10. Az Este előtt

10.

Az Este előtt

                - Jó reggelt… igen… fent van… még alszik… - anya hangfoszlányai egészen az emeletig felhallatszottak. Ki lehet az ilyen korán? És engem keres? Nemtörődöm módra felhúztam a fejemig a takarómat, majd a fal felé fordultam. Tűsarkú lépteit hallottam a felső szint folyosóján. Megtorpantak az ajtóm előtt, és halkan kopogni kezdtek az ajtómon. Próbáltam úgy tenni, mintha még mindig aludnék, ám egy erős, női hang nem tágított a szobám bejáratától.
                - Selma! Natalie Smith vagyok, a sminkesed! – mondta. Sminkes? Mióta van nekem sminkesem? – És azért jöttem ma, Annahval, valamint Lucassal, a stylistoddal, hogy felkészítsünk az első fellépésedre- a tehetségkutatón kívül – folytatta. Stylist? Nincs szükségem stylistra. Tökéletesen megvagyok a divattal és a stílusommal. Annaht megértem, mert a hangomban ma nem lehet hiba, de a többiek teljesen feleslegesek.
                Amíg elmélkedtem, az ajtóm kicsapódott, és belépett a hármas csipet csapat. A fejemet a párnámba fúrtam, ahol egy hangos ordítást fojtottam el. Csapzottan felemeltem az arcomat, és rájuk néztem. Natalienak hosszú, vörös, hullámos haja volt, és a már említett tűsarkút viselte, egy igen merész ruha kíséretében. Annah az utolsó találkozásunk óta semmit sem változott, Lucas pedig, mint egy…
                - Jó reggelt! – köszöntem. Lucas undorodva nézett végig a csokifoltos pizsamámon, erre egy bosszús pillantás volt a válaszom. – Haza is mehettek. Nincs rátok igényem. – közöltem hidegen.
                - Ho-ho-hó! Nem úgy van az, kislány! – intett le Natalie. – Mi ingyen és bérmentve tökéletessé varázsolunk. Na?
                - Nem akarok tökéletes lenni. – ellenkeztem. – És nem ingyen dolgoztok. Alan fizet titeket.
                - Ez lényegtelen. Kelj fel! – húzta le rólam a takarót Lucas. Nem maradt választásom. Miután jeleztem, hogy beleegyezem, az ajtóm felé hessegettem őket. Sóhajok közepette felöltöztem, és megfésülködtem. Megint esett. A kert úszott a vízben, és anya gyors mozdulatokkal vitte be a kerti székekről a párnákat. Vettem egy mély levegőt, majd sietős léptekkel leszáguldottam a lépcsőn. A trió a nappaliban ülve szürcsölgette a kávéját.
                - Kezdhetjük? – szegezte nekem a kérdést Lucas, kissé lenézően. Bizonytalanul bár, de észrevehetően bólintottam.
                Lucas felállt, és a konyhaasztalhoz húzott, amit beterítettek a drágábbnál drágább ruhaköltemények, cipők valamint kiegészítők. Alaposan felmért szemeivel, és egy hozzá legközelebb álló darabot próbálgatott a testemhez, végül megrázta a fejét, és így szólt:
                - A színház komoly, de te mégis fiatal vagy. A bohém, az ártatlan, a letisztult, a szemtelen ugyanúgy elegáns vonalakat kell követnünk. – a beszédéből az „a”, a „de”, és a „kell” szavacskákat értettem meg. – Ehhez tökéletes ez a Moschino kisestélyi. – mutatott egy olívazöld, rövid fazonú, látszólag selyem öltözetre. Bevallom, tetszett.
                - Jó, nekem bejön. – mondtam elismerően. – Én ehhez egy…
                - Nem érdekel, mit gondoltál hozzá. Itt én döntök. – emelte fel a hangját. – A hatás csak akkor lesz lenyűgöző, ha ezzel a nude színű magas sarkúval párosítod. – egy rettentően magas cipőt lóbált meg a kezében.
                - Ez nem az én asztalom. El fogok benne esni. – vallottam be.
                - Gondoltam. – szólt hevesen. – Ma ebben kell járkálnod. Nem veheted le. Ám még nem vagyunk készen. Hogy tündökölj, ezt sem hagyhatod ki. – A zakója zsebéből elővett egy ékszerdobozt, majd átnyújtotta. Semmi kedvem nem volt megnézni, így is eléggé feltűnő leszek az este folyamán. – Mehetsz tovább! – lökött arrébb. Ez megkattant… Nataliera néztem. Elvigyorodott, feltételeztem, hogy ő már megszokta Lucas fanyar modorát. Ennél már csak jobb lehet…
                - Gyere, hoztam mindent! – a pulthoz húzott, ahol elő volt készítve egy óriási tükör, millió szépészeti termék, meg egy óriási lavór. – Hank, a fodrász nem tudott eljönni. Ő a fiúk frizuráját készíti. – basszus, meg is feledkeztem a tegnap estéről… - Ezért ma rám leszel bízva.
                Natalie szimpatikus volt. Először egy kiló vakolatot tett az arcomra, amitől nem lettem boldog. Később a szemeimmel babrált. A kedvenc részem a műszempillák voltak. Akár egy őz, úgy néztem ki, de tetszett. Nem tudom, hogy telhetett ez ennyi ideig: másfél órán keresztül maszkírozta a fejemet! Egyedül a fejemet! Gondoltam, tartok egy kis kajaszünetet, ám Natalie alig hogy kikerültem a székből, kezelésbe vett. Annyit én még életemben nem próbáltam, mint vele. Minden dalt töviről-hegyire átvettünk, a hangokat megfelelő magasságba helyeztük, és egy kicsit az előadásmódon is finomítottunk.
                - Mivel még nem a saját dalaidat fogod elénekelni, nagyon fontos, hogy ne próbáld meg annyira személyessé tenni. Bármennyire furcsán is hangzik, ezt mellőzd. A földre lerogyós, sírós éned hagyd itthon, helyette legyél természetes és fiatalos. Ha ezt az estét nem szúrod el, utána minden simán fog menni. – magyarázta.
                Tíz perc múlva ismét Natalie kezei között találtam magamat. Ezúttal a hajammal foglalkozott. Elmondtam az én elképzelésemet, és ő is az övét. Egyeztettünk, majd egy leengedett, begöndörített viseletben maradtunk. Eddig sem volt szálegyenes a hajam, az a kis extra hullám ráfért. A körmeimen volt a sor. Láttam, ahogy Natelie húzogatja a száját, ezért inkább a hallgatásnál maradtam. A kézfejem tengerszín árnyalatban pompázott.
                Amikor végeztünk mindennel, elégedett voltam önmagammal- ma estére. Az autó érkezéséig még hátra volt egy órám. Nyugodtan ballagtam oda a hűtőhöz, és nyitottam ki.
                - Nem! – csapta be előttem annak ajtaját Luc. – Igen! – tolt elém egy tálat, roskadozva avokádóval, lazaccal, kaviárral.
                - Ebből én nem eszek. – vontam vállat. Lucot bosszantotta a dolog, amit élveztem. Nem szoktam hozzá a gazdagok ételeihez… Jó nekem a szokásos. Higgadtam foglaltam helyet a nappaliban, a tévé előtt, kezemben egy jó adag salátával.
                - Leszokhatnák a kecske kajáról. – sértegetett anya. – Nem halsz bele egy kis húsba.
                - Le lehet rólam szállni! – csattantam fel. – Fél órán belül életem egyik legfontosabb eseménye fog lezajlódni, ezért kérlek: maradj csendben! – anya nem bírta ki nevetés nélkül a válaszomat, szerinte, ha ideges vagyok, akkor vicces is. – Miért, Istenem, miért? – mormogtam.
                A műsor befejeztével egy autó gördült a házunk elé. Óvatosan felálltam, s a barackszínű kabátomért kaptam. Annahék időközben leléptek, így nem kellett bajlódnom velük.
                - Anya, itt vannak értem! – kiáltottam.
                - Oké! Szia! – érkezett a felelet. Hé! Ennél kicsit többet vártam. Mindegy. Csigalassúsággal topogtam ki a járműhez, félvén attól, hogy megcsúszom.
                - Jó estét! – vágtam be magam mögött az ajtót.
                - Üdvözlöm! – szólt a sofőr. – A színházba, igaz? – kérdezte. Néhány másodpercig csak bámultam magam elé, végül egy halk „igen”- t hallattam.
                Az autó elindult.

9. Telefon

9.

Telefon

                - Szia, Sel. – lepődött meg Niall. – Valami baj van?
                - Nem… vagyis, igen… Nem tudom. – mondtam könnyekkel küzködve.
                - Te sírsz? De hát mi történt? Mondj már valamit! Selma! – faggatózott.
                - Nem akarok panaszkodni.
                - Felőlem.
                - Nem érdekel ez téged…
                - Akkor Yast hívtad volna. – kötekedett.
                - Inkább lerakom. Bocsánat, hogy felhívtalak. Nem akartam, csak…
                - Én is egyedül érzem magam. – fejezte be helyettem a mondatot. – Tudod, szar, ha mindegyik haverodnak van barátnője, ellentétben velem.
                - Sajnálom.
                - Selma, most aztán tényleg nem értelek.
                - Nem is kell. Most lerakom.
                - Te tudod.
                - Igen. Szia, Niall. – nyomtam ki a telefont. Mi történik velem? Nem csak Niall nem ért engem, saját magamat sem értem… Á, de gáz… Felhívtam egy fiút az éjszaka közepén, hogy sírjak neki? Ne már… Jobb lesz, ha alszok. 

