugrottam sikítozva nővérem ölébe, aki a kanapén trónolt. – És mikor? – faggattam.
- Másfél hét. A helyszín még nem biztos, azt még meg kell beszélnünk. – válaszolt. – Viszont, a mostani karriered miatt, nem tudom, hogy ráérsz-e ide-oda járkálgatni szerte a városban. Van elég időd az ilyenekre?
- Persze! Ki nem hagynám! – kacsintottam. – Meg amúgy is csak délelőtt vagyok a stúdióban, és nem is mindegyik nap. – öleltem át Abby nyakát.
- Ám előbb – állt fel Bryson és Abbigail – meg szeretnénk köszönni, hogy a nyereményedet nem magadra, hanem a családodra költötted. Neked hála, meg tudjuk szervezni az esküvőt, és a hozzá tartozó dolgokat, na meg házat is tudtunk venni. – mondták kórusban.
- Házat? Hol? – kérdeztem. – Azt hittem, a régi házunkban maradtok.
- Abby nem akart tovább ott élni. – felelet Bryson. – Yorkba költözünk.
- Yorkba?! – fakadtam ki. – Az majd’ háromszáz kilométer! Közelebb nem találtatok?
- Abby ott kapott állást. Emlékszel, amikor ma reggel mondtam a kocsiban? – világosított fel Bryson.
- Ó, így már minden más. És a régi házzal mi lesz? Eladjátok? – érdeklődtem.
- Már megvolt. – válaszolt anya. – Mielőtt Abbyék idejöttek, azelőtt egy nappal cuccoltak ki. Az összes holminkat holnap szállítják el ide, illetve a többit tovább, Abbyék lakásába. – magyarázta.
- Aha. Világos… Várjunk! – eszméltem fel. – Ez azt jelenti, hogy…
- Ideköltözünk. Londonba. Karen házába. – fejezte be helyettem a mondatot anya.
- Anya, ezt nem teheted! Egyetlenegy nyárra voltam felkészülve… Mindenkim… Illetve, majdnem mindenkim ott van… - éreztem, hogy elhalkul a hangom.
- Lássuk be, be fog indulni a karriered. És akkor nem fogjuk tudni azt csinálni, hogy ide-oda ingázunk Dublin és London között. Yas-t amennyiszer csak akarod, áthívhatod. Megengedem, hogy naponta beszéljetek egy órát a telefonomról, és nem érdekel, mennyi lesz a számla, és talán…
- Nem érdekelnek a „jó” érveid. – emeltem fel a hangomat. – Szeretek itt lenni. De nem ennyire. Egyszer már elrángattál innen. Az sem jött be. Mi vagyok én? Egy rongybaba, akit kedvedre húzogathatsz össze-vissza?
- Selma, fejezd be ezt a hangnemet! – üvöltött rám anya.
- Miért, ha nem, mi lesz? Felmondod a szerződésem? Csináld! Hazaküldesz Dublinba? Semmi kifogásom ellene! Vagy nem… Te inkább itthon ülsz, és terelgeted az eltévedt kis Ariel báránykát. Ezt már nagyon unom!
- Selma. Most utoljára mondom el: ebben a házban nem beszél így senki senkivel! Megértetted?
- Én igen. Egy dolog, hogy más nem. – vetettem oda, majd felrohantam a szobámba. Még hallottam anya kiábrándult hangját néha, ám a többiek egy szót sem szóltak. Az egész vitánkat rezzenéstelen arccal nézték végig. Főleg Karen, aki ismeri anya minden mozzanatát. Régen, ha valamilyen rossz fát tettem a tűzre, tőle kértem segítséget, hogyan engesztelhetném ki anyát. Tudja, hogy míg mi egymás idegein táncolunk, anya akármilyen erősnek is mutatja magát kívülről, valójában gyenge. A legszívesebben visszaforgatnám az idő kerekét, hogy semmisé tegyem az elmúlt percek eseményeit. Én soha nem akarom anyát bántani, de… Én is, ő is szenvedett eleget. Mindketten tudjuk, hogy nem lenne szabad ezt tennünk a másikkal. Ajtómnak dőltem, és hagytam, hogy a gondolataim ide-oda cikázzanak. Ma boldognak kéne lennem. Megcsókoltam a legjobb fiút a világon, de a családom mindent elrontott.
- Selma, akármi is történik, vagy történt, nyugodj meg. Én itt vagyok neked. – szólt, majd tenyerei közé fogta államat. – Számíthatsz rám. Mindig, és tudnod kell… - mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis ajkaimat az övéihez nyomtam. Niall viszonozta csókomat, és újra körém fonta karjait. A zuhogó eső nem kímélt bennünket, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított. Lassan távolabb húzódtam tőle. Vizes hajunkról orcáinkra hullottak a vízcseppek. Tekintetét az enyémre szegezte. – Én… nem is tudom, mit mondjak.
- Én igen. Niall James Horan. Sosem hittem volna, hogy lesz majd egy ember, aki megért, elfogad, és teljes mértékben támogat. Nem néha, mindig. Úgy érzem, te leszel az. – visszaléptem hozzá, majd ismét csókot váltottunk.
- Selma, sajnos még nem tudom mi a harmadik neved, tehát: Selma Evans. – mosolyodott el. – A világom néhány napon belül a feje tetejére állt. A fiúknak már az idegeire mentem veled, annyit vázolgattam a randijainkat. Ki kell mondanom: nem volt hiába való. Csodálatos vagy. – lágyan végigsimított vizes nyakamon, egészen a hátam közepéig. – Elmondod, mi a baj?
- Most… Most… - hadartam. – Nem lehet. – ellenkeztem. – Egyszer, ígérem. Viszont mennem kell, mert hülyének néznek így is. – mosolyodtam el keserűen.
- Rendben. Várj! Igazából, csak a telefonodat akartam visszaadni. – nyújtotta felém az ázott BlackBerry-t.
- Öhm, hát ennek annyi. – nevettem, miközben átvettem a készüléket, ám az a kezemben megcsörrent. – Úgy látszik, mégsem. - kérdőn néztem Niallre, mire ő bólintott egyet.
- Igen? – szóltam bele.
- Szia, kicsi Selma. Karen vagyok.
- Karen néni? Mi a helyzet? – csodálkoztam.
- Próbáltam anyádat hívni, de úgy látszik, még nem békélt meg a technikával, ugyanis órák óta fel sem veszi.
- Nem, tudod… Itt vannak Abbyék. – haraptam ajkamba.
- Tényleg? Mikor jöttek?
- Teg…
- Majd elmondod. – szakított félbe. – Az a lényeg, hogy most itt vagyok Londonban. Értem tudnátok jönni? Főleg most Brysonnál is van autó. – kérte.
- Amennyit láttam, jelenleg ők nincsenek itthon. Anya meg Ariellel van elfoglalva… - sajnálkoztam, de Niall az autójára mutatott, jelezvén, hogy szívesen elvisz vele. – Mindegy, Karen néni. Megoldom. Húsz perc és ott vagyok a… Hol is? – kérdeztem.
- Az állomáshoz közeli csehóban vagyok.
- Mit keresel te egy csehóban? – vontam össze szemöldökömet.
- Hiányzott a londoni sör. Na, siessél! – csapta le a telefont. Niallre néztem, aki hihetetlen hangerővel röhögött.
- Furcsa egy család. – bokszolt oldalba.
- Furcsa egy srác. – pusziltam arcon. Beszálltunk a kocsiba, és nekiveselkedtünk a csúszós utaknak. Niall a legmagasabb fokozatra vette a fűtést az autóban, hogy „ne fázzak meg”. Ez a mániája. Amikor az állomáshoz értünk, a párás ablakon fürkésztük a közeli üzleteket, helyeket.
- Valamiért sejtem, hogy az lesz az! – böktem egy apró, elhanyagolt kinézetű „Brit föld” nevű lebujra. Niall újra felnevetett, majd a kocsma elé állt megtermett járgányával. – Bejössz velem?
- Mindenképpen. – felelte.
A „Brit föld”-ben csak úgy állt az alkohol szag. Dohos asztalok és székek, egy öreg pult, valamint egy ósdi zenegép foglalt helyet a helyiségben. Mindenfelé szakállas ipsék lézengtek. Nem volt nehéz kiszúrnom Karent, éppen egy jókora adag sört húzott le egy kívülről hajléktalannak tűnő pasassal, a hátsó sarokban. Bizonytalan léptekkel Niallel felé indultunk, mire ő széttárta karjait.
- Hát itt van az én kicsikém! – szaladt felém, és ölelt meg. – Na megy egy szexisten. – kacsintott Niallre, aki zavarában megszáradt hajába túrt.
- Karen! – próbáltam elhallgattatni.
- Jól van, jól van. – a szájából áradt a sör átható bűze. – Nyugi, nem vagyok részeg. Csak hiányzott Venezuela után ez a kis koszfészek Anglia. – felelte, mert meglátta aggódó pillantásomat.
- Indulhatunk? – kérdezte Niall.
- Persze! Csapjunk a lovak közé! – kiáltott fel Karen.
- Karen. Nem bulizni, hanem hazamegyünk. – világosítottam fel.
- Most nézd meg ezt a lányt! Nem tud élni! – magyarázta Niallnek, amire ő felnevetett. Szemeimet forgatva indultam az ajtó felé, és örömmel tapasztaltam, hogy elállt az eső. Karen millió csomagjai alig fértek be az autóba, plusz még a hátsó ülésre. Amíg nem értünk haza, és az a dugók miatt sokáig elhúzódott, folyamatosan a „kalandjairól” beszélt. Volt szó a Venezuelába átszökött kubai szeretőjéről, és sajnos a részletekbe is beavatott, mesélt arról, hogyan próbálta ki majdnem az összes drogot, de néhány értelmes dolog is volt a mondanivalójában.
- Megérkeztünk. – állította le a motort Niall.
- Hát, köszönjük szépen. – nyomtam egy puszit az arcára.
- A smárt később. – legyintett Karen.
- Karen! – sóhajtottam.
- Oké, tényleg köszi szépfiú. – csípett Niall pofijába. Niall kérdően rám nézett, én erre csak egy vállvonással tudtam reagálni. Kikászálódtunk az autóból, és kipakoltuk a csomagokat.
- Karen, minek ez a bugyuta szobor? – céloztam egy fából faragott, fura alakra.
- Ó, azt a nagykövettől kaptam. – válaszolt. – Viszont én most megyek a saját házamba, - a saját szót erősen kihangsúlyozta – és üdvözlöm az én kis húgocskámat. Karen nagy nehezen odatipegett az ajtóhoz, és mint egy idióta berontott, ¡Buenos días!-t kiabálva.
- Vicces a nagynénéd. Kicsit perverz is, de az nem számit. – nevetett Niall.
- Teljes ellentéte anyámnak. Ő szereti komolyan venni a dolgokat, és folyton tervez. Pont, mint én. – mondtam.
- Selma, gyere, üdvözöld Karent! – szólt anya az ajtóból, de mikor Karen közölte vele, hogy mi hoztuk el, egy sértődött pillantást vetett rám, majd visszament a házba.
- Ez mi volt? – értetlenkedett Niall.
- Ez volt az, amit az előbb mondtam. Tudod, túlreagál mindent. – haraptam bele az ajkaimba. – Behívnálak, de amint megismernéd a családomat, sírva futnál hazáig. Szóval, azt majd egy másik alkalommal.
- Tényleg ennyire vészesek?
- Az nem kifejezés.
- Hát, jó. – karjai köré zárt, és egy puszit adott a nyakamra.
- Ma még hívlak. Vagy hívj. Vagy, majd találkozunk. – engedtem el.
- Maximum, ha egy órát kibírok nélküled. – pirult el.
- Szia, Niall! – integettem neki, miközben az ajtónk felé indultam. Ő csak ott állt, és szomorúan bámulta a földet. Nagyot sóhajtottam, s visszasiettem hozzá. – A fene egye meg azokat a szép, kék szemeidet! – mondtam. – Nem bírlak itt hagyni. – mosolyogtam.
- Én sem. – magához rántott, és megcsókolt. Ismét percekig csak álltunk előttünk, és próbáltunk betelni a másikkal.
