18. Zain

18.



Zain

/sziasztok emberek :) hát, rég nem jártam itt, mivel egy hétig rossz volt a WiFi a házunkban, de nem felejtettelek el titeket is :) írtam két új részt is, ez az egyik, a másikat pedig néhány komi után fogom felrakni :) jó olvasást, köszönöm a megjegyzéseket, és a már majdnem 7000 (!) megtekintést :) xx/

                - Ezt nem hiszem el! – döntöttem fejemet az autó ablakának. – Amióta Londonban vagyok, egy nap kivételével folyton esik. Még Dublinban sem ennyire szörnyű az idő. – keseregtem.
                - Hát, az tény, hogy erre örök-darab az esőkabát, de azért ki lehet bírni. – mondta Harry. – És azon a szép napon mit csináltál? – tolakodott, miközben lefékezett egy piros lámpánál.
                - Titok. – kacsintottam rá.
                - Szóval, Niall barátom, mi történt akkor? – folytatta Harry, ezúttal Niallt faggatva.
                - Harry? Hol van az a brit modor? Ilyet nem illik kérdezni. – felelte.
                - Csak nem…? –fordult hátra Harry.
                - Nem! – kiáltottuk kórusban Niallel.
                - Hú! – fújta ki a levegőt Harry, majd tovább haladtunk. – Azt hittem Niall átvette a szokásaimat. – vigyorgott.
                - Kímélj meg tőlük. Légy szíves. – forgattam szemeimet. – Úristen! – sikítottam. – Hol van a kabátom?! – pánikoltam.
                - Nálam. – nyugtatott meg Zayn, miközben a fiúkkal nevettek ijedt arcomon.
                - Hogyan került hozzád? – értetlenkedtem.
                - A múlt éjszaka, amikor szeretkeztünk, nálam hagytad.
                - Mi? – fakadtam ki.
                - Szerinted? Utánad hoztam a boltból. – röhögött.
                - Nos, akkor: köszönöm szépen, Zain. – hálálkodtam.
                - Zayn. – javított ki.
                - De… - kezdtem.
                - Jó, neked lehet Zayn. De csak azért, mert Niall végre normális. – mosolyodott el sejtelmesen.
                - Ezt meg hogy érted? – néztem rá kérdőn.      
                - Pasi dolog. És te nem vagy az. – vonta meg vállát.
                - Az egyik Cosmoban azt olvastam, hogy…
                - Neeee! – szakítottak félbe a fiúk. – Annál nagyobb hülyeséget én még életemben nem olvastam, ami oda le van írva. – nyafogott Harry.
                - Azért a rólatok szóló magazinok sem semmik. Egy hírt legalább három, ismétlem: legalább három változatban közölnek le. – ellenkeztem.
                - Most igaza volt. – ismerte be Niall.
                - Köszönöm. – mosolyogtam hálásan Niallre.
                - Innen merre forduljak, Selma? – állt meg egy kereszteződés előtt Harry.
                - Fogalmam sincs. – ráztam meg a fejemet. – Ha elmondom az utcanevet, azzal segítek valamennyit?
                - Egy kicsit sem. – sóhajtott nagyot Harry.
                - Harry, már ne haragudj, de nem lehetsz ennyire buta. – mondta Niall. – Szerinted mire való az a kis téglalap alakú, érintőképernyős valami?
                - Á, persze! – vihogott Harry. – GPS. Jogos. – majd benyomta az ON gombot a készüléken, és hamar bepötyögte a címet.
                - Az ön úticélja harmincöt percre található jelenlegi tartózkodásától. – mondta egy női hang a GPS-ből. – Kívánja igénybe venni a hang alapú eligazítást?
                - Isten ments! – bökött a némít gombra, majd újra elindultunk, ezúttal a helyes irányba.
                - Egy iránnyal az egy irányba. – jegyeztem meg ironikusan.
                - Poénos. – tette hozzá Zayn, majd a kabátzsebében kezdett kutakodni. Fürkésző tekintettel figyeltem, hogy vajon mit kereshet, ám amikor megláttam a doboz cigarettát, máris elillant a kíváncsiságom.
                - Ugye ezt most nem gondolod komolyan? – vontam kérdőre.
                - Mármint mit? – tetette az idiótát.
                - Azt, hogy rágyújtasz.