8. Körút

8.


Körút

                - Selma! Gyere, elmegyünk a boltba! – semmi kedvem nem volt elhagyni régi-új szobámat, de muszáj volt megnéznem, változott-e valamit ez alatt a hosszú idő alatt a környék.
                A válasz egyszerű volt: nem. Csupán itt-ott végeztek felújítást néhány házon, viszont az üzletek ugyanazok és ugyanott voltak.
                Az aprócska élelmiszerkereskedésbe belépve ismerős látvány fogadott, ismerős eladóval, bár kissé megvénülve.
                - Nem hiszek a szememnek! Csak nem a kis Selma? – kiáltott az idős hölgy a pult mögül.
                - Mrs. Demper! – válaszoltam vidáman és odasiettem hozzá. – Hogy van? A boltja nem változott semmit.
                - Jól, kicsikém. Rég nem jártál itt, pedig mennyire szerettél idejönni Karennal. – idézte fel emlékeit Mrs. Demper. – Hallom, megnyertél valami versenyt.
                - Hát, az nem csak egy verseny volt. Egy tehetségkutató. És nyertem vele egy lemezszerződést. Ezért vagyok most itt... – bevallom, kicsit megsértett, hogy azt mondta, „csak egy verseny”.
                - Jól van, jól van, ne fecsegj annyit! – szakított félbe. – Nem csak te vagy itt. Az anyukádat is jó ideje nem láttam. – szinte száguldott anyámhoz, és kis híján fellökött. Oké… Az lehet ok, hogy az elmúlt tíz év alatt egyetlenegyszer tettem be ide a lábamat, de héj! Azért nem kéne fellökni. Ásítások közepette hallgattam anyáék értelmetlen hablatyolását, amikor megszólalt a telefonom.
                - Köszönöm! – sikítottam megkönnyebbülten, úgy, hogy még meg sem néztem ki keres. Anya és Mrs. Dember egy emberként néztek egyszerre idiótának és tiszteletlennek, ám nem sok időt szántak az elemzésemre, s tovább fojtatták a korianderről szóló társalgásukat.
                Akár egy őrült, úgy szaladtam ki a zuhogó esőbe, még szerencse, hogy gumicsizmát húztam, mivel a nagy sietségbe egy eléggé mély pocsolyába léptem bele.
                - Tessék! – vettem fel, enyhén hangosan.
                - Ő… Selma? – szólt bele egy ismerős hang.
                - Igen, szia Niall! – feleltem. – Mi újság? Telezabáltátok magatokat?
                - Nagyon vicces. – éreztem a hangjában a megvetést. – Az energia kell. Csak érdeklődnék a megérkezésetek felől. Minden rendben ment?
                - Persze, persze! Most éppen vásárolunk, és kezdem úgy érezni, az emberek meghülyültek. Amúgy semmi gond nincs ezen kívül. A fotózásról nem is meséltetek.
                - Ja, igen. Ott is voltak fura dolgok… A fotós arra kért engem és Zaynt, hogy pózoljunk meztelenül, és öleljük meg egymást… - nem bírtam ki, hogy ne röhögjek torkomszakadtából. – Nem mondom, a csávónak tuti van valami problémája odabent. – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Tehát akkor minden rendben. Alan hívott, nem?
                - Aha. Akkor holnap a színházban. Alig várom. – lelkendeztem. – Azt nem tudod, hogy a dalunkat mikor vesszük fel?
                - Ha jól tudom, körülbelül egy hónap múlva. A szöveget te írhatod. A fiúkkal így határoztunk. – közölte.
                - Nagyszerű! Jaj, Niall! Feldobtad a napomat! – vigyorogtam.
                - Selma, gyere, indulunk! – hallottam anya hangját az ajtó felől.
                - Bocsáss meg, de most mennem kell. Akkor holnap. – búcsúztam, ám mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, lecsaptam a telefont. Anya minden lehetséges boltba elrángatott, így csak másfél óra múlva keveredtünk haza.
                - Egyet magyarázz meg nekem, édesanyám. – huppantam le a kanapéra, mint egy élőholt. – Mit tudsz te ennyi ideig nézelődni? A vásárlás oké, de az esetek kilencven százalékában nem vettél semmit.
                - Mindent fel kellett mérnem. Legközelebb…
                - A-a. Nincs legközelebb. – intettem a fejemmel.
                - Hangulatgyilkos. – legyintett anya.
                Maradék energiám segítségével a fürdőbe trappoltam. A fürdőkádban kis híján elaludtam, bár anya magánakciója sikeresen felébresztett:
                - Kié ez a táska? – hozta be a fiúktól hozott válltáskát.
                - Anya! Kifelé! Nem jöhetsz be, csak úgy! – utasítottam a kádból, de ő állhatatos volt, mint mindig. – A bandától. Niall adott egy pizsamát, mert Yas…
                - Hohó! Tehát Niall. – szakított félbe. – Azt hittem, a karrierdere akarsz koncentrálni, nem a fiúkra…
                - Mert ez így van.
                - Oké, Miss Jégcsap kisasszony. – sóhajtott. Fejemet nekitámasztottam a falnak és próbáltam kiüríteni a fejemet. Nem ment, ezért inkább az alvás mellett döntöttem. Lecsukott szemmel tipegtem be a szobámba és gondolkodás nélkül beledőltem az ágyamba. Rosszul tettem. Elfelejtettem, hogy a matrac tele van kacatokkal. Nem csináltam belőle nagy gondot, egy könnyed mozdulattal lesepertem a földre. Befordultam a fel felé, és sírni kezdtem.
                Nem tudom miért. Nem voltam szomorú. Boldog voltam. Ám mégis, olyan egyedül éreztem magam… Tétovázva a telefonom után nyúltam. Két kicsengés után felvették.
                - Szia, Selma vagyok.

7. Otthon

7.