- Na jó. Ez már nyálas. – nevettem. – Most tényleg mennem kell.
- Szia, Sel! – adott még egy utolsó puszit az arcomra, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.
A boldogságtól megrészegülve tántorogtam házunk irányába, közben egyet-kettőt megpördültem, és igeneket kiáltottam a levegőbe. Finoman becsuktam magam mögött az ajtót, és csendben hallgattam az előszobából Karen néni beszámolóját.
- A könyvemet már le is adtam. Pont be tudtam fejezni a repülőn, és a szerkesztőtársammal a kocsmában mindent lefixáltunk. A borítót majd ő rendezi, meg a többi felesleges dolgot. Az írók köre állítólag már nagyon várja újabb szerzeményemet. A múltkorit is úgy leírták, aztán mégis kapott valami hülye díjat. – Karen néni a hülye díj alatt azt érti, hogy háromszoros Bestseller lett a könyve. Nincs olyan írása, ami ne kapna valamilyen elismerést. – És, Bryson, Abbigail? Hogy megy a szervezés? – erre a mondatra felkaptam a fejemet, csak úgy, mint a többiek a szobában.
- Szervezés? – adtam hangot meglepettségemnek.
- El akartuk mondani, ám hála Arielnek, későbbre tolódott. – fejtette ki Abby. – Bryan és én.. összeházasodunk! Itt, Londonban! Azért jöttünk ide! – sikítozott.
- Miért nem ezzel kezdtétek? – ugrottam sikítozva nővérem ölébe, aki a kanapén trónolt. – És mikor? – faggattam.
- Másfél hét. A helyszín még nem biztos, azt még meg kell beszélnünk. – válaszolt. – Viszont, a mostani karriered miatt, nem tudom, hogy ráérsz-e ide-oda járkálgatni szerte a városban. Van elég időd az ilyenekre?
- Persze! Ki nem hagynám! – kacsintottam. – Meg amúgy is csak délelőtt vagyok a stúdióban, és nem is mindegyik nap. – öleltem át Abby nyakát.
- Ám előbb – állt fel Bryson és Abbigail – meg szeretnénk köszönni, hogy a nyereményedet nem magadra, hanem a családodra költötted. Neked hála, meg tudjuk szervezni az esküvőt, és a hozzá tartozó dolgokat, na meg házat is tudtunk venni. – mondták kórusban.
- Házat? Hol? – kérdeztem. – Azt hittem, a régi házunkban maradtok.
- Abby nem akart tovább ott élni. – felelet Bryson. – Yorkba költözünk.
- Yorkba?! – fakadtam ki. – Az majd’ háromszáz kilométer! Közelebb nem találtatok?
- Abby ott kapott állást. Emlékszel, amikor ma reggel mondtam a kocsiban? – világosított fel Bryson.
- Ó, így már minden más. És a régi házzal mi lesz? Eladjátok? – érdeklődtem.
- Már megvolt. – válaszolt anya. – Mielőtt Abbyék idejöttek, azelőtt egy nappal cuccoltak ki. Az összes holminkat holnap szállítják el ide, illetve a többit tovább, Abbyék lakásába. – magyarázta.
- Aha. Világos… Várjunk! – eszméltem fel. – Ez azt jelenti, hogy…
- Ideköltözünk. Londonba. Karen házába. – fejezte be helyettem a mondatot anya.
- Anya, ezt nem teheted! Egyetlenegy nyárra voltam felkészülve… Mindenkim… Illetve, majdnem mindenkim ott van… - éreztem, hogy elhalkul a hangom.
- Lássuk be, be fog indulni a karriered. És akkor nem fogjuk tudni azt csinálni, hogy ide-oda ingázunk Dublin és London között. Yas-t amennyiszer csak akarod, áthívhatod. Megengedem, hogy naponta beszéljetek egy órát a telefonomról, és nem érdekel, mennyi lesz a számla, és talán…
- Nem érdekelnek a „jó” érveid. – emeltem fel a hangomat. – Szeretek itt lenni. De nem ennyire. Egyszer már elrángattál innen. Az sem jött be. Mi vagyok én? Egy rongybaba, akit kedvedre húzogathatsz össze-vissza?
- Selma, fejezd be ezt a hangnemet! – üvöltött rám anya.
- Miért, ha nem, mi lesz? Felmondod a szerződésem? Csináld! Hazaküldesz Dublinba? Semmi kifogásom ellene! Vagy nem… Te inkább itthon ülsz, és terelgeted az eltévedt kis Ariel báránykát. Ezt már nagyon unom!
- Selma. Most utoljára mondom el: ebben a házban nem beszél így senki senkivel! Megértetted?
- Én igen. Egy dolog, hogy más nem. – vetettem oda, majd felrohantam a szobámba. Még hallottam anya kiábrándult hangját néha, ám a többiek egy szót sem szóltak. Az egész vitánkat rezzenéstelen arccal nézték végig. Főleg Karen, aki ismeri anya minden mozzanatát. Régen, ha valamilyen rossz fát tettem a tűzre, tőle kértem segítséget, hogyan engesztelhetném ki anyát. Tudja, hogy míg mi egymás idegein táncolunk, anya akármilyen erősnek is mutatja magát kívülről, valójában gyenge. A legszívesebben visszaforgatnám az idő kerekét, hogy semmisé tegyem az elmúlt percek eseményeit. Én soha nem akarom anyát bántani, de… Én is, ő is szenvedett eleget. Mindketten tudjuk, hogy nem lenne szabad ezt tennünk a másikkal. Ajtómnak dőltem, és hagytam, hogy a gondolataim ide-oda cikázzanak. Ma boldognak kéne lennem. Megcsókoltam a legjobb fiút a világon, de a családom mindent elrontott.
Ránéztem
a telefonomra. Este nyolcat mutatott az órája. Nehézkesen felálltam a földről,
és a konyhába mentem. Anya éppen mosogatott. Csendesen, elmerülve, ahogy
szokott.
- Bocsánat azért, amit mondtam. Tudom, hogy ez így jó lesz. – léptem oda mögé.
- Nem, teljesen igazad volt. – zárta el a csapot, majd fordult felém. – Először meg kellett volna téged kérdeznem, hisz’ az összes pénzt te hoztad nekünk össze. Neked kéne vele rendelkezned. Nem nekünk.
- Én nem tudnám mire költeni. Ezért bíztam rátok. Ezért lett a ti pénzetek. Ha sikeres lesz az albumom, ha nem, akkor is jó életünk van. És Karen néni is rendes. De, mondd csak. Ő ezek szerint itt fog velünk lakni?
- Ó, még ez is hátra van. – törölte meg a kezét egy rongyba. – Ma csak a felesleges dolgait hozta haza. Végleg Venezuelában marad. Ajánlottak neki egy állást, kint, Venezuelában. A nagykövetségnél fog dolgozni, meg, ha jól tudom, egy újságnál. És a házát átíratta a mi nevünkre. – mesélte.
- Karen néni is elmegy? – bámultam a földet. – És Ariel?
- Ő munkáért jött ide. Valószínűleg, pár hétig még itt fog lakni. Ha ez teher, én…
- Nem akarom, hogy itt éljen. Velünk. –közöltem.
- Kicsim, nem küldhetem el. Ő is a családhoz tartozik. Hidd el, ha dolgozni fog, kevesebbet lesz itthon. És te sem fogod itt tölteni a mindennapjaidat a stúdiózás miatt. – nyugtatott meg.
- Rendben. – sóhajtottam. – Te ugye nem fogsz még egyelőre melózni?
- Nem, előbb a házat kell rendbe hoznom. Nem tett neki jót ez a sok egyedüllét. – nevetett. – Na, gyere ide! – húzott magához, majd megölelt.
- Mikor indul holnap Karen néni? – kérdeztem.
- Már hajnali háromkor. Nagyon hosszú az út odáig, és időpontja van. Úgy hogy, menj, búcsúzz el tőle! És köszönj meg neki mindent. – engedett el. A kanapén ülő, Abbyvel és Ariellel beszélő Karenhoz igyekeztem.
- Ó, kicsi lány! – hagyta abba a fecsegést. – Gyere ide! Hadd adjak egy búcsú szorítóst! – a szorítós annyit, tesz, addig ölel, amíg meg nem fulladsz. Még kicsi koromban neveztem el Karen néni gyilkos ölelését így.
- Alig jöttél meg, és már mész is. – szomorkodtam, miközben levegő már alig kaptam levegőt.
- Ez van. Hagyni kell, hadd pörögjön az élet. – mosolyodott el. – Úgy látszik, megint esik. – nézett ki az ablakon, amit esőcseppek hadai verdestek. – Sőt, az nem kifejezés, hogy esik. – reagált az imént hallatszott dörgésre. – Remélem, reggelre eláll. A végén még úgy járok, mint te, meg az a szőke gyerek. – erre mindenki rám szegezte érdeklődő tekintetét. – Akkor ezt inkább nálad, fent beszéljük meg, ugye? – szégyellte el magát.
- Igen. – bólintottam. Karen, amikor bejött a kis „lakrészembe”, csodálattal látta, hogy újra otthonossá tudtam tenni a helyet.
- Amikor elköltöztetek Oxfordból, nagyon fájt, hogy nem láthatom majd olyan sokszor a kedvenc unokahúgomat. – ült le az ágyamra. – Utána már csak egy-egy utam után jártam fel porszívózni, szellőztetni, meg ilyeneket csinálni.
- Tényleg rossz volt úgy eltölteni a nyarakat, hogy nem tudtam nálad lenni, Karen néni.
- Emlékszem, folyton a lépcsőn ültél, és olvastál. Akármit. Egyszer még a Dzsungáriából hozott könyvemet is kivégezted, pedig asszem’ kínaiul volt. – nevetett.
- Tegyük hozzá, hogy az óta is perfektül nyomom a kínait. – röhögtem. Na, jó, nem.
- És mi van a kis szőkeséggel? – tért a lényegre.
- Ő, ő… Niall. – kezdtem. – Annak a bandának a tagja, akivel majd felveszem az egyik számomat. Hát, mit is mondhatnék többet…
- Hány éves? – szakított félbe.
- Tizennyolc. – pirultam el.
- Hú, te aztán nem aprózod el a dolgokat.
- Karen, a kor nem számít.
- Ezt viszont jól mondtad. – mosolygott. – Ahogy láttam, nagyon odavan érted. Ne baltázd el, kérlek. Őt tényleg egy rendes srácnak látom. Nem fog átverni, mint…
- Jó, oké. – fejeztem be mondatát.
- És, barátság, vagy bimbózó románc?
- Inkább az utóbbi. – tűrtem el rakoncátlan hajamat a szememből.
- Szóval, már meg volt a…
- A csók, igen. De nyugi, semmi több még.
- Ó, ott van az a még.
- Karen. – bokszoltam oldalba.
- Ezek a mai fiatalok… - vigyorgott. – Ugye, majd védekeztek? – váltott komoly arcra.
- Karen! – dobtam fejbe egy párnával.
- Nem? – faggatott továbbra is.
- Karen! – ütögettem.
- Szóval nem?
- Békén hagysz, ha azt mondom: igen? – alkudoztam.
- Igen.
- Hát akkor: igen.
- Köszi, megtiszteltél. – hajolt meg előttem. – Viszont nekem most aludnom kell. Kb. egy órát, amennyire tényleg tudni fogok. Szia, kicsi Sel! – ölelt újra meg.
- Szia, Karen néni! – viszonoztam. – Ha lehet, gyere haza majd, egyszer.
- Nem hiszem, prücsök. Nagyon el leszek foglalva. – húzta oldalra száját.
- Kár. – törődtem bele.
- Viszont most már tényleg megyek. – állt fel ágyamról.
- Persze.
- Vigyázz magadra! – integetett.
- Rendben.
- És Niallre is.
- Oké…
- Ja, még valami: ne hallgass anyádra. Ha azt mondja, ne találkozz a fiúval, egyszerűen, csapd rá az ajtót, hidd el nekem, hatásos. – kacsintott. Ezen már csak nevetni tudtam. Karen lassan eltűnt az ajtómból, és becsukta azt.