                - Miért ne tenném? – vette a szájába a szálat, és az öngyújtó után nyúlt.
                - Azt már nem! – kaptam ki kezéből, mielőtt még meggyújthatta volna a cigi végét.
                - Selma, ne csináld már velem! – emelte fel a hangját. – Mit zavar ez téged?
                - Hogy miben? Elmondjam?
                - Zayn, ne csináld már. Kibírsz még pár percet. – nyugtatta meg Harry, mire Zayn sértődötten az ablak felé fordult.
                - Kaját? – emelte fel Niall a Mc Donald’s feliratú zacskót, ezzel megtörve a pár perces csendet.
                - Nekem csak a fagyi kell. – túrtam ki belőle a karamellás McFreez-t.
                - Tessék Harry! A McNuggetseitek! – tette az apró dobozt Harry ölébe. – Zayn, Selma, legyen már béke! – kérlelt minket.
                - A házatok előtt elszívhatom? – kérdezte Zayn.
                - El. De! Csak ott. – fogadtam el ajánlatát.
                - Na, király. Máris ehetünk. – mondta Niall, majd mohón falni kezdte a Big Mac-et. – Jó étvágyat! – dünnyögte teli szájjal.
                - Jó étvágyat! – kántálta Harry és Zayn is.
                - Selma, te nem kívánsz jó étvágyat? – csodálkozott Harry.
                - Szerintem hülye szokás. Felesleges. Így is, úgy is jó étvággyal fogom megenni az ételt, ha mondod, ha nem. – magyaráztam.
                - Te tényleg fura vagy. – húzta össze szemeit Zayn.
                - Viszont, ha ragaszkodtok hozzá: jó étvágyat! – kiáltottam.
                Már tíz perce úton voltunk, mindenki békésen falatozott, és már én is a karamellt szedegettem ki poharam aljáról, amikor megcsörrent a telefonom.
                - Ó, nézzétek, ki hív! – emeltem fel apró telefonomat, és mutattam körbe a kijelzőn láthatő nevet: Yas.
                - A fürdőszobás csaj. – nevetett Niall.
                - A flitteres ruhás csaj. – mondta Harry.
                - Nektek csak Yas. – bosszankodtam. – Szia, Yas! – vettem fel.
                - Na, szép barátnő vagy, mondhatom… - mormogta. – Te vagy a sztár, neked kéne hívnod. Erre, a dublini csaj zaklat folyton.
                - Tudom, tudom. De leköt a munka… - érveltem.
                - A munka, mi? – hangján hallottam, ahogy arcán megjelenik, a már-már védjegyévé vált huncut vigyora.
                - Yas… - pirultam el.
                - Oké, Miss Sohasembeszélekazérzelmeimről kisasszony. De nekem lenne mesélnivalóm.
                - Hallgatlak! – ültem fel, és emeltem még közelebb a készüléket fülemhez.
                - Bemutattam David-et a szüleimnek. – jelentette be.
                - Ez komoly? – hüledeztem. – Hogy fogadták?
                - Egész jól. Még nálunk is alhatott. Velem egy szobában! Érted? – sikongatta a telefonba.
                - Felfogtam. Viszont, megnéztem volna anyukád arcát, amikor beléptek az ajtón… - röhögtem.
                - Anya szerint ápolt a külseje. Ez jó jel?
                - Ápolt külső?
                - Igen, ezt mondta.
                - Hát, nem értek annyira ehhez a dolgokhoz, de… biztosan.
                - Rólad is beszélt. – váltott másik hangnemre.
                - Mi? Micsodát? Hisz’ nem is ismerjük egymást.
                - Téged nem, de Eric-et igen. Állítólag…
                - Nem érdekel. – mondtam határozottan, amire Niall felém kapta a fejét. Kezemmel intettem, hogy semmi lényeges, és tovább folytattam a beszélgetést, sokkal halkabban. – Yas, szinte nincs olyan nap, amikor fel nem hoznád ezt a témát.
                - Tudom…
                - Próbálom elfelejteni. De így nem fog menni.
                - Értem, hanyagolni fogom az Eric-ügyet. – ígérte meg.
                - Köszönöm.
                - No. Ugye örülsz nekünk?