Otthon

- Sziasztok! – feleltem tele szájjal. Egy kis idő múlva már mindegyik fiú bent volt a konyhában és a hűtőben matattak. – Mi van? Nem volt kaja? – csipkelődtem.
                - Inkább nem volt elég kaja. – válaszolták a kezükben lévő ételrengeteggel. Leültek az asztalhoz, s mint akik még életükben nem ettek, úgy kezdtek el falni. Vicces látvány volt, főleg Niall, aki majdnem belefulladt a chipses-sonkás-ketchupos szendvicsébe. Vigyorogva megráztam a fejem, majd a lépcsőn baktattam felfelé. Yas már felkelt, ugyanis a fürdőszobából tusolás hangjai hallatszódtak. A szobában már világosabb volt, de az eső továbbra sem hagyta abba. Felvettem a tegnapi ruháimat és összefogtam a hajamat. A Danielletől kapott ám nem használt pizsamámat összehajtogattam s visszaraktam Liam szobájába. A Nialltól szerzettet pedig beleraktam egy táskába, amit az ágyunk alatt találtam.
                - Te hol voltál? – kérdezte Yas, becsapva az ajtót.
                - A konyhában. Reggeliztem. Egyszer te is kipróbálhatnád a tizenegy előtt való felkelést. Jó, nem is kell válaszolnod… - fejeztem be, amire Yasmeentől egy szúrós pillantás volt a válasz. Fél óra múlva már mindketten szalonképesek voltunk, így hát kissé jobb állapotban lementünk a földszintre. Elképesztő, de a fiúk még mindig zabáltak.
                - Mi elindulunk. – jelentettem be, amire mindannyian ránk néztek. Illedelmesen felálltak, de az már nem jutott eszükbe, hogy megtöröljék a szájukat. Esmée és én összenéztünk, majd mindegyik fiú kezébe nyomott egy szalvétát. A fiúk hálálkodások közepette használatba vették őket, aztán Liam megszólalt.
                - Hát Selma és Yasmeen. Remélem jól éreztétek magatokat és sok sikert neked Sel, még biztos találkozunk. – mondta.
                - Persze. Még egyszer köszönöm, hogy „befogadtatok”. Egyszer meghálálom. – mosolyogtam. – De, most itt a taxi. – folytattam. A banda egyesével végigölelt bennünket, és amikor Niallen volt a sor, egy papírt nyújtott oda:
                - Leírnád a számod? – puhatolózott.
                - Persze. – vigyorogtam. Átadtam a cetlit Niallnek, és egy puszit nyomtam az arcára. – Akkor… szia! – integettem.
                - Szia! – köszönt el ő is.
                Yassel még utoljára hallattunk egy hangos sziasztok-ot, végül a ház előtt parkoló kocsiba szálltunk be.
                - Ez nem volt semmi. – dőlt hátra Yasmeen.
                 Egy óra elteltével már a csomagjaink is nálunk voltak, ezért a következő úti célunk a repülőtér volt. A tömeg hatalmas volt, kis híján elvesztünk. Nagy nehézségek árán, ám mégis megtaláltuk a kettes terminált. Yas gépe fél óra múlva indul, anyáé pedig háromnegyed óra múlva érkezik meg.
                - Kérjük kedves utasainkat, hogy akik a London-Dublin járatra váltottak jegyet, kezdjék meg a beszállást! – hangzott a hangosbemondóból. Csalódottan Yasre néztem, aki elkezdett sírni.
                - Nem voltunk még ennyi időt távol egymástól. Három hónap sok idő. Nagyon. – szipogta, majd magához ölelt.
                - Jaj, ne mondj ilyet, Yasmeen Christina Edison. Feltalálták már a telefont, a számítógépet, sőt! Még az internetet is. És ahányszor akarsz, annyiszor jöhetsz látogatóba. – bíztattam.
                - Selma! Az nem ugyanaz. Elrontod a pillanat varázsát! Ilyenkor nem azt kell mondani, hogy: „majd skypeolunk”, hanem ezt: „tudom Yas, de értsd meg! Nem tehetek mást. Szívem szerint örökre melletted lennénk, ha tudnék.”. Mire is neveltelek az elmúlt tizenöt évben… - rosszallóan megrázta a fejét. – Remélem, nem nősz többet, így is sok az én 154 centimhez képest a te 172 centis égigmeszelőséged. – felnevettem. Yas mindig is kicsi volt, és az anyukájának az volt a kedvenc elfoglaltsága, amikor átmentem, hogy a lányát letolta, miért nem tudott akkora lenni, mint ő. Ezért inkább Yas lett nálunk a gyakori vendég.
                - Na de most már tényleg indulnod kell, Törpilla. – utoljára megöleltem, majd a kezébe nyomtam a táskáját. – Szia!
                - Szia! – búcsúzott könnyek között. – Sok szerencsét Niallhez! – kacsintott.
                - Mi a…? – vontam fel a szemöldökömet. Yas még mutatott egy sejtelmes mosolyt, aztán eltűnt a tömegben.
                Leültem az egyik székre a váróban, és unottan vettem elő a telefonomat. Az óra délután kettőt mutatott. Most szállt fel Yas gépe. Felsóhajtottam, és próbáltam elütni valahogyan azt a hátralévő két órát, ami anya érkezéséig volt hátra, megjegyzem, a zenehallgatáson kívül semmi ötlet nem jutott eszembe, ezért inkább sétáltam egyet az óriási épületben. Anya érkezése előtt öt perccel Alan hívott:
                - Szia, Selma! Hogy vagy? – érdeklődött.
                - Szia, Alan! Jól, de miért hívtál?
                - Csak az albummal kapcsolatban. Holnap lesz egy fellépésed egy londoni színházban, a One Directionnel, ahol bejelentjük a közös dalotokat. – újságolta.
                - Remek! – lelkendeztem. – Majd még felhívlak ma, jó? Mert anya nemsokára megérkezik. Szia! – tettem le gyorsan a telefont. A szám fülig ért, és alig bírtam visszatartani egy örömteljes kiáltást. A hangosbemondó szerint a gép leszállt. Gyorsan futottam, ahogy csak bírtam, egyrészt azért, mert nagyon-nagyon-nagyon örültem, másrészt pedig anya miatt.
                Próbáltam befurakodni az első sorba, hogy anya könnyebben észrevegyen, több-kevesebb sikerrel. Már jó ideje ácsorogtam, amikor megláttam kócos, barna haját, bő ruháját és milliónyi csomagját. Aggódva nézett körbe, mint aki el van veszve, állítom, el is volt. Kis tétovázás után felé integettem, amire egy megkönnyebbült mosoly volt a válasz. Odaszaladt hozzám, és megölelt, aminek a következményei a földön puffanó bőröndök voltak.
                - Kicsim, úgy hiányoztál! – szipogta.
                - Anya, ez annyira... gáz. Majd később bőghetsz, de itt ne. Légyszi. – toltam el magamtól. Anya bevágta a durcát, ami nála nem tart sokáig. Néhány perc múlva lelkesen kezdett mesélni az otthon történtekről.
                - Yas elment? – tudakolta, miközben egy újabb taxiba pakoltuk bele pakkjait.
                - Aha. Előtted. – mondtam unottan.
                A nyári lakhelyünk felé tartva be nem állt a szája, aminek nem nagyon örültem. Szerettem a csendet, de ő nem. Szüntelenül bámultam ki az ablakon, és figyeltem a rohanó várost. Anya idétlen történeteire időnként egy „öhöm” és „persze” volt a válaszom, de hál’ Isten viszonylag hamar odaértünk Karen házához.
                A ház nem változott semmit, ugyanolyan volt, mint tíz évvel ezelőtt. Hófehér falak és kerítés, szép zöld fű, kék ablakok és milliónyi fa a kertben. Sokat időztem itt kiskoromban, még saját szobám is volt, amit remélem, nem alakítottak át. Tudom, történetem elején azt mondtam, még nem láttam Londont. Mert nem is! Anyáék nem engedtek be a városba Karennal, hát még egyedül. Azt gondolták, nem elég biztonságos. Bár néha megközelítettük a bankok miatt, Oxford mindenek felett állt. Anya nem is akart eljönni. Volt egy remek állása az egyetemen és imádta az ott lévő múzeumokat.  Ám miután apa boltja becsődölt, kénytelenek voltunk továbbállni.  Cork megfelelőnek tűnt. Mindaddig, amíg anyáék el nem váltak. Anya képtelen volt több ideig elviselni apát, így egy este összepakoltunk és elmentünk Dublinba.
                - 15 font lesz. – tájékoztatott minket a taxis. Anya átnyújtotta a pénzt, majd kiszálltunk az autóból. Az fáradt és kissé flegma sofőr csigalassúsággal nyitotta fel a csomagtartó tetejét és még annál is lassabban emelte ki a benne lévő csomagokat. Amikor végre elhajtott, anya megjegyezte, hogy nem tetszik neki London.
                A ház belsejében sem végeztek átalakítást, kivéve a konyhát és a fürdőszobát. Az ajtón beérkezve megcsapott az ismerős illat, a lakk és a levendula keveréke. Ismerősként tekintettem az egész gyerekkoromat végigkísérő üveges szekrényre, amelyben hosszú sorokban álltak a kiskori képeim, köztük néhány albummal. Az építmény nemcsak kívülről volt fehér, hanem belülről is. Minden olyan letisztult és friss volt. Boldogan néztem végig a nappaliban elhelyezkedő díványokon, amikre oly sokszor próbáltam felmászni- sikertelenül. A terasz felé fordultam, ahol a márványkő cseppet sem veszített csillogásából. Eltoltam az üvegajtót és hatalmasat szippantottam a friss levegőből. Nem hagyhattam abba itt az újra felfedező túrámat, a legfontosabb még hátra van. Izgatottan vágtáztam felfelé a nyikorgó lépcsőn, mit sem törődve az apró pókhálókkal a falon. Mint egy őrült, úgy rontottam be régi vakációzó szobámba, ahol az idő semmin sem fogott ki. A faliújságon még ott virítottak a rajzaim, a függönyön még látszódtak a festékfoltok és a polcokon a játékaim kukucskáltak. Hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Itt vagyok otthon.

6. Hírnév és hajnal

6.

Hírnév és hajnal

                Amikor a távolságot már szinte nem lehetett érzékelni köztünk, óvatosan eltoltam magamtól.
                - Ne, Niall! – szóltam rá halkan. – Kérlek, ne csináld! – Niall lassan kezdett eltávolodni tőlem.
                - Bocsi, nem akartam… csak… - hebegte.
                - Nem Niall, ez nem miattad van. – mondtam, erre ő felhúzta szemöldökét. – Csupán annyi, hogy nem általad akarok híres lenni. Nem szeretném azt, hogy úgy hívjanak: „a csaj, aki Niallel csókolózik” vagy „Niall barátnője”, vagy még rosszabb szavakkal, amikbe még belegondolni sem merek… Magamtól szeretnék ismert lenni. A hangom segítségével. Semmi mással. Bocsáss meg. – mondtam majd lesütöttem a szemeimet. Niall sóhajtott egyet és tenyerei közé vette arcomat.
                - Értem. – bólintott. – Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy az én barátnőm…
                - Niall! – finoman megütöttem a vállát majd elnevettem magam. – Nem céloztam semmire. Csak arra, hogy szeretnék veled még találkozni. De ne így, kérlek.
                - Rendben, Vega Csaj. Megpróbállak még egyszer felhúzni, ám ha most sem sikerül, akkor itt alszol.
                - Hagyjad, már van elég erőm, miután felnyomtad 200-ra a pulzusom. – vigyorogtam. – Szerintem, a holnapi futást mégis kihagyom… Hajnali három van.  Sok sikert, a felkeléshez! – mondtam gúnyosan.
                - Hát igen, a hírnév… - húzta ki magát. A szemeimet forgatva felálltam, majd a lépcső felé vettük az irányt.  – Ketten nem férünk el. – szólt Niall, aztán átkarol és közelebb húzott magához. Kissé kómásan ballagtunk felfelé, a szemeink már kezdték felmondani a szolgálatot.
                - Végre! – suttogtam. – Hát Niall, köszi a támaszt. Majd akkor holnap. Legalábbis, remélem, hogy nem délig fogok aludni. – nevettem. Egy pillanatra Niall felé fordultam. Pár másodpercig csak néztük egymást, majd szorosan magához ölelt.
                - Jó éjt! – mondta.
                - Szia! – köszöntem el mielőtt beléptem volna az ajtónkon. Yas fel sem riadt az ici-picit hangosra sikeredett belépőmre, mélyen aludt. A Danielletől kapott ruha ki volt készítve az éjjeliszekrényre, de úgy gondoltam, nem vacakolok vele, alszok a Nialltől kapott cuccokban.
                Ez a nap… El sem hiszem, hogy ez mind egy nap alatt történt meg. Ha Londonban így telnek a hétköznapok, akkor jó döntés volt idejönni. Egyedül a nappaliban történteket sajnálom… Mert tényleg nem a One Directionnel való kapcsolataimból akarok hírnevet szerezni.
                Amíg újra meg újra átgondoltam a dolgaimat, lassan elnyomott az álom.