- Karen… - ismételgettem a nevét, és eltűnődtem az összes dolgon, amit együtt tettünk meg. Fél óra múlva a fürdőben voltam, és belenéztem a tükörbe. – Pont, mint a dedikáláson. – motyogtam. Beálltam a zuhany alá, behúztam a függönyt, s megnyitottam a csapot. Dalolászva, táncolva fröcsköltem magamra a vizet, majd amikor végeztem, belebújtam az anyától még a múlt születésnapomra kapott, tengerszínű, szatén köpenyembe, és visszaosontam a szobámba, ugyanis már hajnali fél egy volt.
Ledobtam magamat az ágyamra, és a plafont kezdtem bámulni. Végig Niall járt az eszemben. Gondoltam arra, hogy felhívom Yast, de bizonyára még mindig Dave-vel van, vagy már az igazak álmát alussza.
Negyed óra semmittevés után felvettem régi pizsamámat, amit Abbyék hoztak utánam, és újra ágyamba fészkeltem magamat. Leoltottam a villanyt, és a fal felé fordultam.
- Bocsánat azért, amit mondtam. Tudom, hogy ez így jó lesz. – léptem oda mögé.
- Nem, teljesen igazad volt. – zárta el a csapot, majd fordult felém. – Először meg kellett volna téged kérdeznem, hisz’ az összes pénzt te hoztad nekünk össze. Neked kéne vele rendelkezned. Nem nekünk.
- Én nem tudnám mire költeni. Ezért bíztam rátok. Ezért lett a ti pénzetek. Ha sikeres lesz az albumom, ha nem, akkor is jó életünk van. És Karen néni is rendes. De, mondd csak. Ő ezek szerint itt fog velünk lakni?
- Ó, még ez is hátra van. – törölte meg a kezét egy rongyba. – Ma csak a felesleges dolgait hozta haza. Végleg Venezuelában marad. Ajánlottak neki egy állást, kint, Venezuelában. A nagykövetségnél fog dolgozni, meg, ha jól tudom, egy újságnál. És a házát átíratta a mi nevünkre. – mesélte.
- Karen néni is elmegy? – bámultam a földet. – És Ariel?
- Ő munkáért jött ide. Valószínűleg, pár hétig még itt fog lakni. Ha ez teher, én…
- Nem akarom, hogy itt éljen. Velünk. –közöltem.
- Kicsim, nem küldhetem el. Ő is a családhoz tartozik. Hidd el, ha dolgozni fog, kevesebbet lesz itthon. És te sem fogod itt tölteni a mindennapjaidat a stúdiózás miatt. – nyugtatott meg.
- Rendben. – sóhajtottam. – Te ugye nem fogsz még egyelőre melózni?
- Nem, előbb a házat kell rendbe hoznom. Nem tett neki jót ez a sok egyedüllét. – nevetett. – Na, gyere ide! – húzott magához, majd megölelt.
- Mikor indul holnap Karen néni? – kérdeztem.
- Már hajnali háromkor. Nagyon hosszú az út odáig, és időpontja van. Úgy hogy, menj, búcsúzz el tőle! És köszönj meg neki mindent. – engedett el. A kanapén ülő, Abbyvel és Ariellel beszélő Karenhoz igyekeztem.
- Ó, kicsi lány! – hagyta abba a fecsegést. – Gyere ide! Hadd adjak egy búcsú szorítóst! – a szorítós annyit, tesz, addig ölel, amíg meg nem fulladsz. Még kicsi koromban neveztem el Karen néni gyilkos ölelését így.
- Alig jöttél meg, és már mész is. – szomorkodtam, miközben levegő már alig kaptam levegőt.
- Ez van. Hagyni kell, hadd pörögjön az élet. – mosolyodott el. – Úgy látszik, megint esik. – nézett ki az ablakon, amit esőcseppek hadai verdestek. – Sőt, az nem kifejezés, hogy esik. – reagált az imént hallatszott dörgésre. – Remélem, reggelre eláll. A végén még úgy járok, mint te, meg az a szőke gyerek. – erre mindenki rám szegezte érdeklődő tekintetét. – Akkor ezt inkább nálad, fent beszéljük meg, ugye? – szégyellte el magát.
- Igen. – bólintottam. Karen, amikor bejött a kis „lakrészembe”, csodálattal látta, hogy újra otthonossá tudtam tenni a helyet.
- Amikor elköltöztetek Oxfordból, nagyon fájt, hogy nem láthatom majd olyan sokszor a kedvenc unokahúgomat. – ült le az ágyamra. – Utána már csak egy-egy utam után jártam fel porszívózni, szellőztetni, meg ilyeneket csinálni.
- Tényleg rossz volt úgy eltölteni a nyarakat, hogy nem tudtam nálad lenni, Karen néni.
- Emlékszem, folyton a lépcsőn ültél, és olvastál. Akármit. Egyszer még a Dzsungáriából hozott könyvemet is kivégezted, pedig asszem’ kínaiul volt. – nevetett.
- Tegyük hozzá, hogy az óta is perfektül nyomom a kínait. – röhögtem. Na, jó, nem.
- És mi van a kis szőkeséggel? – tért a lényegre.
- Ő, ő… Niall. – kezdtem. – Annak a bandának a tagja, akivel majd felveszem az egyik számomat. Hát, mit is mondhatnék többet…
- Hány éves? – szakított félbe.
- Tizennyolc. – pirultam el.
- Hú, te aztán nem aprózod el a dolgokat.
- Karen, a kor nem számít.
- Ezt viszont jól mondtad. – mosolygott. – Ahogy láttam, nagyon odavan érted. Ne baltázd el, kérlek. Őt tényleg egy rendes srácnak látom. Nem fog átverni, mint…
- Jó, oké. – fejeztem be mondatát.
- És, barátság, vagy bimbózó románc?
- Inkább az utóbbi. – tűrtem el rakoncátlan hajamat a szememből.
- Szóval, már meg volt a…
- A csók, igen. De nyugi, semmi több még.
- Ó, ott van az a még.
- Karen. – bokszoltam oldalba.
- Ezek a mai fiatalok… - vigyorgott. – Ugye, majd védekeztek? – váltott komoly arcra.
- Karen! – dobtam fejbe egy párnával.
- Nem? – faggatott továbbra is.
- Karen! – ütögettem.
- Szóval nem?
- Békén hagysz, ha azt mondom: igen? – alkudoztam.
- Igen.
- Hát akkor: igen.
- Köszi, megtiszteltél. – hajolt meg előttem. – Viszont nekem most aludnom kell. Kb. egy órát, amennyire tényleg tudni fogok. Szia, kicsi Sel! – ölelt újra meg.
- Szia, Karen néni! – viszonoztam. – Ha lehet, gyere haza majd, egyszer.
- Nem hiszem, prücsök. Nagyon el leszek foglalva. – húzta oldalra száját.
- Kár. – törődtem bele.
- Viszont most már tényleg megyek. – állt fel ágyamról.
- Persze.
- Vigyázz magadra! – integetett.
- Rendben.
- És Niallre is.
- Oké…
- Ja, még valami: ne hallgass anyádra. Ha azt mondja, ne találkozz a fiúval, egyszerűen, csapd rá az ajtót, hidd el nekem, hatásos. – kacsintott. Ezen már csak nevetni tudtam. Karen lassan eltűnt az ajtómból, és becsukta azt.
- Karen… - ismételgettem a nevét, és eltűnődtem az összes dolgon, amit együtt tettünk meg. Fél óra múlva a fürdőben voltam, és belenéztem a tükörbe. – Pont, mint a dedikáláson. – motyogtam. Beálltam a zuhany alá, behúztam a függönyt, s megnyitottam a csapot. Dalolászva, táncolva fröcsköltem magamra a vizet, majd amikor végeztem, belebújtam az anyától még a múlt születésnapomra kapott, tengerszínű, szatén köpenyembe, és visszaosontam a szobámba, ugyanis már hajnali fél egy volt.
Ledobtam magamat az ágyamra, és a plafont kezdtem bámulni. Végig Niall járt az eszemben. Gondoltam arra, hogy felhívom Yast, de bizonyára még mindig Dave-vel van, vagy már az igazak álmát alussza.
Negyed óra semmittevés után felvettem régi pizsamámat, amit Abbyék hoztak utánam, és újra ágyamba fészkeltem magamat. Leoltottam a villanyt, és a fal felé fordultam.
2012. június 18., hétfő
15. Park után eső
15.
Park után eső
Park után eső
Nathalie,
és a trió további két tagja ismét remek munkát végeztek. Ezúttal egy
gesztenyebarna, majd’ tizenöt centis magas sarkút, egy fehér rövidgatyát, fehér
pólóval és sárga blézerrel viseltem. A fellépésen minden simán ment. Bár
bevallom, fárasztó másfél órán keresztül „o-o” – zni, „hú-hú”- zni, és rázni a
feneked, ám még mindig jobb, mint ugrálni, teljes hangerővel énekelni, ahogyan
azt a fiúk teszik.
A koncert után a közönségtalálkozóig még volt egy kis időnk, ez alatt kiugrottunk kajálni a fiúkkal a közeli Mc Donald’s-ba. Próbáltunk minden egyéb feltűnés nélkül közlekedni, de nem ment. Ahogy beértünk a gyorsétterembe, megrohamozták a bandát a sikítozó lányok. A hangommal küszködve próbáltam kérni elegendő ételt magunknak elvitelre, ugyanis ötven négyzetméteren lehetetlen meglenni ennyi emberrel, és ekkora hangerővel. Visszafele kénytelenek voltunk futáshoz folyamodni, a rajongók nagy bánatára. Hiába volt velünk egy tucatnyi testőr, ilyen helyzetben szinte tehetetlenek.
- Ez nem lehet igaz. – estem be az öltözőnk ajtaján levegő után kapkodva.
- Ó, ez még csak egy nap volt. – kacsintott Louis. – Ha turnén vagy, egyedül a wc-n lehetsz nyugodt – általában. – ecsetelte. A többiek sorra estek be a kis helységbe, szintén úgy, mintha asztmás rohamuk lenne.
- Legalább… Valaki… Vett… Kaját…? – fuldokolt Niall. Én, a maradék négy fiúval karöltve forgattuk szemeinket, majd egyesével szidtuk Niallt, hogy miért mindig a kajára gondol. Ő védekezésképpen felhozta azt a tényt, miszerint pótolni kell az elvesztett kalóriákat. Felesleges fecsegése helyett inkább átnyújtottam neki a telerakott papírzacskót, azzal a feltétellel, hogy befogja. Ez sikeresnek bizonyult.
- Selma, jössz a dedikálásra? – kérdezte Liam.
- Nem hiszem… - kezdtem.
- Persze, hogy jön. Mindenkinek bemutatjuk, aki még nem tudja a jövőbeli duettünket. – fejezte be Niall, lezárva az „én nem megyek” témát. Nagyot sóhajtottam, mert összeszűkült a gyomrom a tudattól, hogy idegen emberek százaival kell találkoznom és beszélgetnem. A teremben, ahol lezajlott ez a rajongósdi, csupán egy utcára volt a koncert helyszínétől. A fanoktól már nem kellett tartanunk, kocsival mentünk a kijelölt helyre.
A koncert után a közönségtalálkozóig még volt egy kis időnk, ez alatt kiugrottunk kajálni a fiúkkal a közeli Mc Donald’s-ba. Próbáltunk minden egyéb feltűnés nélkül közlekedni, de nem ment. Ahogy beértünk a gyorsétterembe, megrohamozták a bandát a sikítozó lányok. A hangommal küszködve próbáltam kérni elegendő ételt magunknak elvitelre, ugyanis ötven négyzetméteren lehetetlen meglenni ennyi emberrel, és ekkora hangerővel. Visszafele kénytelenek voltunk futáshoz folyamodni, a rajongók nagy bánatára. Hiába volt velünk egy tucatnyi testőr, ilyen helyzetben szinte tehetetlenek.
- Ez nem lehet igaz. – estem be az öltözőnk ajtaján levegő után kapkodva.
- Ó, ez még csak egy nap volt. – kacsintott Louis. – Ha turnén vagy, egyedül a wc-n lehetsz nyugodt – általában. – ecsetelte. A többiek sorra estek be a kis helységbe, szintén úgy, mintha asztmás rohamuk lenne.