                - Hát persze. – mondtam ismét normál hangerővel. – Már látom, ahogy a korhadt fákra, buszmegállókra, sőt, még a suli vécéjére is kiírjátok: Y+D. Egy szívecskébe. – ecseteltem, miközben a fiúk alig hallhatóan kacagtak a dolgon.
                - Naaa, Selma! Most komolyan! – nyaggatott.
                - Van más választásom? Szétválasztani már úgy sem tudnálak titeket.
                - Jó, tudom, hogy nem vagy róla a legjobb véleménnyel…
                - Nem a legjobb?
                - Oké, utálod. De hidd el! Nagyon rendes! Amint mondtam, itt volt nálunk, és virágot is hozott. Apának pedig egy csomó hülye barkácsos magazint, amivel egész nap elvolt. Robnak egy idióta xBox játékot adott, amit azóta sem bír letenni. És nekem? Nem is tudom, hogy szabad lenne de… Egy lila plüssmackót! – fecsegte.
                - Bocsi, de lehet, hogy nem jól hallottam… Egy lila plüssmackót? – hüledeztem. – Ez a legízléstelenebb dolog, amit valaha hallottam. Ugye kidobtad?
                - Kidobni? Megőrültél? Az ágyamon pihen, a többiekkel. – Yas a többiek alatt a milliónyi plüssét értette, ugyanis szenvedélyesen imádja őket. – És, most kapaszkodj meg! Egy olyan póló volt a macin, amire rá volt írva: David és Yasmeen. Olyan cukiiiiiii! – hallottam, ahogy fel-le ugrál terebélyes szobájában, aminek egyetlen hátránya a teljesen átlátszó üvegajtó, és a nyikorgó padló, ami ezúttal is valami iszonyatos hangot adott ki – már amennyit én hallottam belőle.
                - Hát…nagyon…egyedi. Végül is, ki nem ad plüssállatokat ajándékba? Alig ismerek, mondjuk, párszáz millió embert.
                - Felfogtam. – mondta Yas nagyot sóhajtva. – Az éjszakáról még nem is meséltem.
                - Nem is kell. – állítottam le, még épp’ időben, mert ahogyan Yas-t ismerem. – Ugye AZT a dolgot hanyagoltátok?
                - Mégis minek nézel?
                - Nem válaszoltál.
                - Selma!
                - Yasmeen!
                - Nem tettük meg. Bár…
                - Yas, alig egy hete jártok…
                - De ez szerelem volt első látásra!
                - Te tudod.
                - Igen, én. És én szeretem őt. Halálosan. Hallottad? Halálosan. – beszélt lassan, mint egy terapeuta.
                - Na, jól van, te Ámor nyila. Mindjárt hazaérünk, és…
                - Mi ez a többes szám? – kíváncsiskodott.
                - Ha az érdekel, hogy itt van-e a banda, akkor csalódást kell okoznom. – hatásszünet. – Csak hárman terhelik jelenleg az idegrendszeremet. – néztem végig rajtuk gúnyos mosollyal.
                - Niall is…?
                - Niall is.
                - Ti hogy haladtok?
                - Ezt majd…máskor. – tereltem a témát. – Most le kell raknom, Yas. Ha hazaértem, kicsit később még felhívlak.
                - Ó, ne tedd! Davidnél alszom. – kuncogott.
                - Briliáns. De! Ha! Megtudom!
                -  Csak aludni fogunk. – nyugtatott meg. – Azt hiszem…
                - Yasmeen Farrah Parker. Te perverz állat. – szűrtem ki fogaim között.
                - Egy ici-picit.
                - Nem, nem túloztam. Szóval. Szia, Yas! – nyomtam ki a telefont. – Hát, ez hosszú volt. – fújtam ki a levegőt.
                - Yasmeen-nak van barátja? – kérdezte Harry.
                - Igen, és így még többet beszél. Más emberek elintézik egy gyors „Hogy vagy? Jól vagyok? És te? Én is.” – sel, de Yas-t nem lehet elhallgattatni. Képtelenség. – panaszkodtam.
                - Tiszta Louis. – nevetett Zayn.
                - Selma, azt hiszem, a ti utcátokban vagyunk. – szólt Harry.
                - Igen. Az utolsó előtti előtti ház jobb oldalt. – mutogattam. Pár percig még zötykölődtünk a göröngyös úton, ami állítom, tíz éve ugyanolyan kátyús, és kavicsos, és sáros, amilyen volt, majd Harry lefékezett a bájos, fehér épület előtt. – Ez lenne az. – vontam vállat.