                Reggel az eső hangosan verte az ablakot, aminek nem nagyon örültem. Elnehezült szemhéjaimat próbáltam nyitogatni, de minduntalan lecsukódtak. Végül fél óra lustálkodás után elég lelki erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kikeljek az ágyból. Az óra fél tizenegyet mutatott. Körbenéztem, és próbáltam felidézni, mit keresek én ebben a szobában. Hát persze! A banda, a hotel, Danielle, és… Niall. Felálltam s óvatosan lenyomtam a kilincset. Az alsó szintről porszívózás hangja hallatszott. Először a fürdőszoba felé vettem az irányt.
                Erős arcszesz és fogkrém illatáradatban úszott még mindig minden, ám a fiúk már több órája elmentek. Belenéztem a tükörbe, ahol a tekintetem megakadt az arcomon szétkenődött sminken. Felsóhajtottam, majd megnyitottam a csapot. A hideg víz felfrissített, aminek különösen örültem.
                A lépcsőn itt-ott elhullajtott pólókra lettem figyelmes, amelyeken a One Direction lógója díszelgett. Szórakozottan tovább folytattam utamat a konyhába, ahol Esmée szorgosan takarított.
                - Heló! – üdvözölt.
                - Szia!- viszonoztam. - Nem gond, ha eszek valamit?
                - Dehogyis, nem rég voltam bevásárolni, tehát azt és annyit eszel, amennyit szeretnél. Ez úgy is elég lenne egy hadseregnek is. – felnevettem és a hűtő felé nyúltam. A legmegfelelőbb szó ez lett volna: hihetetlen. Életemben nem láttam még annyi ételt olyan kis helyen. Szóval a tegnapi, csak egy töredéke volt mindennek. Boldogan nyúltam a mogyoróvajhoz, és a hűtő tetején lévő kekszekhez. A pult mellett található bárszékeken vígan fogyasztottam el a reggelimet.
                - Mikor mentek el a fiúk? – kérdeztem.
                - Reggel hat-hét körül. Nem tudod, Niall miért volt olyan morcos? Még a kávé sem bírta felébreszteni.
                - Nem, biztos nem aludt eleget…- hazudtam majd elvigyorodtam. Pár percig még nyugodtan ettem, ám ekkor hangosan kicsapódott a bejárati ajtó:
                - Jóóóóóóóóó reggelt! – hallottam Louis hangját.

Hello, blogosok! :) Most már több mint hatszázan látták a blogomat, aminek nagyon örülök :)) de annak még jobban, ha kommentelnétek, hogy jó vagy rossz volt-e az adott rész, vagy hogy tetszik-e egyáltalán a blog vagy sem. mert ha nem jönnek visszajelzések, akkor feleslegesen rakom fel az új részeket :// úgy hogy kérlek titeket, kommenteljetek! :))

5. A tea nem jár egyedül

5.
A tea nem jár egyedül

                - Ó, szia Niall… - gyorsan felálltam, majd kezeimmel még erősebben szorítottam magamhoz a csuromvizes törölközőt. – Már megint Yas. Bezárta az ajtót, és hajat szárít. Jellemző. – keserűen elmosolyodtam. Niall aggódó pillantást vetett rám, és hangosan felsóhajtott:
                - Ezt nem hiszem el. Még alig egy napja ismerem csak, de már kezd az idegeimre menni. – odasétált az ajtónkhoz és dübörögni kezdett rajta, de válasz nem érkezett. Várt pár másodpercet, aztán újra próbálkozott, ismét sikertelenül. – És a ruha, amit Danielltől kaptál, hol van? – vonta fel szemöldökét.
                - Az is a szobában. – szinte már szégyelltem magam. – Nem gondoltam volna, hogy Yas kizár. – Niall majd’ hogy nem elvigyorodott rajtam, hogy mit össze nem szerencsétlenkedtem kevesebb, mint egy óra alatt.
                - Na, gyere! – intett a szobája felé. – Adok egy pólót, és hát… Nem tudom, még mit… - mindkettőnkből kitört a nevetés, majd beléptünk a helyiségbe. A fal kék volt és két kisebb ablak helyezkedett el rajta. Az ágyon és a földön ruhák, cipők, lemezek valamint kották tömege hevert, úgy éreztem magamat, mint egy csatatéren, bár bevallom, én se vagyok egy rendmániás. Niall kihúzta az egyik ablak alatt álló komód fiókját és egy számomra hosszú, kék pólót vett elő belőle, amit odanyújtott nekem. Tovább keresgélt, végül egy egészen tűrhető rövidnadrágot varázsolt elő a másik szekrényéből.
                - Köszönöm. – mosolyogtam, majd a gatyát is átvettem tőle.
                - Nincs mit, és ha lehet, soha többé ne engedd Yasmeent a fürdőszoba-szoba körzetbe. A végén még törölköződ sem lenne. – mondta. Már éppen indultam ki, amikor Louis egy ló gyorsaságával vágtatott be a fürdőszobába.
                - Ne, Louis, ne…!- kiabáltam. – Légy szíves, csak egy percre engedj be! Kérlek!- kopogtattam.
                - Azt már nem! Nem elég, hogy nőuralom van és a fürdőszoba is levendulaillatú Palmolievben úszik, még adjam is át a helyem? Sohaaaaaaaaa! – rikkantott győzedelmesen.
                - Remek. – suttogtam. Hátrafordultam, de bárcsak ne tettem volna… Mind a négy fiú mögöttem állt, a kezüket a szájukon tartva, elfojtva ezzel egy kiadós viháncolást. Gúnyosan rájuk néztem, majd a szemeimet forgatva újra dörömbölni kezdtem az ajtónkon, ám Yas szorgalmasan fojtatta a hajszárítást. – Niall, nem gond, ha nálad veszem fel a „pizsamámat”? – szólaltam meg. Erre mindenki elhallgatott, és Niallre nézett. És az nem egy átlagos pillantás volt, hanem olyan „Niall, te nem is Niall vagy. Az előbb egy csaj bekérezkedett a hálószobádba, hogy átöltözzön. Egy hús vér csaj.” – szerű pillantással néztek. Niall szintén „lesokkolódott”, (de könyörgöm! Én csak a pizsamámat szeretném átvenni…), majd bólintott egyet.
                A szobában felkapcsoltam a villanyt és elképesztő gyorsasággal öltözni kezdtem. Amikor végeztem, vettem egy nagy levegőt, s lenyomtam a kilincset.
                - Az előbb jött ki Yas. Azt mondta, hogy elmegy aludni. – közölte Niall.
                - Oké. Köszi. – köszöntem meg mosolyogva. – Ne csináljak egy teát?
                - Öhm… De. Persze. Én addig megfürdök. Louis zöld utat engedett. – egyetértően bólogattam.
                A konyhában tíz perc keresés után végre megtaláltam a teát, majd a vízforraló után nyúltam. Hallottam, ahogy valaki a mögöttem lévő lépcsőn csörtet lefelé, magával húzva egy igen erős férfi tusfürdő illatot.
                - Jaj, bocsi. Nem tudtam, hol van a tea… Louis folyton elrejti, és arra hivatkozik, hogy a királynő is ezt akarná. Őrület. – csendben felnevettünk. Amíg a tea főtt, felültünk a konyhapultra.
                - Holnap hol lesz a fotózásotok? – érdeklődtem.
                - Az egyik stúdióban, Chelmsfordban.
                - Az nincs messze. Jut eszembe, holnap Esméenek nem gond, ha reggel elmegyek futni? Tudod, soha nem hagyom ki.
                - Még futsz is? – lepődött meg. – Persze, nyugodtan. Majd megmondjuk neki. Bár nem hiszem, hogy olyan sokáig elleszünk. Szerintem még ki is tudlak vinni titeket…
                - Ne! Kérlek, ne. Nem akarom megutáltatni magamat mindenkivel az első napjaimban. Tudod, a fanjaitok eléggé szívósak. Képesek akár megtámadni valakit… Szóval, érted. – biccentettem.
                - Na, látod, ez egy ésszerű felfogás. – mondta, ám ekkor a tea elkezdett forrni, de úgy, hogy a víz már folyt ki a forralóból. Sietve lekapcsoltam, aztán egy halk basszust hallattam. Niall benyúlt a konyhaszekrény egyik fiókjába és két bögrét vett elő. Miután elkészítettük a teákat a nappaliban foglaltunk helyet.
                Jól hiszem, ha azt hiszem, hogy órákat beszélgettünk és közbe két liter teát megittunk.
                - Hajnali kettő. – jelentettem be.
                - Pompás. Nekem ötkor kelnem kell. Inkább le sem fekszem.
                - Nem lesz energiám futni. Talán még felállni sem innen.
                - Meglehet, hogy nekem sem. Na, gyere, hadd segítsek. – felállt, majd odanyújtotta kezét nekem. Amikor már majdnem teljesen sikerült talpra állnom, hirtelen visszaestem a kanapéra, Niall pedig rám. Csak bámultuk egymást. Csupán néhány centiméter volt köztünk. Niall óvatosan közeledni kezdett ajkaim felé. A pulzusunk legalább 160 volt. 