- Legalább… Valaki… Vett… Kaját…? – fuldokolt Niall. Én, a maradék négy fiúval karöltve forgattuk szemeinket, majd egyesével szidtuk Niallt, hogy miért mindig a kajára gondol. Ő védekezésképpen felhozta azt a tényt, miszerint pótolni kell az elvesztett kalóriákat. Felesleges fecsegése helyett inkább átnyújtottam neki a telerakott papírzacskót, azzal a feltétellel, hogy befogja. Ez sikeresnek bizonyult.
- Selma, jössz a dedikálásra? – kérdezte Liam.
- Nem hiszem… - kezdtem.
- Persze, hogy jön. Mindenkinek bemutatjuk, aki még nem tudja a jövőbeli duettünket. – fejezte be Niall, lezárva az „én nem megyek” témát. Nagyot sóhajtottam, mert összeszűkült a gyomrom a tudattól, hogy idegen emberek százaival kell találkoznom és beszélgetnem. A teremben, ahol lezajlott ez a rajongósdi, csupán egy utcára volt a koncert helyszínétől. A fanoktól már nem kellett tartanunk, kocsival mentünk a kijelölt helyre.
Ugyanaz
a műsor ment le, amikor megérkeztünk. Sikítozás, sírás, táblák, telefonok,
kamerák… A fiúk alig bírtak megszólalni, kénytelen volt Alan fenyegetőzni, hogy
ha nem hagyják abba a lányok, amit most csinálnak, az egészet befejezik. A
módszer bejött, csend lett.
- Niall, elveszel feleségül? – jött az első, de annál értelmetlenebb kérdés.
- Még szép! – hangzott a felelet Niall szájából, amire a csaj ugrálni és kiabálni kezdett.
- Liam, Louis, megcsaltátok már a barátnőiteket? – következett a második.
- Soha! Ezt senkivel sem tennénk. – tiltakoztak kórusban.
Már háromnegyed órája ültem a banda mellett, és néztem ki a fejemből, mert lássuk be – a fanok elég egyhangúak, és nem a legtalálékonyabbak. A legtöbb kérdés ez, és ehhez hasonló volt: „Louis, megfoghatom a segged?”, „Harry, megcsókolsz?”, „Zayn, magamra tetoválnád a nevem?”, „Liam, a kedvemért ennél kanállal?”. Hurrá. Dupla hurrá. Ez egészen addig úgy ment, amíg egy szemtelen fan nem kezdett el rólam faggatózni.
- Niall! Ő ott a barátnőd? – mutatott rám egy alacsony, szőke, molett tizenéves forma lány. Azt hittem, ott halok meg. Elkezdtem izzadni, a pupillám a hatszorosára tágult és zavaromban nem tudtam, mit csináljak. Niall felém fordította a fejét, ám rajta az idegesség legkisebb jele sem látszódott.
- Nem. – jelentette ki hidegvérrel. – Még nem. – húzta mosolyra a száját. – Sajnos, még nem. – folytatta a vigyorgását. Kinyilatkozása akár egy villámcsapás, úgy ért. Ezernyi szempár szegeződött elvörösödött fejemre, majd méregetni kezdtek. Valaki rosszalló pillantásokat vetett rám, más bíztatóan mosolygott, és integetett. Azt hittem, a fiúk meg sem hallják amit Niall mondott. Ja, persze… Ha láttátok volna, azt a négy arcot, ott helyben kifutottatok volna a világból. Zaynnek még a szája is nyitva maradt, Harry a karjait tárta szét, Louis és Liam pedig a szemöldökét húzogatta.
- Istenem… - motyogtam, a földre meredve. – Én… - sápadoztam. – Kimegyek inni… - pattantam fel a székemről, és meg sem álltam a teremből kivezető folyosó végéig. Ha akaraterőm is lett volna, akkor sem éreztem különösebb késztetést arra, hogy visszaforduljak. Belöktem a közeli mosdó ajtaját, és a tükör elé vetettem magam. Megnyitottam a csapot, és hideg vizet folyattam a kezeimre, amit később az arcomra fröcsköltem. Elzártam, s felemeltem a fejemet. Óriási mosolyra húzódott a szám. Az örömtől majd’ kicsattantam. Azt mondta: „sajnos, még nem”. Tehát… Akár egy idióta sikítozni, ugrálni, valamint egy dúdolt dalra táncolni kezdtem. Mikor már lehiggadtam, és nem viselkedtem úgy, mint egy őrült, előkaptam a telefonomat, és eszeveszett tempóval gépelni kezdtem.
- „Nem vagy normális, Niall Horan! :D A rajongók meg fognak ölni :O ”- küldtem el az SMS-t. A választ alig bírtam megvárni, ám pár másodperc elteltével megérkezett.
- „Demokrácia van, ember! Azt mondod ki, amit csak akarsz ;) Nem, dehogyis. Már túlléptünk ezen az egészen. Újra Harry fürtjei a téma, úgy hogy, nincs gáz. :D Öt perc, és végzünk. Ma hova lesz a menet?”- írta. Töprengeni sem volt időm, annyira gyorsan nyomogatta a kezem a billentyűket.
- „Queen Mary’s Gardens. Kicsi korom óta odavágyom. :) Siess!” – ütöttem le a „küld” gombot.
Futólépésben haladtam a hátsó bejárat felé, ügyelve, hogy ne essek el azzal az égimeszelő cipővel a lábamon. Az ég kitisztult, ám a pocsolyák nem száradtak még fel. Türelmetlenül játszogattam el értelmetlen ritmusokat a combomon, amikor végre, az ajtó kattanása ütötte meg a fülemet. Niall képén valami elképesztően nagy vigyor terült el, amit nem állhattam meg nevetés nélkül.
- Siess már, ne vihogj! – mutatott az előttünk parkoló Chryslerre. – A fanoknak Louis barátunk kikotyogta, hogy itt fogok távozni. Szállj be! – nyitotta ki nekem az kocsiajtót. Mindketten bepattantunk, és Niall a gázra lépett. Pont időben, mert egy-egy rajongónak még fényképet is sikerült csinálni, de a többiek „lemaradtak”.
- Beteg állat! – bokszoltam oldalba, még mindig a nevetéstől fulladozva. Niall alig bírta tartani a kormányt, mert össze-vissza dülöngélt röhögése közben. Az út további részében sem szóltunk egymáshoz, csak dadogtunk össze-vissza.
- Ennyit még életemben nem nevettem. – jelentettem ki, immár nyugodtan, a Queen Mary’s Gardens szélén.
- Akkor, üdv a világomban! – kacsintott. Megráztam a fejemet, majd karöltve befelé indultunk.
- Azt hittem, melegebb van. – dörzsöltem meg a kezeimet.
- Ha gondolod…
- Nem, ezzel nem arra céloztam, hogy add oda a pulcsidat. – utasítottam el. – Amúgy is. Túl kicsi rám.
- Még hogy kicsi? – fakadt ki Niall.
- Igen. Sokkal-sokkal kisebb vagy nálam. – nevettem ki.
- Na persze, magas sarkúban… - morgolódott. Megálltam egy pillanatra, és levettem az óriási tűsarkúimat.
- Állj csak ide! – tettem intettem neki.
- Selma, vedd vissza! Meg fogsz fázni! – Niall már nyúlt a cipőmért, de én arrébb löktem.
- Állj már ide mellém! – húztam a karjánál fogva.
- Makacs vagy. – mondta Niall, majd mellém állt. – Ezt nem hiszem el…
- Én szóltam. – húztam ki magam. – Százhetvenhárom vagyok. – közöltem diadalittasan.
- Gonosz… - sértődött meg. – Én százhetvenegy.
- Ezek az írek. – kuncogtam.
- Na, elég! – Niall őrült módjára csikizni kezdett. Levegőt sem kaptam, ismét úgy röhögtem.
- Ne! Fejezd be! – könyörögtem. Niall abbahagyta, majd a szemembe nézett.
- Te vagy az első lány, aki ilyen felszabadult mellettem.
- Te pedig az első srác, aki szóba állt velem. – hajtottam le a fejemet.
- Azt nem hiszem. Majd Yasmeent alaposan kifaggatom. Viszont, most odaadom neked a kabátomat, akár fázol, akár nem, akár kicsi rád, akár nem. – ellenkezni már nem volt lehetőségem, így hát beleegyezően belebújtam vékony, kék ruhadarabjába.
A parkban tett sétánk más részeit hol futva, hol ugrálva, hol pocsolyákba lépdelve tettünk meg – amit megsínylett a szandálom. A végén beültünk egy kis, közeli, eldugott kávézóba.
- Mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő.
- Selma? – adta meg az első rendelés lehetőségét nekem Niall.
- Én egy… Niall, majd én kifizetem a magam részét. Oké? – bizonytalanodtam el.
- Sel, ne csináld ezt. Természetes, hogy én állok mindent. – tiltakozott. –Na, mondd!
- Akkor, egy tejeskávé és két csokis muffin lesz. – kértem.
- Nekem pedig egy forró csoki és almás pite. – mondta. A pincérnő egyetértve bólintott, majd távozott. – Miért teszed folyton az ellenkezőjét a dolgoknak? – érdeklődött.
- Nem, én nem… Niall. Figyelj! Egyszerűen, nem vagyok ehhez hozzászokva, hogy fiúkkal randizzak. Ez nekem még… kínos. – nyeltem egy nagyot.
- Érdekes. Egyszer felszabadult vagy, máskor meg szorongsz. – mosolyodott el.
- Az italok, és az ételek. – tette le a rendelésünket az asztalra a nő. – Négy font lesz.
- Tessék, öt font! – nyújtotta oda a pénzt Niall. A pincérnő megköszönte, és újra lelépett.
- És, Niall, ki a legjobb barátod a bandából? – kortyoltam nagyot a kávémból.
- Zayn. Olyan, mintha a testvérem lenne. Mindent elmondok neki.
- Mindent?
- Igen, rólad is beszéltem neki. – mosolyodott el. – Biztosíthatlak, csak jó dolgok kerültek szóba. Mi a baj? – látta elkeseredett arcomat.
- Csak Yas… A fellépésem napján hívott, és én csúnyán elküldtem a… oda. Régen mindent megosztottam vele, nem beszéltem vele maximum egy éjszaka időtartama kihagyása nélkül kevesebbet. Hiányzik. – egy könnycsepp gördült végig arcomon, amit Niall hamar letörölt.
- Hívd fel. Azonnal. Menj! – mutatott az ajtó felé. – Csak a végén gyere vissza!
- Biztos? Niall, egy angyal vagy! – öleltem át, majd felkaptam a telefonomat az asztalról, és kirohantam az udvarra.
Villámgyorsan tárcsáztam a számot.
- Yas? – szóltam bele.
- Selma? – lepődött meg Yasmeen.
- Úgy örülök neked.
- Bocsi, hogy nem alkalmas időben hívtalak.
- Nem, nekem kéne szégyenkeznem. De lépjünk tovább. Mi a helyzet veled?
- Háát… Davevel fantasztikus volt a randink. Piknikeztünk a kedvenc erdőnkben, tudod, ahol régen a „rejtekhelyünk” volt, ott veséztük ki a fiúkat. És ott fogadtunk egymásnak örök barátságot. – hangjában éreztem, hogy elmosolyodott. – Szóval, szeretem azt a környéket. Ő nagyon kedves, udvarias, vicces, tapintatos. Mindig is ilyennek képzeltem. És a végén… Megcsókolt! Az első igazi csókom, nem is akárkitől, magától Davetől! – ujjongott. Tudtam, ezt az egészet nekem mondta el először. – Most te jössz. Hogy megy a stúdiózás? Nem, ez kit érdekel… Mi van Niallel? – tért a lényegre.
- Ő olyan, fantasztikus. Találkozgatunk, de semmi komoly. Ma, ez az idióta bejelentette, hogy sajnálja, hogy nem vagyok a barátnője. Tiszta hülye… - nevetgéltem.
- Selma! Kagylózz ide! Niall szerelmes beléd! Nehogy elutasítsd! Eszedbe ne jusson! Ha mégis, a saját kezeimmel nyírlak ki. Igen, ezt veheted fenyegetésnek! – emelte fel a hangját.