17/2. "Hétköznapok Niallel"

17/2.

             "Hétköznapok Niallel"        

[sziasztok :)) tudom, tudom... eléggé megkéstem. ezeknek vannak okai: két hétig táborban voltam, az egyik ottalvós volt, a másiknál meg minden nap hulla fáradtan estem haza, és nem akartam, hogy egy roncsot olvasgassatok :// de, most itt van az új rész!! :) nagyon köszönöm a pozitív visszajelzéseket, jól esnek :) kritikákat is elfogadok, kaptam is egyet, melyben azt kérte az illető, hogy szerepeljenek benne többet a 1D többi tagjai is :) nos, ezen dolgozni fogok, mert így még ez elején nem tudtam őket nagyon betuszkolni sehová, de a következő részekben, ígérem, nagyobb terepet kapnak majd ők is ;)) szóval, most tényleg: öt komment alatt nincs új rész :// mert felesleges órákat güriznem akkor a gép felett :(( na de mind1. remélem még maradtak olvasóiam, akik kíváncsiak még rám :)) és nagyon hálás vagyok nektek a több mint 5000 (!) látogatóért :) csak így tovább! jó olvasást nektek, ezen az esős estén :) UI.: valószínűleg a következő résztől már lesznek képek a fejezetekhez, köszönöm, hogy szavaztatok <3 :)]        