4. Fagyi és törölköző

4.
 Fagyi és törölköző

                Niall leült az ágy végébe, majd rám emelte tekintetét:
                - Nem vagy álmos? – mosolygott.
                - De, de tudok valamit is tenni ellene?- vontam meg a vállam.
                - Yas fürdik?
                - Igen, mert ha nem engedtem volna előre, akkor hajnalig hisztizett volna a szépítő alvás fogalmáról, amit én nyílván nem igen teljesítek. – sóhajtottam.
                - Gondolom a szépítő alváshoz hozzátartozik az ilyen csajos rituálék elvégzése, mint például arcmaszk, pakolások, körömreszelés, satöbbi. És ha jól sejtem, ehhez neki legalább másfél óra szükséges, amit csak ébren tud elvégezni, és ha nem csinálja meg, mert elalszik, akkor téged fog kinyúvasztani.- bökött felém.
                - Úgy van, ahogy mondod. Szóról szóra. – húztam mosolyra a szám. – Te Niall. Nem zavar, hogy a fél életedet egy turnébuszban töltöd?
                Felvonta szemöldökét. – Néha. Kicsit szar, amikor alig két órát pihenünk egy nap és interjúról-interjúra járva ugyanazt elismételjük százszor. Viszont a rajongókat bírom. Mindenhol ott vannak, támogatnak, szeretnek, segítenek. Bár néha ők is el tudják vetni a sulykot, nem mondom…- nevette el magát.
                Lassan a vállára dőltem, amire ő megszaporázta lélegzetvételeit.
                - Jaj, bocsi! – mentegetőztem. – Csak tök kimerült vagyok, és…- felemeltem a fejem. Niall zavartan rám nézett:
                - Megértem. – vigyorgott. – Ez a Yas nem semmi. Ha így folytatja, a Csendes-óceán már múló fogalom lesz. – lecsuktam a szemeimet és halkan vihogni kezdtem.
                - Mindig is ilyen volt. Szépség mindenek felett. – mutattam neszesszerére, amiből szinte folytak ki a sminkek. Niall odalépett melléjük és furcsállva vizsgálgatta a számára új dolgok tömkelegét. Lemásztam hozzá, majd leültem a földre. Ő szintúgy.
                - Anyukáddal hol fogtok lakni?- kérdezte.
                - Valahol a külvárosban, a nagynénémnél, aki jelenleg nincs otthon, mivel szabadúszó író, tehát mindig máshol lehet a nyomára bukkanni. Most ha jól tudom Venezuelában egy tényfeltáró könyvet ír a drogbárókról. Izgi. – dőltem a falnak.
                - Értem. És az albumod? Nagyon várod?
                - Mi az, hogy! Tudod, kiskorom óta erre vágytam. Nincs ennél fontosabb. Szerintem, ennél jobb az életem nem is lehetne.
                - Ugyanezt gondoltam, amikor mi is kiadtuk a lemezünket. A boldogság minden egyes porcikámat átjárta, és nem tudtam másra gondolni.
                - De?- húzogattam a szemöldököm.
                - Nincs semmi de. Én révbe értem. Most rajtad a sor, és ahogyan a hangodat elnézem, nem kis sikered lesz. – kacsintott.
                - Bárcsak.
                - Mit olvasol? – utalt az ágyamon heverő könyvre.
                - Ja, Shakespeare.
                - Szívatsz? – meglepődött.
                - Nem, nagyon bírom. Nem tudom hányszor olvastam már, de megunhatatlan. – fejtettem ki véleményem. – Te olvasol valamit?
                - Nem igazán… - vakarta meg a tarkóját.
                - Nem is szeretsz?
                - Az fix, hogy nem a kedvenc elfoglaltságom, de nem vagyok művészetellenes.
                - Szóval szoktál… kiállításokra is járni? – szögeztem neki a kérdést.
                - Nem az én világom. – ismét a feje hátulsó részéhez nyúlt. – Csak a zene tud igazán megérinteni.
                - Vágom. Én szeretem a művészeteket. De lehet, hogy ez így van belém nevelve. – kezembe vettem a telefonomat, mert az villogni kezdett. – Anya restaurátor. És amint látom, a kis képzőművészeti lelke nem hagyja békén… – mutattam neki az anyától jött csöpögős SMS-eket.
                - Mintha a saját anyámat látnám az X-Faktor idején. – felém nyújtotta a tenyerét, jelezve, hogy adjak neki egy pacsit, amiért a sors ilyen jó anyákkal áldott meg minket. – A csomagjaitok? Hol vannak? – terelte a témát.
                - Ó, nem rég felhívtam a szállodát, ahol tájékoztattak, hogy egy belvárosi csomagmegőrzőbe navigálták őket. Holnap bőven ráér értük mennünk. – közöltem. Niall bólintott.
                - Na és a suli?
                - Mivel nyári szünet van nincs. Ember, hol élsz te? – bokszoltam vállba.
                - Jó, kiöregedtem én már az ilyenből. Nagykorú vagyok. – húzta ki magát.
                - Ja, hogy nagykorú.  Inkább nagyétvágyú. – vicceltem el a dolgot.
                - Hát jó, ha harc, hát legyen harc, Vega Csaj.
                - Á, már rímekben is beszélünk, akkor gyerünk, kezdjük! – erre mindkettőnkből kitört a nevetés, de olyan szinten, hogy a földön fetrengtünk, összegömbölyödve, mint két idióta, akik totál részegek. Miután újra „elérhető” állapotban lettünk, megkérdetem Niallt, nem gond-e, ha eszek valamit.
                - Szerintem, tudod hol a konyha, Vega Csaj. De veled tartok, mert már érzem, hogy kezdenek kifogyni a tartalékaim. – kinyitotta az ajtót nekem, majd a lépcsőn zakatoltunk lefelé. A konyhában rend és tisztaság volt, amit jogosan feltételeztem, hogy nem a fiúk két kezét dicséri.
                A hűtő polcai szinte leszakadtak az ételek súlyától, és a szám is a földet súrolta, amikor Niallt azt mondta, ez nekik pár nap.
                - Mégis mennyit eszel egy nap, Zabagép? – fecsegtem, és jó ízűen elvigyorodtam Niall új becenevén.
                - Sokat. Nagyon sokat. De ahogy téged elnézlek. Teljes kiőrlésű kenyér és kalciumos ásványvíz? – incselkedett.
                - Ha-ha-ha. Nem is szeretem az ásványvizet. Igenis sokat eszem. – válaszoltam szúrósan.
                - És a hússal hogy állsz?
                - Hadilábon. Szoktam enni, de csak csirkét. De legfőképpen zöldséges-gyümölcsös dolgokat.
                - Fagyi, jöhet? – húzott elő egy óriási dobozt a fagyóból.
                - Milyen?
                - Epres?
                - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – nyavalyogtam.
                - Nem szereted az epret, te droid? – alaposan végigmért.
                - De, de csak frissen. Nem feldolgozva.
                - Hát jó. Csoki?
                - Tökéletes! – elégedetten a fiókba nyúltam két kanálért.
                Már jó fél órája ettük a fagyit, és elmélkedtünk olyan dolgokon, mint például: miért mondják azt a nagyothalló emberre, hogy nagyot hall? Nem úgy van, hogy kicsit hall? ; vagy: a Twilight sagá-n ; Brad Pitték rengeteg gyerekén; és az állítólagos írországi koboldokról, amikor végre kicsapódott a fürdő ajtaja, és Yas leszólt a konyhába, hogy mehetek. Elégedetten sóhajtottam egyet, valamint megköszöntem neki a fagyit, és a késő esti eszmecserénket.
                A fürdő úgy nézett ki, mint ha a mennyországba léptem volna… Nem is tudom, miért akadtam ki azon, hogy Yasmeen miért tartózkodott ilyen sokáig itt. Persze, én próbáltam rövidre venni a figurát, ami félig-meddig sikerült is.
                Fürdés után le akartam nyomni a szobaajtónk kilincsét, de meglepetten konstatáltam, hogy Yas bezárta. Hiába dörömböltem, nem hallotta, ugyanis hajat szárított.
                Zaklatottan leültem a földre, tenyereimbe temettem az arcomat, majd halkan morogtam:
                - Gratulálok Selma, jól megcsináltad… Előbb a hotel, aztán a vacsora, most ez… Ügyes vagy, mondhatom. – már remegtem, annyira fáztam a vizes törölközőmben.
                - Selma, te meg mit keresel itt? – a hang felé fordultam.