- Jó, jó. Meglátjuk, mi lesz. – mondogattam.
- De komolyan! Viszont most megyek. David úgy látszik ráfeküdt a csengőre, mert mióta beszélünk, folyamatosan szól. Puszi Selma. Imádlak. – búcsúzott.
- Szia. Jó legyél! – köszöntem el, majd a Nialltől kölcsönzött kabát zsebébe csúsztattam a készüléket. – Itt vagyok. – huppantam le mellé.
- Oké. Megnyugodtál?
- Nagyon. Rendes vagy. Ez bunkóság lesz. Együk meg a kajánkat, és induljunk hazafelé. Ahogy láttam, mindjárt megint esni fog.
- Akkor használjuk ki a helyzetet. Kajaverseny! – kiáltott ünnepélyesen, s falni kezdtük ételeinket. – Nyertem! – szólalt meg Niall alig két másodperc elteltével.
- Ez csalás, még el sem kezdtem! – bökdöstem. – Mindegy. Majd útközben. – felálltunk a székeinkről, és kiléptünk az ajtón. Az eső már csepegett, így hát szaporáztuk lépteinket. A kocsihoz érve már szakadt, a mi házunknál pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy esett.
- Köszönöm ezt a mesés délutánt Niall. Itt a kabátod. – toltam felé. – Még beszélünk, szia! – pattantam ki az autóból.
Beérve az ajtón meghallottam Ariel hangját. Anyával veszekedtek.
- Nem mész sehova! – ordította anya.
- Tizennyolc vagyok. Nagykorú! – feleselt Ariel.
- Nem látszik… - morogtam a nappaliba érkezve.
- Megint ez… - mutatott rám Ariel.
- Van nevem is, elcseszett kisasszony. – vágtam vissza.
- Ha ezt apa, vagy Elijah meghallotta volna. – puffogott. Szóval Elijah, így hívják.
- Akkor menj haza! Csomagolj! Senkinek sem fogsz hiányozni, nem is értem, minek jöttél ide… - osztottam le.
- Munkáért, jó? Rendesért! Nem mint te…
- Fejezd már be! – kiabáltam, ám ekkor valaki kopogott az ajtón. – Nyitom. – dünnyögtem.
- Szia, Selma. – az ajtóban Niall állt. – Visszahoztam a…
- Csukd már be azt az ajtót, te szerencsétlen, el fog ázni az egész ház! – ripakodott rám Ariel.
- Kussolj! – válaszoltam neki, s becsaptam magam mögött a nyílászárót, és kiléptem a verandánkra.
- Mi volt ez? – kérdezősködött Niall.
- Ezt te nem értheted… - magyaráztam, majd leültem a lépcsőnkre, ahol az eső alaposan rám esett.
- Selma, képes leszek felfogni. – ült le mellém.
- Nem, nem! Ehhez alaposan meg kéne ismerned… - folytattam.
- Kérlek.
- Majd egyszer, talán… - álltam fel. Mindketten bőrig áztunk. A hajamból ismét csavarni lehetett volna a vizet. – Niall, én ezt nem bírom. – zokogni kezdtem. Niall magához húzott. Egyre közelebb és közelebb. Hideg lehelete vizes vállamat érintette.
- Niall, elveszel feleségül? – jött az első, de annál értelmetlenebb kérdés.
- Még szép! – hangzott a felelet Niall szájából, amire a csaj ugrálni és kiabálni kezdett.
- Liam, Louis, megcsaltátok már a barátnőiteket? – következett a második.
- Soha! Ezt senkivel sem tennénk. – tiltakoztak kórusban.
Már háromnegyed órája ültem a banda mellett, és néztem ki a fejemből, mert lássuk be – a fanok elég egyhangúak, és nem a legtalálékonyabbak. A legtöbb kérdés ez, és ehhez hasonló volt: „Louis, megfoghatom a segged?”, „Harry, megcsókolsz?”, „Zayn, magamra tetoválnád a nevem?”, „Liam, a kedvemért ennél kanállal?”. Hurrá. Dupla hurrá. Ez egészen addig úgy ment, amíg egy szemtelen fan nem kezdett el rólam faggatózni.
- Niall! Ő ott a barátnőd? – mutatott rám egy alacsony, szőke, molett tizenéves forma lány. Azt hittem, ott halok meg. Elkezdtem izzadni, a pupillám a hatszorosára tágult és zavaromban nem tudtam, mit csináljak. Niall felém fordította a fejét, ám rajta az idegesség legkisebb jele sem látszódott.
- Nem. – jelentette ki hidegvérrel. – Még nem. – húzta mosolyra a száját. – Sajnos, még nem. – folytatta a vigyorgását. Kinyilatkozása akár egy villámcsapás, úgy ért. Ezernyi szempár szegeződött elvörösödött fejemre, majd méregetni kezdtek. Valaki rosszalló pillantásokat vetett rám, más bíztatóan mosolygott, és integetett. Azt hittem, a fiúk meg sem hallják amit Niall mondott. Ja, persze… Ha láttátok volna, azt a négy arcot, ott helyben kifutottatok volna a világból. Zaynnek még a szája is nyitva maradt, Harry a karjait tárta szét, Louis és Liam pedig a szemöldökét húzogatta.
- Istenem… - motyogtam, a földre meredve. – Én… - sápadoztam. – Kimegyek inni… - pattantam fel a székemről, és meg sem álltam a teremből kivezető folyosó végéig. Ha akaraterőm is lett volna, akkor sem éreztem különösebb késztetést arra, hogy visszaforduljak. Belöktem a közeli mosdó ajtaját, és a tükör elé vetettem magam. Megnyitottam a csapot, és hideg vizet folyattam a kezeimre, amit később az arcomra fröcsköltem. Elzártam, s felemeltem a fejemet. Óriási mosolyra húzódott a szám. Az örömtől majd’ kicsattantam. Azt mondta: „sajnos, még nem”. Tehát… Akár egy idióta sikítozni, ugrálni, valamint egy dúdolt dalra táncolni kezdtem. Mikor már lehiggadtam, és nem viselkedtem úgy, mint egy őrült, előkaptam a telefonomat, és eszeveszett tempóval gépelni kezdtem.
- „Nem vagy normális, Niall Horan! :D A rajongók meg fognak ölni :O ”- küldtem el az SMS-t. A választ alig bírtam megvárni, ám pár másodperc elteltével megérkezett.
- „Demokrácia van, ember! Azt mondod ki, amit csak akarsz ;) Nem, dehogyis. Már túlléptünk ezen az egészen. Újra Harry fürtjei a téma, úgy hogy, nincs gáz. :D Öt perc, és végzünk. Ma hova lesz a menet?”- írta. Töprengeni sem volt időm, annyira gyorsan nyomogatta a kezem a billentyűket.
- „Queen Mary’s Gardens. Kicsi korom óta odavágyom. :) Siess!” – ütöttem le a „küld” gombot.
Futólépésben haladtam a hátsó bejárat felé, ügyelve, hogy ne essek el azzal az égimeszelő cipővel a lábamon. Az ég kitisztult, ám a pocsolyák nem száradtak még fel. Türelmetlenül játszogattam el értelmetlen ritmusokat a combomon, amikor végre, az ajtó kattanása ütötte meg a fülemet. Niall képén valami elképesztően nagy vigyor terült el, amit nem állhattam meg nevetés nélkül.
- Siess már, ne vihogj! – mutatott az előttünk parkoló Chryslerre. – A fanoknak Louis barátunk kikotyogta, hogy itt fogok távozni. Szállj be! – nyitotta ki nekem az kocsiajtót. Mindketten bepattantunk, és Niall a gázra lépett. Pont időben, mert egy-egy rajongónak még fényképet is sikerült csinálni, de a többiek „lemaradtak”.
- Beteg állat! – bokszoltam oldalba, még mindig a nevetéstől fulladozva. Niall alig bírta tartani a kormányt, mert össze-vissza dülöngélt röhögése közben. Az út további részében sem szóltunk egymáshoz, csak dadogtunk össze-vissza.
- Ennyit még életemben nem nevettem. – jelentettem ki, immár nyugodtan, a Queen Mary’s Gardens szélén.
- Akkor, üdv a világomban! – kacsintott. Megráztam a fejemet, majd karöltve befelé indultunk.
- Azt hittem, melegebb van. – dörzsöltem meg a kezeimet.
- Ha gondolod…
- Nem, ezzel nem arra céloztam, hogy add oda a pulcsidat. – utasítottam el. – Amúgy is. Túl kicsi rám.
- Még hogy kicsi? – fakadt ki Niall.
- Igen. Sokkal-sokkal kisebb vagy nálam. – nevettem ki.
- Na persze, magas sarkúban… - morgolódott. Megálltam egy pillanatra, és levettem az óriási tűsarkúimat.
- Állj csak ide! – tettem intettem neki.
- Selma, vedd vissza! Meg fogsz fázni! – Niall már nyúlt a cipőmért, de én arrébb löktem.
- Állj már ide mellém! – húztam a karjánál fogva.
- Makacs vagy. – mondta Niall, majd mellém állt. – Ezt nem hiszem el…
- Én szóltam. – húztam ki magam. – Százhetvenhárom vagyok. – közöltem diadalittasan.
- Gonosz… - sértődött meg. – Én százhetvenegy.
- Ezek az írek. – kuncogtam.
- Na, elég! – Niall őrült módjára csikizni kezdett. Levegőt sem kaptam, ismét úgy röhögtem.
- Ne! Fejezd be! – könyörögtem. Niall abbahagyta, majd a szemembe nézett.
- Te vagy az első lány, aki ilyen felszabadult mellettem.
- Te pedig az első srác, aki szóba állt velem. – hajtottam le a fejemet.
- Azt nem hiszem. Majd Yasmeent alaposan kifaggatom. Viszont, most odaadom neked a kabátomat, akár fázol, akár nem, akár kicsi rád, akár nem. – ellenkezni már nem volt lehetőségem, így hát beleegyezően belebújtam vékony, kék ruhadarabjába.
A parkban tett sétánk más részeit hol futva, hol ugrálva, hol pocsolyákba lépdelve tettünk meg – amit megsínylett a szandálom. A végén beültünk egy kis, közeli, eldugott kávézóba.
- Mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő.
- Selma? – adta meg az első rendelés lehetőségét nekem Niall.
- Én egy… Niall, majd én kifizetem a magam részét. Oké? – bizonytalanodtam el.
- Sel, ne csináld ezt. Természetes, hogy én állok mindent. – tiltakozott. –Na, mondd!
- Akkor, egy tejeskávé és két csokis muffin lesz. – kértem.
- Nekem pedig egy forró csoki és almás pite. – mondta. A pincérnő egyetértve bólintott, majd távozott. – Miért teszed folyton az ellenkezőjét a dolgoknak? – érdeklődött.
- Nem, én nem… Niall. Figyelj! Egyszerűen, nem vagyok ehhez hozzászokva, hogy fiúkkal randizzak. Ez nekem még… kínos. – nyeltem egy nagyot.
- Érdekes. Egyszer felszabadult vagy, máskor meg szorongsz. – mosolyodott el.
- Az italok, és az ételek. – tette le a rendelésünket az asztalra a nő. – Négy font lesz.
- Tessék, öt font! – nyújtotta oda a pénzt Niall. A pincérnő megköszönte, és újra lelépett.
- És, Niall, ki a legjobb barátod a bandából? – kortyoltam nagyot a kávémból.
- Zayn. Olyan, mintha a testvérem lenne. Mindent elmondok neki.
- Mindent?
- Igen, rólad is beszéltem neki. – mosolyodott el. – Biztosíthatlak, csak jó dolgok kerültek szóba. Mi a baj? – látta elkeseredett arcomat.
- Csak Yas… A fellépésem napján hívott, és én csúnyán elküldtem a… oda. Régen mindent megosztottam vele, nem beszéltem vele maximum egy éjszaka időtartama kihagyása nélkül kevesebbet. Hiányzik. – egy könnycsepp gördült végig arcomon, amit Niall hamar letörölt.
- Hívd fel. Azonnal. Menj! – mutatott az ajtó felé. – Csak a végén gyere vissza!