3. Váratlan éjszaka

3.

Váratlan éjszaka

                - Minden rendben?- kérdezte kissé zavarodottan.
                - Persze!- feleltem bizonytalanul. – Csak anya hívott, aggódik. – nevettem el magam, majd ő is.
                - Ne haragudj Louisra! Az egyetlen hibája az, hogy mindenről, amit csinál, azt hiszi vicces. Ő már csak ilyen, de ha akarod, szívesen letolom. Nyugodtan. – vetette fel az ötletet.
                - Nem, semmiképpen sem!- vihogtam halkan. - De ami minket illet Yassel, így is eleget zavartunk, meg már későre is jár, úgy hogy, mi azt hiszem…
                - Selma! Selma!- futott ki az ajtón Yas, kezében a telefonnal. – Rossz hír! Nagyon!- Niall és én meredve néztünk rá.
                - Mondd már!- sürgettem.
                - Az a helyzet, hogy a szállodában félreírták a foglalási dátumunkat. 11-ére és 12-ére könyvelték, de ma 13-a van! Tehát kb. nyolckor kellett volna kicuccolnunk a hotelból, ám azt ők megtették helyettünk. – harapott a szájába. Niallre néztem, aki egy hatalmasat sóhajtott, és a szemeit forgatta:
                - Hát ez nem jó. Foglaljuk össze. A csomagjaitok valahol London közepében vannak, és egyedül vagytok. – közölte.
                - Igen… nagyjából ez a helyzet. – folytatta Yasmeen. – A legrosszabb mégis az, hogy alig van huszonöt fontunk, amit nem repjegyre kell költenem. Fantasztikus…- Yas kezdett kétségbeesni, ugyanis ha valaki érzékeny az ilyen dolgokra, az ő. Próbáltam nyugtatgatni, de nem igen jött össze. Közbe már mindenki kint állt az udvaron és a megoldáson gondolkoztak. Danielle semmiképpen sem tudott volna segíteni, ugyanis az ő gépe pár óra múlva felszáll, mivel csak Liamhez jött pár napra látogatóba. Persze, könnyű lett volna pénzzel megoldani, mert úgy is visszaadtuk volna a fiúknak, de nem voltunk biztosak benne a remek tájékozódási képességeinkben este Londonban, még ha kocsival is visznek.
                - Maradjatok itt. – mondta Niall. Egy tizedmásodperc alatt csend lett és az összes tekintet rá szegeződött. Teljesen elpirult, s a cipőjével a földet rugdosta. – Selma anyukája holnap jön, gondolom akkor már úgy sem… szóval… nem lennének a nyakunkra sokat… csak… Figyeljetek! Csak segíteni próbálok, nem kell rögtön hülyének nézni!- emelte fel a hangját.
                A srácok eltűnődtek az ötleten, de három percig semmilyen válasz sem érkezett. Niall meg végig csak bámult engem, teljesen üres tekintettel.
                - Miért ne?- törte meg a csendet Danielle. Most ő lett az ügyeletes fura alak. – Skacok, nem szakad rátok a világ, ha tizenkét óra erejéig plusz két lány is tartózkodik a házban… Nem haltok bele…- nézett rájuk enyhén mérges szemeivel.
                - Én benne vagyok!- ordította először Louis, aminek következtében mindenki a füléhez kapott.
                - Felőlem. – helyeselt Zayn és Harry.
                - Ha a csajom is ezt akarja- karolta át Liam Daniellet – legyen. – mosolyodott el.
                - Mi viszont nem akarunk a terheitekre lenni!- szólaltam meg. – Ezt nem várhatjuk el.
                - Sel, akkor mégis hova megyünk?- válaszolt ingerülten Yas. – Hm? Tudsz jobbat? Nem? Na látod! – bólogatott.
                Elmosolyodtam, de tényleg nem akartam olyan látszatot kelteni, mint egy megszállott.
                Kilenc körül Danielle elbúcsúzott mindenkitől, és Liam kivitte a reptérre. Louis és Zayn beültek TV-zni, mi négyen akik maradtuk viszont a kertbe a hintaágyakra gyűltünk. Nem volt olyan hideg, ezért mindenki csak egy pléddel volt betakarózva.
                - Yasmeen, igaz? – szólította meg kedvesen Harry Yast.
                - Igen. – válaszolt.
                - Megkérdezhetem, hogy ki az, akivel egész este vadul nyomjátok az SMS háborút?- kérdezte mosolyra húzott szájjal.
                - Ja, bocsi. – kacagott. – Csak egy barát…
                - Yas, ne hazudj! – szóltam közbe. – Ő David. Az egyik évfolyamtársunk. És halálosan bele vannak egymásba esve, nekem elhiheted. – válaszoltam kissé pimaszul.
                - Na!- ütögetett Yas. – Ez nem ér! – a reakciója mindenkit megnevettetett. Ő ugyan nem találta annyira viccesnek, úgy hogy inkább a bent ülő fiúkhoz csatlakozott.
                - És te Sel? Van valaki, aki megdobogtatta a szíved? – érdeklődött Niall.
                A kérdése hallatán milliónyi vér szökött az arcomba, és csak egy bátortalan „nem igazán”-t tudtam kinyögni. A kínos csend ismét elkövetkezett, de próbáltam másfelé vinni az eseményeket.
                - Mivel ma itt alszunk nálatok, és remélem, hogy tényleg alszunk,- az alszunk szón Harry akaratlanul is elröhögte magát - feltétlenül meg kell tudnom néhány dolgot rólatok. Az első kérdés: kedvenc film?
                - Bosszúállók!- mondta Harry.
                - Csibefutam! – majd Niall.
                - Csibefutam? – vigyorogtam. – Hát jó. Következő: kedvenc étel?
                - Csirke! – felelték kórusban.
                - A csirkének éreztem, hogy szerepelnie kell. Egy dolog, amit nagyon utálsz?
                - Fetasajt. – jelentette ki Niall.
                - Tessék?! A fetasajtot mindenki szereti! – fakadtam ki. – Harry, ne hagyj cserben!
                - Ja, Niall! Nézz magadra, miért nem szereted a fetasajtot? – kérdezte Harry szinte fuldokolva a nevetéstől, Niall és én pedig Harry nevetésén röhögtünk. – Én személy szerint az olajbogyó ellensége vagyok.
                - Egyetértek! – tettem fel a kezem, majd kényelmesen hátradőltem a hintaágyban. – Mióta laktok ebben a házban?
                - Egy éve talán. Simon egyik meglepetése volt. – adott választ Niall.
                - Hm. Nagylelkű. Na és a fellépések? Hogy álltok velük? – ültem fel.
                - Mindig van, ami nagyon lelkesítő, mert nagyon sokan szeretnek minket. – tájékozatott igen csak feldobva ismét ő. – A hangodról még semmit sem tudunk! Énekelj!- bíztatott.
                - Rendben. – sóhajtottam és elkezdtem a Video games-t Lana del Reytől. Eléggé zavarban voltam, de végre befejeztem a számot. A fiúk pár másodpercig csak néztek aztán elkezdtek tapsolni és hujjogni. A kezeimet az arcom elé raktam, hogy ne lássák mennyire zavarba hoztak.
                - Halihó!- hallottuk Liam hangját a bejárati ajtó felől. Mindannyian bementünk és átbeszéltük a holnapi napot, mivel a fiúknak korán reggel fotózásra kell menniük.
                - Esmée, a takarítónő valamint Fred, az asszisztensünk itt lesz, amikor felkeltek, persze, attól függ mikor. Mi már késő délelőtt itthon leszünk, ha akartok, megvárhattok. – vázolta a helyzetet Liam. Helyeseltünk, és nem sokkal később a fürdőnk felé vettük az irányt. Yas ment először, mert már hulla volt. Addig a szobámban olvastam a könyvem.
                - Nem zavarok? – kopogott be Niall.
                - Miért zavarnál?- nyugtattam meg. – Gyere csak be!

Sziasztok, bloggerek! :) Nagy örömömre látom, hogy már 210-en láttátok a blogomat. Nagyon köszönöm! Remélem tetszik :) Ma este várható új rész, de próbálok előre írni, hogy minél hamarabb tudjam megosztani veletek a történet folytatását :)
És kérlek titeket, minden részhez kommenteljetek, hogy mi tetszett benne, és mi nem :)
Nem haragszom meg a negatív kritikáért :)

2. Nem várt játék

2.

Váratlan játék

                Később a szállodában, ahol Yassel laktam, izgatottan vártuk az estét, de többnyire inkább ő vágta magát teljes harci díszbe. Én nem igen vittem túlzásba, csupán csak egy szolidabb, pasztellszínű ruhát választottam, egy vele színben harmonizáló balettcipővel, ám Yasmeen egy flitteres ruhát választott magas sarkúval. Túllőtt a célon.
                Liam körülbelül fél hatkor dobott egy SMS-t, amiben elküldte a pontos címet, és hogy nem muszáj salátát vinnünk, mert az csak Louis rögeszméje. Mosolyogva válaszoltam neki, valamint tisztáztam, hogy a saláta már oké, viszont répa nem volt itthon, tehát félig-meddig tudtuk csak teljesíteni a kívánságot.
                - Seeeeeeeeeel!- kiáltozott Yas a szomszéd szobából. – El nem fogod hinni, ki írt rám. Most!- folytatta örömtől kicsattanóan.
                - Ha nem mondod el, tényleg nem fogom- feleltem unottan. Yas rám emelte a tekintetét, és egy „ez nem hülyeség” pillantást küldött felém. Kissé megijedtem. – Na, ki? Yas, ne kínozz! Égek a vágytól, hogy elmondd! – kezdtem újra lelkesedést színlelve. Yas erre hangosan felnevetett.
                - David! David Shaw!- közölte hatalmas vigyorral az arcán.
                - David, David…- gondolkoztam hangosan. – Á, igen! Az évfolyamról. A magas, barna srác?
                - Igen! Ő az!- folytatta még mindig rózsaszín ködbe burkolózva. – Megkérdezte, hogy mikor tudunk találkozni! Tőlem! Érted? Tőlem?- rángatta a vállamat.
                - Oké, Yas. Értem. – nyugtattam le. – Na, de gyere! Már várnak ránk!- kacsintottam felé.
                - Persze, öt hihetetlen srác. – viszonozta kacsintásom, majd mindketten felkaptuk a kabátunkat, és elindultunk.
                Már elkezdett sötétedni, ezért megkértük a fiúkat, hogyha nem probléma, küldjenek értünk egy kocsit. Szívesen megtették ezt a szívességet.
                Fél óra múlva a megadott címen voltunk. Ledöbbentem. Bár még a belvárosban voltunk, de egy hatalmas modern villa fogadott minket. Hatalmas ablakok, csodálatos kert és lenyűgöző kilátás a Temzére. Nem is hittem el, hogy ez tényleg velem történik.
                Az ajtónál már ott várt Niall. Kedvesen felé integettünk, majd ő is, és betessékelt minket a „palotába”. A falak az előszobában narancssárga-piros csíkosak voltak, az étkező és a nappali felé pedig halványsárga. A fiúk Niall kivételével mind bent ültek egy kanapén egy barna hajú lánnyal.
                Amikor megláttak minket mind felálltak, és mosolyogva köszöntek.
                - Sziasztok! Jól néztek ki!- mondta Liam. – Ő itt a barátnőm, Danielle. – mutatott a lányra, aki kedvesen ránk pillantott, s vidáman integetett. – Ugye nem baj, ha most ő is csatlakozik hozzánk?
                - Nem, dehogy! Sőt! Örülök, hogy megismerhettelek!- nyújtottam kezet Daniellenek, aki örömmel megrázta azt, majd Yasmeen is. – Nagyon szép a házatok! És a kilátás!- mondtam az ablakokra mutatva.
                A fiúk felnevettek, majd az asztalhoz tessékeltek minket.
                - A saláta! – tettem az asztalra a görögsalátát. – Nem felejtettem el. – kuncogtam. Danielle Louisra nézett, aki csak bámult maga elé, és közölte: „nincs répa, nincs nap”. Niall és Zayn a hasukat fogták a harsány nevetésük közben, míg Liam valamint Harry és Danielle próbálták elfojtani egy kitörni készülő hangos röhögést. Nem sikerült nekik, ahogy Yasnek és nekem sem.
                Pár perc múlva már mindenki ült, aztán Danielle behozta az ételeket. Sült csirke, sült krumpli, párolt zöldségek és azt hiszem még bélszín is volt.
                Niall és Danielle mellett ültem.
                - Jó lesz a kaja?- kérdezte Niall, felém fordulva.
                - Persze! Tökéletes! – válaszoltam.
                - Selma nem eszik húst. – közölte Yas, kissé fapofával. A srácok rám meredtek, mint aki még nem látott embert. Haragos tekintetemet Yasmeenen pihentettem, majd lesütöttem a szemeimet.
                - O-ké. – mondta halkan Liam.
                - Ne, ne értsetek félre. Szoktam enni húst. Csak, nem mindig. – próbáltam magyarázkodni sikertelenül, majd tetetett étvággyal vettem egy szeletet a bélszínből, és egy hatalmas mosolyt erőltettem az arcomra. A többiek megrántották a vállukat, végül folytatták az evést. A hangulat egyre jobban oldódott, a rossz indításhoz képest.
                - Szóval Selma. – kezdte Harry. – Azt már tudjuk, hogy nem eszel húst, és hogy veled vesszük fel az egyik dalunkat. De mást nem. Mesélj valamit magadról!
                Elpirultam, mert mindenki engem nézett.
                - Hát jó…- mondtam. Oxfordban születtem, van két nővérem, és anyával lakom. Amikor hat éves voltam apa munkája miatt elköltöztünk Corkba, aztán tovább Dublinba. Ott megnyertem a tehetségkutatót, és most itt vagyok. – fejeztem be, mosolyra húzott szájjal.
                - Akkor te, félig ír vagy?- kérdezte Niall csodálkozva.
                - Nem, nem. Nem hinném, csak ott laktunk. – válaszoltam. Erre Niall kicsit elszomorodott.
                - Nyugodj meg Niall, lesz valaki, aki ugyan olyan hülye akcentussal beszél, mint te!- mondta Zayn. Mindenkiből feltört a nevetés.
                - Felelsz vagy mersz?- tette fel a kérdést Louis fél órával később, immár a kanapén, kissé szétterülve.
                - Lássuk csak… Merek!- válaszoltam sejtelmes vigyorral az arcomon.
                - Csókold meg Niallt!- adta ki a feladatot. Én csak néztem rá, eltátott szájjal, felvont szemöldökkel, körülbelül fél percig. És hál’ Istennek megszólalt a telefonom. A kijelzőn anya nevét láttam.
                - Én most…- mutattam az ajtó felé. Gyorsan lépkedni kezdtem, és halkan felvettem a telefont.
                Miután már a kertben voltam, a bandatagok kérdéseiket Louishoz szögezték a játék kissé fura lemenetéről… Amennyit hallottam, Louis próbálta elviccelni, de nem igen ment neki. Még Danielle is leszidta, aki szinte az egész este egy szót sem szólt.
                - Szia, Anya!- köszöntem. – Hogy vagy? Mi újság?
                - Kicsiiiim! Annyira, de annyira hiányoztál! Minden rendben van?- bár Anya több mint ötszáz kilométerre volt tőlem, láttam magam előtt aggódó arcát, amint a szobámban ül. Folyton ezt csinálja.
                - Jól vagyok, igen. Persze. – válaszoltam kissé leverten. – Képzeld, az egyik fiúbandával lesz egy közös számom. És most itt vagyunk náluk, megbeszéljük a dolgokat, ismerkedünk, satöbbi…
                - Egyedül vagy az éjszakában?! Ugye csak viccelsz?- emelte fel a hangját Anya.
                - Nyugi, a srácok hazavitetnek minket. Meg holnap amúgy is jössz, nem?- nyugtattam meg.
                - Igen, természetesen. Délután négykor gyere ki a reptérre! Nem fogsz eltévedni? Van elég pénzed?- folytatta.
                - Anya, nyugodj már le! Minden rendben van! Amúgy meg Yas is holnap megy vissza, az érkezésed után pár perccel. Szóval ott leszek. De most le kell tennem, mert már így is eléggé bunkónak néznek… Szia!- nyomtam ki a Blackberrymet.
                Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Ezt játszottam másfél percig, aztán megfordultam.
                Niall állt mögöttem.

1. "A sáros gatyás bunkó csaj a stúdióból"

1.