- Biztos? Niall, egy angyal vagy! – öleltem át, majd felkaptam a telefonomat az asztalról, és kirohantam az udvarra.
Villámgyorsan tárcsáztam a számot.
- Yas? – szóltam bele.
- Selma? – lepődött meg Yasmeen.
- Úgy örülök neked.
- Bocsi, hogy nem alkalmas időben hívtalak.
- Nem, nekem kéne szégyenkeznem. De lépjünk tovább. Mi a helyzet veled?
- Háát… Davevel fantasztikus volt a randink. Piknikeztünk a kedvenc erdőnkben, tudod, ahol régen a „rejtekhelyünk” volt, ott veséztük ki a fiúkat. És ott fogadtunk egymásnak örök barátságot. – hangjában éreztem, hogy elmosolyodott. – Szóval, szeretem azt a környéket. Ő nagyon kedves, udvarias, vicces, tapintatos. Mindig is ilyennek képzeltem. És a végén… Megcsókolt! Az első igazi csókom, nem is akárkitől, magától Davetől! – ujjongott. Tudtam, ezt az egészet nekem mondta el először. – Most te jössz. Hogy megy a stúdiózás? Nem, ez kit érdekel… Mi van Niallel? – tért a lényegre.
- Ő olyan, fantasztikus. Találkozgatunk, de semmi komoly. Ma, ez az idióta bejelentette, hogy sajnálja, hogy nem vagyok a barátnője. Tiszta hülye… - nevetgéltem.
- Selma! Kagylózz ide! Niall szerelmes beléd! Nehogy elutasítsd! Eszedbe ne jusson! Ha mégis, a saját kezeimmel nyírlak ki. Igen, ezt veheted fenyegetésnek! – emelte fel a hangját.
- Jó, jó. Meglátjuk, mi lesz. – mondogattam.
- De komolyan! Viszont most megyek. David úgy látszik ráfeküdt a csengőre, mert mióta beszélünk, folyamatosan szól. Puszi Selma. Imádlak. – búcsúzott.
- Szia. Jó legyél! – köszöntem el, majd a Nialltől kölcsönzött kabát zsebébe csúsztattam a készüléket. – Itt vagyok. – huppantam le mellé.
- Oké. Megnyugodtál?
- Nagyon. Rendes vagy. Ez bunkóság lesz. Együk meg a kajánkat, és induljunk hazafelé. Ahogy láttam, mindjárt megint esni fog.
- Akkor használjuk ki a helyzetet. Kajaverseny! – kiáltott ünnepélyesen, s falni kezdtük ételeinket. – Nyertem! – szólalt meg Niall alig két másodperc elteltével.
- Ez csalás, még el sem kezdtem! – bökdöstem. – Mindegy. Majd útközben. – felálltunk a székeinkről, és kiléptünk az ajtón. Az eső már csepegett, így hát szaporáztuk lépteinket. A kocsihoz érve már szakadt, a mi házunknál pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy esett.
- Köszönöm ezt a mesés délutánt Niall. Itt a kabátod. – toltam felé. – Még beszélünk, szia! – pattantam ki az autóból.
Beérve az ajtón meghallottam Ariel hangját. Anyával veszekedtek.
- Nem mész sehova! – ordította anya.
- Tizennyolc vagyok. Nagykorú! – feleselt Ariel.
- Nem látszik… - morogtam a nappaliba érkezve.
- Megint ez… - mutatott rám Ariel.
- Van nevem is, elcseszett kisasszony. – vágtam vissza.
- Ha ezt apa, vagy Elijah meghallotta volna. – puffogott. Szóval Elijah, így hívják.
- Akkor menj haza! Csomagolj! Senkinek sem fogsz hiányozni, nem is értem, minek jöttél ide… - osztottam le.
- Munkáért, jó? Rendesért! Nem mint te…
- Fejezd már be! – kiabáltam, ám ekkor valaki kopogott az ajtón. – Nyitom. – dünnyögtem.
- Szia, Selma. – az ajtóban Niall állt. – Visszahoztam a…
- Csukd már be azt az ajtót, te szerencsétlen, el fog ázni az egész ház! – ripakodott rám Ariel.
- Kussolj! – válaszoltam neki, s becsaptam magam mögött a nyílászárót, és kiléptem a verandánkra.
- Mi volt ez? – kérdezősködött Niall.
- Ezt te nem értheted… - magyaráztam, majd leültem a lépcsőnkre, ahol az eső alaposan rám esett.
- Selma, képes leszek felfogni. – ült le mellém.
- Nem, nem! Ehhez alaposan meg kéne ismerned… - folytattam.
- Kérlek.
- Majd egyszer, talán… - álltam fel. Mindketten bőrig áztunk. A hajamból ismét csavarni lehetett volna a vizet. – Niall, én ezt nem bírom. – zokogni kezdtem. Niall magához húzott. Egyre közelebb és közelebb. Hideg lehelete vizes vállamat érintette.
2012. június 15., péntek
3000 :)
Hello-belló! :)) Nos, hát kitört a nyári szünet :) nem tudom, nektek mennyi időtök lesz majd olvasni a blogomat, de nekem lesz időm írni - elég. :D Sajnálom, hogy folyton nyaggatlak titeket a kommenteléssel, twitteléssel, mailezéssel, de nagyon szeretem, amikor pozitív visszajelzéseket kapok :) Úgy tervezem, hogy valamikor július közepén lezárom az első évadot, és szeptemberben folytatom a másodikkal :) addig lesz a blog, ameddig meg nem unjátok :)
Csináltam külön a blognak egy twittert, és egy mailt, itt nyugodtan kérdezhettek, és titkokat is elárulok, eredeti terveket a bloggal kapcsolatban :)
twitter: @blog_hungary
e-mail: fanfiction.blog.hungary@gmail.com
Kellemes nyarat minden kedves olvasómnak :)
ja, holnap mindenképpen hozom az új részt, de ha elérjük a 3000 megtekintést, dupla epizódok várhatók!
Csináltam külön a blognak egy twittert, és egy mailt, itt nyugodtan kérdezhettek, és titkokat is elárulok, eredeti terveket a bloggal kapcsolatban :)
twitter: @blog_hungary
e-mail: fanfiction.blog.hungary@gmail.com
Kellemes nyarat minden kedves olvasómnak :)
ja, holnap mindenképpen hozom az új részt, de ha elérjük a 3000 megtekintést, dupla epizódok várhatók!
Pussssssssssszancs
2012. június 14., csütörtök
14. Teljes a család
14.
Leszálltam a buszról, és a
házunk felé tartottam. Közben
el-elmosolyodtam Niallre gondolva. Ha ma nem hív fel anya, akkor… Kiabálás
hangja csapta meg a fülemet az utcánk végéről. Tőlünk jött. Próbáltam
gyorsítani a lépteimet, de úgy is tudtam, mi zajlik odabent… Minden egyes
alkalommal, amikor tehetik, a családtagjaim vitáznak. Hol erről, hol arról, a
lényeg az, hogy mindig volt ok.
- Ariel, hányszor játszottad már ezt el? Elegem van belőled… – mondta anya, ám amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, abbahagyta. – Szia, kicsim! – köszöntött.
- Sziasztok! – nehézkes járással haladtam a nappali felé, útközben levettem a szandálomat, a táskámat és a kulcsomat pedig a cipős szekrényre dobtam.
- Selma! – jött oda hozzám először Abbigael, majd megölelt. Hosszú, egyenes vörös haja, akár egy fátyol, úgy omlott a hátamra. – Rég láttalak, de semmit sem változtál. – mosolyodott el.
- Szia Abby! – majd Bryson, Abby vőlegénye lépett oda hozzám.
- Na, szevasz, te gyerek! – vihogott, miközben ő is megölelt.
- Bryson, néha eltűnődöm azon, hogy tényleg idősebb vagy-e nálam. – nevettem.
Miután Bryson elengedett, ridegen néztem a szoba másik végében, nekem háttal helyett foglaló, kisebbik nővéremre, Arielre.
- Ariel, ne csináld ezt. Gyere ide! – parancsolta anya, amire Ariel lassan és hidegen közeledni kezdett felém.
- Szia! – állt meg előttem, majd elfordult tőlem, és kiment a konyhába.
- Kedves vagy! – kiabáltam utána.
- Selma, ne kezdd azt, amit ő. – szólt anya. – Kértek valamit? – kérdezte Abbyéket.
- Teát. – felelte Bryson.
- Mindjárt hozom. – mondta anya, majd a konyhába indult.
- Mi baja már megint? – ültem le a kanapéra.
- A szokásos. Azt hiszi, mindent tud az életről, csak azért, mert már nem lakik otthon. Anya hiába próbál segíteni, nem megy. – tájékoztatott Abby, és csatlakoztak hozzám.
- Ariel már elrontotta az életét… - kezdtem.
- Fantasztikus, hogy mindig én vagyok a téma. – jött vissza duzzogva Ariel.
- Ki lenne más? Csak te lehetsz képes ilyenekre. Nézd meg Brysonékat! – mutattam feléjük. – Abbigael nem szült tizenhat évesen, és nem egy drogos a barátja. Van állása, háza, egy normális párja. – kiabáltam. – Nézz magadra! Mit értél el? Semmit!
- Ja, mert hogy te többet. Nem kell rögtön elszállni magadtól, amint Londonba jöttél dalolászni!
- Tudod, a „dalolászásommal” – mutogattam a szót a kezemmel – már ötvenezer fontot szedtem össze. Míg más próbálja fenntartani a családját, te addig elbulizod a pénzt, mert az olyan „menő”. – folytattam.
- Hagyj már békén! – csuklott el a hangja.
- Selma! – anya szintén újra a nappaliban volt.
- Persze, megint én vagyok a rossz… - dünnyögtem. – Fogd fel, nem csak te vagy! – vágtam dühösen a képébe Arielnek, majd felviharzottam a szobámba.
Erősen becsaptam az ajtómat, és az ágyamba vetődtem. Kitört belőlem a sírás. Ariel a szeretet legkisebb szikráját sem mutatta a közösen töltött tizenöt év alatt a család felé. Kivéve apát. Mindennél jobban szereti, ám amikor anyáék elváltak, minden megváltozott. Ariel anyát okolta. Lázadásképpen az összes éjszaka féktelen partizásba kezdett, s a sárga földig leitta magát. Összeszedte a barátját, akinek a mai napig nem tudom a nevét – de nem is akarom. Fél év együtt járás után gyereket vállaltak. Anya őrjöngött, Ariel erre válaszképpen elköltözött apához. Amikor megszületett a babája, látni sem akartuk. Fél év után megtört a jég, s anya elhívta hozzánk. Ariel az óta még jobban csak züllik.
Olyannyira elmerültem gondolataimba, hogy mire feleszméltem, az óra hajnali fél egyet mutatott. Erőtlenül kikászálódtam az ágyból, felkaptam egy pulóvert, és amennyire halkan csak tudtam, kinyitottam az ajtómat. Könnyed léptekkel, csendben lementem a lépcsőn, majd a nappaliból nyíló teraszra mentem. Az odavezető nyílászáró nyitva volt, anya sem az ablakokat, sem az ajtókat nem csukja be esténként nyáron. (A bejáratit természetesen igen.)
Leültem az egyik napozóágyra, és felnéztem az égre. Ezernyi csillag tündökölt azon az éjszakán.
- Ariel, hányszor játszottad már ezt el? Elegem van belőled… – mondta anya, ám amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, abbahagyta. – Szia, kicsim! – köszöntött.
- Sziasztok! – nehézkes járással haladtam a nappali felé, útközben levettem a szandálomat, a táskámat és a kulcsomat pedig a cipős szekrényre dobtam.
- Selma! – jött oda hozzám először Abbigael, majd megölelt. Hosszú, egyenes vörös haja, akár egy fátyol, úgy omlott a hátamra. – Rég láttalak, de semmit sem változtál. – mosolyodott el.
- Szia Abby! – majd Bryson, Abby vőlegénye lépett oda hozzám.
- Na, szevasz, te gyerek! – vihogott, miközben ő is megölelt.
- Bryson, néha eltűnődöm azon, hogy tényleg idősebb vagy-e nálam. – nevettem.
Miután Bryson elengedett, ridegen néztem a szoba másik végében, nekem háttal helyett foglaló, kisebbik nővéremre, Arielre.
- Ariel, ne csináld ezt. Gyere ide! – parancsolta anya, amire Ariel lassan és hidegen közeledni kezdett felém.
- Szia! – állt meg előttem, majd elfordult tőlem, és kiment a konyhába.
- Kedves vagy! – kiabáltam utána.
- Selma, ne kezdd azt, amit ő. – szólt anya. – Kértek valamit? – kérdezte Abbyéket.
- Teát. – felelte Bryson.
- Mindjárt hozom. – mondta anya, majd a konyhába indult.
- Mi baja már megint? – ültem le a kanapéra.
- A szokásos. Azt hiszi, mindent tud az életről, csak azért, mert már nem lakik otthon. Anya hiába próbál segíteni, nem megy. – tájékoztatott Abby, és csatlakoztak hozzám.
- Ariel már elrontotta az életét… - kezdtem.
- Fantasztikus, hogy mindig én vagyok a téma. – jött vissza duzzogva Ariel.
- Ki lenne más? Csak te lehetsz képes ilyenekre. Nézd meg Brysonékat! – mutattam feléjük. – Abbigael nem szült tizenhat évesen, és nem egy drogos a barátja. Van állása, háza, egy normális párja. – kiabáltam. – Nézz magadra! Mit értél el? Semmit!
- Ja, mert hogy te többet. Nem kell rögtön elszállni magadtól, amint Londonba jöttél dalolászni!
- Tudod, a „dalolászásommal” – mutogattam a szót a kezemmel – már ötvenezer fontot szedtem össze. Míg más próbálja fenntartani a családját, te addig elbulizod a pénzt, mert az olyan „menő”. – folytattam.
- Hagyj már békén! – csuklott el a hangja.
- Selma! – anya szintén újra a nappaliban volt.
- Persze, megint én vagyok a rossz… - dünnyögtem. – Fogd fel, nem csak te vagy! – vágtam dühösen a képébe Arielnek, majd felviharzottam a szobámba.
Erősen becsaptam az ajtómat, és az ágyamba vetődtem. Kitört belőlem a sírás. Ariel a szeretet legkisebb szikráját sem mutatta a közösen töltött tizenöt év alatt a család felé. Kivéve apát. Mindennél jobban szereti, ám amikor anyáék elváltak, minden megváltozott. Ariel anyát okolta. Lázadásképpen az összes éjszaka féktelen partizásba kezdett, s a sárga földig leitta magát. Összeszedte a barátját, akinek a mai napig nem tudom a nevét – de nem is akarom. Fél év együtt járás után gyereket vállaltak. Anya őrjöngött, Ariel erre válaszképpen elköltözött apához. Amikor megszületett a babája, látni sem akartuk. Fél év után megtört a jég, s anya elhívta hozzánk. Ariel az óta még jobban csak züllik.
Olyannyira elmerültem gondolataimba, hogy mire feleszméltem, az óra hajnali fél egyet mutatott. Erőtlenül kikászálódtam az ágyból, felkaptam egy pulóvert, és amennyire halkan csak tudtam, kinyitottam az ajtómat. Könnyed léptekkel, csendben lementem a lépcsőn, majd a nappaliból nyíló teraszra mentem. Az odavezető nyílászáró nyitva volt, anya sem az ablakokat, sem az ajtókat nem csukja be esténként nyáron. (A bejáratit természetesen igen.)
Leültem az egyik napozóágyra, és felnéztem az égre. Ezernyi csillag tündökölt azon az éjszakán.
- Hali!
Ez Selma Evans üzenetrögzítője. Most vagy nem vagyok otthon, vagy nem hallom.
Mindenesetre, hagyj egy üzenetet! – hallottam az üzenetrögzítőm hangját. –
Selma, itt Alan. Ma nem a stúdióban leszünk, hanem a fiúk házában. Fél óra
múlva legyél ott. Ne késs. – mondta Alan a rögzítőbe.
Nehézkesen kinyitottam szemeimet, s körbenéztem. Verőfényes napsütés. Legalább nem esőre keltem, ha már a kertben aludtam. Kikászálódtam a napágyból, majd egy hatalmasat ásítottam. Elbotorkáltam a konyháig, ahol Bryson ült.
- Jó reggelt, kócos. – vigyorgott.
- Még egy ilyen elmés megjegyzés, és elintézem, hogy szétszedjen a sajtó. – fenyegetőztem. - Mennyi az idő?
- Fél nyolc.
- Úristen… Mi vagy te, kakas, hogy hajnalok hajnalán fent vagy? – kérdeztem.
- Nem én alszok a kertben. – miután látta, hogy erre már nem tudok semmit sem mondani, önelégültség ült ki arcára. Elvánszorogtam a fürdőbe, de a tükörképem láttán inkább elmenekültem volna. A hajam akár egy szénaboglya, úgy nézett ki. Kétségbeesetten próbáltam kifésülni, ami úgy-ahogy sikerült. Tíz perc telt el, mialatt elkészültem.
- Laza vagy. – jelentette ki Bryson, végignézve a hosszított fazonú, fehér ujjatlanomon, pisztácia színű rövidgatyámon, és szokásos, sárga szandálomon. – Most jön az a rész, hogy vigyelek el? – egyetértően bólintottam, mire ő sóhajok közepette feltápászkodott kényelmes székéből, majd kifelé vettük az irányt.
Behuppantunk az autóba, és elindultunk.
- És, mi a helyzet veled? – kérdezte.
- Megvagyok. Az album pár hónap múlva kész, szóval. Minden okés. – feleltem. – Veletek?
- Abby új munkát kapott. – újságolta. – Igazgatóhelyettes lesz egy cégnél.
- Ez nagyszerű. – lelkendeztem.
- Hova is megyünk?
- A Bridge View-ra.
- Nocsak, nocsak. Ki lakik olyan puccos környéken? – érdeklődött.
- A, nem is tudom, hogyan mondjam, „daltárasaim”. Az egyik számomat velük veszem fel. Ők egy banda. – világosítottam fel. – Fiúbanda.
- A rizsa nem kell. Melyik jön be? – húzogatta a szemöldökét.
- Bryson! – bokszoltam vállba. – Ilyet nem illik kérdezni. Főleg nem egy hölgytől. – oktattam ki.
- Szóval tegnap a randitokról rángattunk el… Már minden világos. – mosolyodott el.
- Hát, nem a legjobb húzásotok volt. – vallottam be. Bryan halk kuncogással reagált, majd az út további részét csendben töltöttük el.
Az ég kezdett beborulni, így amikor odaértünk, már szakadt az eső. A fiúk háza előtt a szokásos, saját Chryslerjük állt, egy másik, óriási fekete Jeep mellett.
- Hát, ezt jól megszívtad Selma. – röhögött Bryson a kocsiban, miközben én kiszálltam, és bőrig áztam. – Majd otthon találkozunk! – csapta be mögöttem az ajtót, majd elhajtott.
- Bryson! – kiabáltam a távozó autó után – mindhiába. Szélsebességgel vágtáztam fel a ház lépcsőjén, s gyorsan benyomtam a csengőt. Már szinte vacogtam, amikor Harry ajtót nyitott.
- Á, helló Selma! – köszöntött. – Így esik az eső? – mért végig szemeivel, s egy mosolyt is megejtett.
- Ha-ha-ha. – csúfolódtam. – Beengednél, göndörke?
- Csakis a göndörkéért. – arrébb állt az ajtóból, ezzel szabad utat engedve nekem.
A szandálom, akár egy WC pumpa, úgy cuppogott a csúszós kövön. A hajamból csöpögött a víz, a ruhám teljesen átázott. Mikor Alan, a fiúk, és egy testőr meglátott, kelletlenül is hangos nevetésben törtek ki. Valamilyen szinten megértem őket, ugyanis képzelem, hogy nézhettem ki.
Fél óra elteltével egészen megszáradtam, de az eső nem tágított.
- Alan, már végighallgattam az egész konzultációtokat a koncertről, bár még mindig nem tudom, minek kellek én ide? – szólaltam meg.
- Ó, persze, persze! – nyúlt a homlokához Alan. – Ezen a délelőtti tizenegy órás kezdéses koncerten kéne vokáloznod. Benne vagy? – ajánlotta fel.
- Simán. – bólogattam.
- Nathaliék hamarosan itt lesznek. – mondta Alan, majd tovább folytattuk az elkövetkezendő kis shownk megbeszélését.
Nehézkesen kinyitottam szemeimet, s körbenéztem. Verőfényes napsütés. Legalább nem esőre keltem, ha már a kertben aludtam. Kikászálódtam a napágyból, majd egy hatalmasat ásítottam. Elbotorkáltam a konyháig, ahol Bryson ült.
- Jó reggelt, kócos. – vigyorgott.
- Még egy ilyen elmés megjegyzés, és elintézem, hogy szétszedjen a sajtó. – fenyegetőztem. - Mennyi az idő?
- Fél nyolc.
- Úristen… Mi vagy te, kakas, hogy hajnalok hajnalán fent vagy? – kérdeztem.
- Nem én alszok a kertben. – miután látta, hogy erre már nem tudok semmit sem mondani, önelégültség ült ki arcára. Elvánszorogtam a fürdőbe, de a tükörképem láttán inkább elmenekültem volna. A hajam akár egy szénaboglya, úgy nézett ki. Kétségbeesetten próbáltam kifésülni, ami úgy-ahogy sikerült. Tíz perc telt el, mialatt elkészültem.
- Laza vagy. – jelentette ki Bryson, végignézve a hosszított fazonú, fehér ujjatlanomon, pisztácia színű rövidgatyámon, és szokásos, sárga szandálomon. – Most jön az a rész, hogy vigyelek el? – egyetértően bólintottam, mire ő sóhajok közepette feltápászkodott kényelmes székéből, majd kifelé vettük az irányt.
Behuppantunk az autóba, és elindultunk.
- És, mi a helyzet veled? – kérdezte.
- Megvagyok. Az album pár hónap múlva kész, szóval. Minden okés. – feleltem. – Veletek?
- Abby új munkát kapott. – újságolta. – Igazgatóhelyettes lesz egy cégnél.
- Ez nagyszerű. – lelkendeztem.
- Hova is megyünk?
- A Bridge View-ra.
- Nocsak, nocsak. Ki lakik olyan puccos környéken? – érdeklődött.
- A, nem is tudom, hogyan mondjam, „daltárasaim”. Az egyik számomat velük veszem fel. Ők egy banda. – világosítottam fel. – Fiúbanda.
- A rizsa nem kell. Melyik jön be? – húzogatta a szemöldökét.
- Bryson! – bokszoltam vállba. – Ilyet nem illik kérdezni. Főleg nem egy hölgytől. – oktattam ki.
- Szóval tegnap a randitokról rángattunk el… Már minden világos. – mosolyodott el.
- Hát, nem a legjobb húzásotok volt. – vallottam be. Bryan halk kuncogással reagált, majd az út további részét csendben töltöttük el.
Az ég kezdett beborulni, így amikor odaértünk, már szakadt az eső. A fiúk háza előtt a szokásos, saját Chryslerjük állt, egy másik, óriási fekete Jeep mellett.
- Hát, ezt jól megszívtad Selma. – röhögött Bryson a kocsiban, miközben én kiszálltam, és bőrig áztam. – Majd otthon találkozunk! – csapta be mögöttem az ajtót, majd elhajtott.
- Bryson! – kiabáltam a távozó autó után – mindhiába. Szélsebességgel vágtáztam fel a ház lépcsőjén, s gyorsan benyomtam a csengőt. Már szinte vacogtam, amikor Harry ajtót nyitott.
- Á, helló Selma! – köszöntött. – Így esik az eső? – mért végig szemeivel, s egy mosolyt is megejtett.
- Ha-ha-ha. – csúfolódtam. – Beengednél, göndörke?
- Csakis a göndörkéért. – arrébb állt az ajtóból, ezzel szabad utat engedve nekem.