"A sáros gatyás bunkó csaj a stúdióból"

                Mindig is szerettem a zenét. Azt hiszem. Már kiskorom óta énekesnő akarok lenni. Legalábbis, amennyire emlékszem, mert a gyerekkorom eléggé zavaros volt. Bár voltak kisebb kitérők az eladónő, állatorvos, pszcihológus, író vagy netán tanári pályára való lépésre, az énekesnői hivatás mindvégig megmaradt bennem.
                Nincs ez másképp most sem.
                Sokáig nem is tudtam, hogy egy viszonylag jó hanggal rendelkezem. Csak néhány biztatás és elismerés után jöttem rá, nem hagyhatom elveszni ezt a tehetségemet. Elkezdtem énekórákra járni, és megnyertem egy tehetségkutatót, amivel kisebb összeghez jutottam, melynek segítségével elutazhattam Londonba.
                Egy álmom vált valóra, amikor egy piros buszon utazva körbejárhattam a várost, a Big Ben, a London Eye a Madame Tussaud múzeum, és a királyi palota elvarázsolt.
                Nem csak ezek a dolgok.
                A barátnőmmel, Yasmeennel utaztam Dublinból. Azért vele, mert ő is London és… One Direction rajongó. A fiúk éppen itt tartózkodtak, és szerveztek egy közönségtalálkozót. Yasmeen persze el akart menni. Én nem voltam fülig szerelmes beléjük, de úgy gondoltam, miért ne? Ha már itt vagyunk… Ám mindezek előtt még elmentünk egy stúdióba, mert a nyereményemhez járt egy album felvétele. Hihetetlen volt, hogy mindez velem történik. Egy tizenöt évessel…
                A stúdió kellemes,  barátságos volt. A falait hangszigetelő anyaggal vonták be, és talán jól sejtem, az üvegajtók is ilyen funkcióval rendelkeztek.
                Alan, a lemezcég igazgatója már ott várt az egyik folyosó végén, maga mellett még három emberrel: Rayjel, az operatőrrel, Annahval, az énektanárral valamint Geroge-val, a cégtársával. Barátságosan felénk intett, majd lelkesen vázolta a terveit. Körülbelül fél évig tartanak majd a munkák, aztán a szerződések előállításával lesz dolgunk, végül a kiadás következik.
                - Gyertek, megmutatom azt a stúdiót, ahol felvesszük majd a dalaidat, Selma!- mondta Alan, s az eggyel lejjebbi szinten megérkeztünk egy kis terembe. Szimpatikusnak találtam. Beszélgettünk még egy kis ideig, majd én és Yasmeen távozni készültünk.
                - Ez lehetetlen! Csípj meg! Álmodom, vagy ez tényleg a valóság?- álltam csodálkozva Yasmeennal az épület előtt, még mindig sokkban.
                - Ez a valóság, Sel. Ha álmodnánk, nem kérnének el 10 fontot egy hajcsatért!- nevetett rám Yas.
                - Bolond!- nevettem én is.
                Éppen taxit akartunk fogni, amikor egy fehér Chrysler, sötétített ablakokkal megjelent előttünk, majd belement egy hatalmas kátyúba lefröcskölve ezzel a gatyámat, ugyanis Londonban szokásosan esett az eső. Elképedve álltam és csak néztem a sáros vízben tocsogó fehér gatyámat, majd jó hangosan elkáromkodtam magam.
                - Sajnos ez is a valóság…- morogtam.
                A kocsi teljesen megállt, s egyesével kiszállt belőle öt utasa.
                Nagyon ismerőek voltak, de mindegyikük napszemüveget és sapkát viselt, ami miatt szinte lehetetlen volt felismerni őket.
                - Hé!- kiáltottam utánuk, ám egyikük sem fordult meg. – Hé!- kiáltottam újra, már hangosabban. Erre visszafordult a legmagasabbik, göndör hajú.
                - Tessék? Szóltál?- nézett rám ingerülten.
                - Igen, bocsáss meg, szóltam. –válaszoltam flegmán. – Az a helyzet, hogy a kocsi, amivel jöttetek, lefröcskölt, és a gatyámat a lehetetlenségig tönkre tette. – a göndör hajú levette a napszemüvegét, majd alaposan végignézett rajtam, és a gatyámon is.
                - Ó, ne haragudj! Nem volt szándékos!- fojtott el egy mosolyt, s egy kisebb szőke gyerekre nézett. –Niall, még nem igazán jött bele a vezetés tempójába. – elnevette magát.
                Várj, várj, várj! Niall, göndör hajó srác, öt tag… Nem, az nem lehet!
                - Yas!- súgtam oda. – Ez nem a…
                - De! Nagyon is úgy tűnik, hogy ez a One Direction!- közölte elképedve.
                - Tehetünk érted valamit?- kérdezte, amint az imént kiderült, Harry.
                - Igen! Megmondanátok a neveiteket?- próbálkoztam.
                Harry elnevette magát. – Öhmm, persze. Én Harry vagyok, ő itt mellettem Zayn, ez Louis, ő Niall és végül pedig Liam. És igen, mi vagyunk a One direction.
                Mind az öt fiú elnevette magát a már-már szállóigévé vált bemutatkozástól, és kedvesen felénk integettek. Yasmeen olvadozni kezdett, én pedig reménykedni, hogy nem könyveltem-e el magam előttük, ezzel a címszóval: „a sáros gatyás bunkó csaj a stúdióból”.
                - A stúdióba jöttök?- puhatolóztam.
                - Igen. – válaszolták kórusban.
                - Új dal?- folytattam.
                - Valami olyasmi. – felelt Liam, majd felhúzta a szemöldökét. – Állítólag egy duettet kell pár héten felvennünk egy számunkra még ismeretlen csajszival. A neve… Hú. Azt most nem tudom. Zayn? – fordult a fiú felé zsebre tett kézzel.
                - Salma, talán? Vagy Sandra? Ezzel megfogtál. – nevette el magát.
                - Selma, ti hülyék!- rikoltotta Niall, majd vállba bokszolta két társát, és harsányan kacagni kezdett. Rám nézett. – Amúgy téged hogy hívnak?
                - Selma… - a szavamra mindnyájan felém fordultak csodálkozó tekintetükkel, ami rajtam ugyanúgy szerepelt. – Nekem, nekem nem is... Nem is tudtam.. Azt hittem…- alig tudtam valamit kinyögni az ámulattól. – Úgy volt, hogy solo albumom lesz. Erre nem számítottam. De ne értsétek félre! Igazán, ööö…- kerestem a megfelelő szót – Kellemes meglepetés!
                A fiúk mind elmosolyodtak, majd Harry odalépett hozzám.
                - Ha akarod, bejöhetsz velünk, és tisztázhatunk mindent Alannel. – kacsintott rám.
                - Oooo-ké. – Yas felé intettem, aki hamar mellettem termett, s tátott szájjal nézte Harryt. Már éppen a haja felé nyúlt, amikor még időben sikerült megfognom a kezét. – Yas, ne!- harsantam fel. – Akkor irány vissza!- adtam ki az utasítást.
                Mindnyájan bementünk az épületbe, ahol megkerestük Alan irodáját. Alan meglepetésnek szánta, és a következő nap akarta elmondani. A megbeszélés után újra együtt indultunk el, ezúttal kifelé.
                - Bocsi Selma a nadrágért, nagyon sajnálom!- mondta Niall bűnbánó arccal.
                - Hát, az tény, hogy az egyik kedvencem volt, de azt hiszem, túlélem. – és egy mosolyt küldtem felé.
                - Tudod mit?- kérdezte Niall. – Elmehetnénk így együtt valahova kajálni. Most. Benne vagytok? – rám és Yasre nézett, akinek szavak sem kellettek ahhoz, hogy kimondja beleegyezését, és tudtam, ha nemet mondok, örök harag lesz közöttünk, amiért elszalasztottam egy ilyen lehetőséget.
                Elmosolyodtam.
                - Persze! Csak, ha megbocsátotok, én előbb hazaugranék egy emberséges ruhadarabért, mert így fix, hogy nem megyek nagyobb közösségbe. – rájuk nevettem.
                - Rendben van!- mondták egyszerre, fülig érő szájjal. – Ne is inkább egy étterembe menjünk, gyertek fel hozzánk!- dobta fel az ötletet Louis.
                Hozzájuk. Mi ketten. Bevallom, első hangzásra kissé furcsa volt, de megint magamon éreztem Yas szúrós pillantását, ami a nemleges választ eltörölte belőlem.
                - Remek!- jelentettem ki. – Megadom a számom, és valamelyikőtök küldje el a címeteket! – a táskámba nyúltam, és elővettem a telefonomat. Liam leírta a számom, majd biccentett egyet, jelezvén hogy minden stimmel.
                - Vigyünk… valamit? – tette fel a kérdést Yasmeen kissé elhaló hangon, még mindig hihetetlen arckifejezéssel.
                - Ó, igen, Selma barátnője, egy kis saláta jó lenne.– válaszolt Zayn.
                - Répával. – kontrázott Louis. Erre mindenki fulladozni kezdett a nevetéstől. Majd öt perc elteltével, amikor minden a helyére állt, elköszöntünk egymástól, végül Yas és én fogtunk egy taxit és hazamentünk.
                                

Bemutatkozás :)

Sziasztok, emberek! Ez az én blogom, ami egy One Direction fan fiction. Nem rég kezdtem, és szeretném minél jobbra megírni. :) Remélem tetszik, és ha lehet, írjatok kommenteket, véleményeket!