A szandálom, akár egy WC pumpa, úgy cuppogott a csúszós kövön. A hajamból csöpögött a víz, a ruhám teljesen átázott. Mikor Alan, a fiúk, és egy testőr meglátott, kelletlenül is hangos nevetésben törtek ki. Valamilyen szinten megértem őket, ugyanis képzelem, hogy nézhettem ki.
Fél óra elteltével egészen megszáradtam, de az eső nem tágított.
- Alan, már végighallgattam az egész konzultációtokat a koncertről, bár még mindig nem tudom, minek kellek én ide? – szólaltam meg.
- Ó, persze, persze! – nyúlt a homlokához Alan. – Ezen a délelőtti tizenegy órás kezdéses koncerten kéne vokáloznod. Benne vagy? – ajánlotta fel.
- Simán. – bólogattam.
- Nathaliék hamarosan itt lesznek. – mondta Alan, majd tovább folytattuk az elkövetkezendő kis shownk megbeszélését.
Sziasztok.
Írtam nektek új részt, kettőt is, de nem igen látom értelmét, hogy feltegyem. Jeleztétek, hogy nem tudtok kommentelni, ezért leírtam az e-mailomat és a twitteremet is. Ideig-óráig visszajeleztetek a bloggal kapcsolatban, ám a mostani új rész után ha egy ember fűzött megjegyzést hozzá. Nekem rosszul esik, ha csak várom és várom, hogy szóljatok, de ti nem csináljátok.
e-mail: sz.bori.98@gmail.com
twitter: @selmabreez
Szerintem, ha regisztrált felhasználók vagytok, tudtok kommentelni.
Sziasztok.
Írtam nektek új részt, kettőt is, de nem igen látom értelmét, hogy feltegyem. Jeleztétek, hogy nem tudtok kommentelni, ezért leírtam az e-mailomat és a twitteremet is. Ideig-óráig visszajeleztetek a bloggal kapcsolatban, ám a mostani új rész után ha egy ember fűzött megjegyzést hozzá. Nekem rosszul esik, ha csak várom és várom, hogy szóljatok, de ti nem csináljátok.
e-mail: sz.bori.98@gmail.com
twitter: @selmabreez
Szerintem, ha regisztrált felhasználók vagytok, tudtok kommentelni.
Sziasztok.
2012. június 11., hétfő
13. Mágnes
13.
Mágnes
- Szép esténk van. – ült le mellém.
- Úgy, ahogy mondod. – helyeseltem, majd az étel után nyúltam. – Nagyon figyelmes vagy, hogy figyelembe vetted az „étkezési szokásimat”. – köszöntem meg.
- Egyszer én is tehetek valamit valakiért. – mosolyodott el, aztán ő is vett pár adagot a vacsorából. – A vegetáriánusságod oka az, hogy tiszteled az állatokat, vagy mi?
- Nem feltétlenül. Egyszerűen, nem kívánom és kész. – fejtettem ki.
- Értem. És, mi volt ma a stúdióban? Jól megy a munka? – kérdezte.
- Enyhén kifejezve, kicsit elkéstem. De ahhoz képest, elég jól haladunk. Egy fél dal már megvan. – válaszoltam. – Jut eszembe, Yas el akart menni egy közönségtalálkozótokra. Mikor lesz?
- Ó, az holnap, a koncertünk után. Nem az éjszakába fog nyúlni. Kivételesen most délelőtt adunk elő. – magyarázta. – Örülnék, ha velünk tartanál.
- Te igen, ám a többiek nem biztos. – húztam el a szám.
- Ugyan már…
- Figyelj, Niall. A rajongóitok már attól is a plafonon vannak, ha valamelyikőtöket meglátják egy lánnyal. Akár a rokona, akár egy gyerekkori barátja, stb. Azt nem is akarom megvárni, hogy mit reagálnak akkor, ha folyton együtt lógok veletek. Ők a ti fanjaitok. Hozzátok tartoznak. Egyetlenegy dalunk lesz közösen. A többiek majd meghallgatják a számot, értékelik, és kész. Ez lesz a mi karrierünk. Semmi több. – mondtam, kissé ironikusan.
- Hú, oké. Egy nem is megfelelt volna. – lepődött meg.
- Bocsi… - pirultam el. – Hajlamos vagyok túlreagálni a dolgokat… Ne haragudj.
- Én szeretem a magabiztos lányokat, akiknek van saját véleményük. – bíztatott, majd kortyolt egy nagyot az imént az asztalon elhelyezett poharából. – Tudom, hogy alig kezdtünk el még enni, de nem lenne kedved egyet közösen énekelni? – célozgatott.
- Öhmm, persze. – bólogattam. – Nem vagy éhes, vagy mi? – nevettem.
- A zöld dolgok nem vonzanak. – csipkelődött. – Később ehetsz még. mondta, majd megfogta a kezemet, és a fedélzeten található puffokhoz vezetett.
Mind a ketten lehuppantunk. Mellettünk London álomszép látványa haladt el. Niall elővette a gitárját az egyik közelben lévő ládából.
- Akár egy varázsló. – vihogtam.
- Hm?
- Mindenhonnan elővarázsolsz valamit. – közöltem még mindig mosollyal az arcomon.
- Ezt bóknak veszem. – mondta. – Ne nevess ki, de nemrég írtam egy dalt. Az új lemezünkre. És szükségem van valakire, aki elmondja a véleményét. Rád gondoltam. – csodás, kék szempárja az enyémbe mélyedt.
- Rendben. – éreztem, ahogy vér tódul a fejembe. Elfordítottam tekintetemet, remélve, hogy Niallnek nem tűnik fel semmi az arcom túlzott pirosságából.
- Olyan aranyos vagy. Nem kell elfordulnod, ha elpirulsz. – mosolygott.
- Fú, de kínos… - szégyelltem el magam. Niall erre csak egy halk nevetéssel felelt.
- Hallod, ahogy ver a szívem?
Hallod, ahogy megőrülök érted?
Elbűvöltél, megfogtál,
Mert te vagy az a lány,
Kit vártam már. – énekelte. – Ha nem gond, beosztottalak egy versszakba. Oké? - érdeklődött.
- Nyugodtan.
- Éjszakák, és nappalok,
Nélküled én már nem vagyok,
Mondd, hogy szeretsz,
Mondd, hogy kellek,
Hajolj közelebb,
Érezni akarlak téged. – folytatta. – És most jössz te. – odanyújtott egy papírlapot, amin a teljes dalszöveg le volt írva. – Akkor kezd.
- Itt vagyok,
Ne aggódj,
Kérlek, felejts el mindent, mi volt.
Itt leszek,
Melletted,
Csak hajolj közelebb. – daloltam még halkan. – Szép a szöveg. – dicsértem.
- Szép a hangod. Ismét te jössz. – navigált.
- Csók, ölelés,
Ez voltam én,
Bújni, nem félni,
Ezek voltunk mi. – ezt a részt sokkal erősebben, hangosabban énekeltem.
- Állj meg,
Ne menj még el.
Fordulj vissza,
Az út még tart. - kontrázott. Az utolsó szónál lerakta gitárját, és teljes testével felém fordult. – Selma Evans. Néhány nap leforgása alatt felforgattad az egész életemet. Más vagy, mint a többiek. És ez nem egy sablonszöveg. Ez a szívemből jön. – féltem, hogy beszéde után a szívem önálló útra kel a mellkasomból indulva. Arcomat kezei közé fogta, és lassan közeledett hozzám. – Fantasztikus vagy. Csodálatos. – kezeit végigsimította hullámos hajamon, amit a stúdió után sikerült normális állapotba hoznom. Mielőtt még akármit is mondhattam volna, megcsörrent a telefonom. Akárcsak egy bomba, olyan hatást gyakorolt ránk a kissé zajos csengőhangom.
- Remek. – morogta Niall.
- Bocsánat. – suttogtam, majd sóhajok közepette elindultam a jacht másik felébe. – Tessék? – vettem fel ingerültem.
- Szia, kicsim, zavarok? – szólt bele anya. Ezernyi szót tudtam volna mondani, ám ismerve anyát, éjfélig sem engedne el a vonal közeléből.
- Nem, nem zavarsz. – nyugtattam meg. – Mi a helyzet?
- Itt vannak a nővéreid. – közölte a hírt. Az információ érzések tömkelegét váltotta ki belőlem. Egyszerre voltam boldog, csalódott, vidám és szomorú. – Selma? Hallasz?
- Igen, hallottam. Mikor jöttek? Máskor nem tudtak volna? Pont most? – faggatóztam hidegen.
- Kedvesebb is lehetnél. Pár perce. Bryson is itt van. – tájékoztatott.
- Ez azt jelenti, hogy haza kell mennem? – reménykedtem, hogy a válasz egy nem lesz.
- Igen. – de természetesen, nem az volt.
- Ezt nem hiszem el… Hogy lehet ennyire elrontani valamit? – fakadtam ki.
- Selma, higgadj le. Most örülnöd kellene. Örülj! – csitítgatott anya.
- Örüljek, mi? Jó, mindegy, hagyjuk. Maximum egy óra múlva ott leszek. Szia. – tettem le a készüléket.
Lépteket hallottam mögülem. Cipőmmel bugyután koptattam a földet. Tudtam, ez nem fair Niallel szemben. Itt hagyom, amikor olyan odaadó.
- Menned kell. – csendült fel csalódott hangja.
- Sajnálom. Ismét. Már nem tudom, mit tegyek, hogy végre tényleg csak mi ketten legyünk valahol. Ha úgy gondolod, hanyagoljuk kettőnket, felőlem…
- Nem, Selma! Ki ne mond! Attól, hogy néhányszor nem jön össze valami, az nem azt jelenti, hogy soha nem fog. – mondta. – Biztos valami fontos dolog miatt nem érsz rá. Megértem.
- Hazajöttek a nővéreim. Kötelező jelenés.
- Szólok a kapitánynak. Nem sokára a parton leszünk, ha megfordul. – azzal elfutott felvilágosítani a kapitányt a megváltozott tervről.
Alig hallhatóan elkáromkodtam magamat, majd a korláthoz sétáltam, ahonnan éppen a Big Ben-re nyílt lenyűgöző kilátás.
- Oké, tíz perc és visszaérünk. – jelentette, s fegyelmezetten szalutált egyet.
- Értettem, kadét. – nevettem. – Még most is jó kedved van? Most tettem tönkre egy remeknek ígérkező estét.
- Ez csak egy este volt. Van még sok. – vigasztalt. – Selma. – közelebb jött hozzám. – Nem tudom, te hogyan vagy betáblázva, de én holnap ráérek. Mondjuk délután. Ehetnénk egy fagyit. Okés? – ajánlotta fel.
- Még szép! – mosolyodtam el. – Annyiszor kértem már bocsánatot, hogy kezdek félni, el fogja veszíteni a jelentőségét.
- Én bízom benned. És abban, hogy tényleg sajnálod, azt, éppen.
- Jó tudni. – ismételten a földet bámultam. Niall odahúzott magához, és megölelt. Nevetésben törtem ki.
- Most meg mi van? – értetlenkedett.
- Semmi… Csak a barátnőm, Yas illatmániás. Folyton, mindenkit, mindenhol szagolgat. Rólatok is kérdez, nyugodj meg! – meséltem. – Szóval, ha ezt elmondom neki, mégpedig el fogom neki mondani, rögtön az illatodról fog kérdezni. – vigyorogtam.
- Furcsa páros lehettek együtt. –húzogatta a szemöldökét, majd beletemette fejét a nyakamba. Néhány percig csak álltunk ott. Mint két mágnes. Akik örökké úgy maradnak. Egyedül a hajó jelzése választott szét minket – kikötöttünk. Nagy nehezen eltávolodtunk egymástól.
- Köszönöm Niall az estét. Bocsánatot meg már kértem eleget ma, úgyhogy, ha nem gond, én most lelépek. – köszöntem el.
- Menj csak. Majd hívlak, vagy írok. Szia, Selma! – búcsúzott ő is. Egy utolsót integettem, aztán futólépésben haladni kezdtem a nem régen használt buszmegálló felé. Egészen besötétedett, bár nem annyira, hogy félni kezdjek.
Húsz perc múlva már az otthonomtól nem messze voltam. Végig egy név járt az eszemben: Niall.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)