                 Az étterem kijáratától egészen a járdáig sétáltam, gondoltam, fogok egy taxit. Elkezdtem kotorászni a táskámban pénz után, ám ekkor a kezembe akadt Karen néni borítékja. Az biztos, hogy jót tenne már egy vásárlás, ha csak egy TV-ről is van szó. De egyedül nem buli róni a boltokat, sőt, kifejezetten megterhelő, és untató. De ki mondta, hogy egyedül kell mennem? Előkaptam zsebemből a telefonomat, és kikerestem Niall számát a névjegyzékből.
                - Szia, Selma! – szólt bele két kicsöngés után.
                - Szia, Niall! Ráérsz most? – tértem a lényegre.
                - Ami azt illeti, eléggé el vagyok most havazva. – jött a válasz.
                - Persze, megértem… - szomorodtam el. – Miért is gondoltam, hogy van szabadidőd…
                - Ezt az egészet elhitted? – nevetett a vonal túlsó felén. – Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem!
                - Szemét! – kacagtam.
                - Mikor, hol?
                - Tudsz valamerre egy jó plázát, vagy bevásárlóközpontot? – kérdeztem. – Ó, lehetőleg olyat, ahol van elektronikai részleg. – tettem hozzá.
                - Azt hiszem, tudok egy jó helyet. A stúdióban vagy?
                - Nem, már nem. De ha akarod, visszamehetek. Idejössz?
                - Igen, kocsival.
                - És ha a rajongók kiszúrnak? – aggódtam.
                - Szerintem egy buszon több ember utazik, mint az autómban- nevetett ismét.
                - Jó, oké. Tényleg. – ismertem be.
                - Ott vagyok a közelben, úgy hogy maximum tíz perc, és ott vagyok. – közölte.
                - Rendben, várlak. – raktam le a telefont.
                Komótosan elindultam a stúdió felé, útközben még be-bepillantottam a KFC üvege mögé, és láttam, hogy Annahék még mindig ott voltak. Félúton (kb. 50 méter után) megszomjaztam, ezért bementem egy kisboltba venni valami innivalót. Levettem a polcról egy doboz gyümölcslevet, és a pénztárhoz indultam, de közben megláttam az újságos részleget. Hm. Amióta Yassel Londonba utaztunk, nem olvastam semmi folyóiratot.
                - Ahogy látom, kijött az új Cosmo. – suttogtam, hogy csak én halljam meg. Éppen a magazinért nyúltam, amikor megláttam egy bulvárlapot, Niall és az én képemmel a címlapján. A gyümölcslevet leraktam a földre, és megdöbbent arccal vizsgáltam a nem kissé váratlan cikket.
                - „Niall Horan a tegnapi dedikálásuk után távozott új barátnőjével, egy bizonyos Selma Evans-szal. A lányról egyelőre azt lehet tudni, hogy ő is szintén Írországból származik, ahol lemezszerződést nyert. Dalai közül egyet a népszerű fiúbandával, a One Directionnel vesz fel, amit meg is erősítettek. A múlt délutáni közönségtalálkozón Niall egyértelműen kimondta, hogy viszonya van Selmával. Az alábbi kép is bizonyítja ezt, ahol névtelen források szerint éppen egy hotelba igyekeztek.” – olvastam. – Ez hazugság! – kiáltottam fel, mire mindenki, aki a boltban tartózkodott, rám nézett. Nem törődve a kíváncsi tekintetetekkel vettem ki az újságokat a helyükről, és vittem oda a kasszához.
                - Várjon! – intettem az eladónak, majd visszamentem a kövön hagyott italért. – Ezt és ezt kérem! – mutattam a tetemes papírhalomra és a gyümölcslére. – a fiatal srác a pénztárgép mögött vállat vont, majd elkezdte „lepittyegtetni” az árut a kódolvasóval.
                - Az annyi, mint harminc font. Kereken. – mondta.
                - Harminc? – hüledeztem. De nincs mese, tudom, hogy ezt az újságot London bármely pontján meg lehet venni, ám legalább akkor ezen a környéken nem fogják olvasni. Kiemeltem a pénztárcámból két húsz fontost, de hirtelen megcsörrent a telefonom.
                - Bocsánat, mindjárt. – nyugtattam meg az eladót. – Szia, Niall! – köszöntöttem.
                - Szia, Selma! Hol vagy?
                - Öhmm, egy kisboltban. Nem vagyok már messze. Csak megszomjaztam. Gondoltam, veszek valamit. Idejössz? – próbáltam terelni a témát.
                - Jó, egy pillanat. – nyomta ki. Azt hittem, az „egy pillanat” eltart pár percig. De nem. Niall tíz másodpercen belül ott toporgott az ajtóban, és amikor meglátott engem, illedelmesen mellém sétált.
                - Selma, mi a jó fenét csinálsz? – suttogta a fülembe.
                - Én… vásárolok. – feleltem tömören.
                - Ennyire szeretsz újságot olvasni? – érdeklődött.
                - Ja, olvasni jó. – próbáltam lazán viselkedni.
                - Na, és mi jót… - emelte fel a szalagról lapot, de mondandóját abbahagyta, amikor meglátta az elején a rólunk díszelgő képet. – Értem. Selma, ezért nem kell megvenned a fél boltot. Aki akarta, az már úgy is látta. És aki akarja, elhiszi, aki nem, az meg nem.
                - Jó, de… - haraptam ajkaimba.
                - Na, gyere. Majd veszünk máshol innivalót. – fogta meg a csuklómat, majd vezetett ki a boltból. Kissé duzzogva, de beszálltam az autójába, és az ő által kiszemelt plázába vettük az irányt.
                - Miért nem hagytad, hogy megvegyem? – kötözködtem.
                - Selma, ha befutsz, és én őszintén remélem, hogy befogsz, akkor nem lesz időd, se energiád ilyenekkel foglalkozni. Hagyd a francba az egészet! – magyarázta el.
                - Jól van, na. – törődtem bele.
                - Egyébként, le akarod tagadni, ami közöttünk van?
                - Nem! Niall! Nehogy ezt gondold! Csak idegesít, ha az emberek rólam beszélnek. – sütöttem le szemeimet.
                - Hát, akkor ebbe sürgősen bele kell törődnöd. A hírességek élete már csak ilyen. – mosolyodott el.
                - Oké. – nyomtam egy puszit arcára.
                - Csak ennyit kapok? – vigyorodott el.
                - Telhetetlen! – borzoltam össze a haját, majd elnevettem magam.
                - Na, itt is vagyunk. – állította le az kocsiját. Kényelmesen kiszállt belőle, majd az én felemhez indult. – Hölgyem! – nyitotta ki nekem az ajtót.
                - Ezek az írek. – ugrottam ki az autóból. – Amúgy, hol vagyunk? – néztem fel a jól megtermett építményre, amin plakátok, és villogó táblák százai kaptak helyet.
                - Ööö… A plázában. – fogta rövidre. – Nem vagyok én brit… - karolta át vállaimat, és mint a részegek, úgy sétáltunk be a pláza forgóajtaján (kissé nehézkes volt a bejutás, ugyanis valamelyikünk mindig pont nem fért be, ezért inkább az egyesével haladást választottuk).
                - Nem félsz, hogy lekapnak minket? – kérdeztem.
                - Á, itt van az álcám. – húzta elő zsebéből napszemüvegét, és sapkáját.
                - Hú. Most aztán tényleg eltűntél. – reagáltam ironikusan. – Niall, hol vagy? – tettem keresést. – Niall, olyan láthatatlan vagy! Nem látlak! – estem látszólag kétségbe.
                - Oké, értem a célzást. – kacagott. – Mégse járkálhat az ember parókában. Vagy, ki tudja.
                - Na, ne magyarázz, menjünk, vár az elektronika! – intettem a felfelé vezető mozgólépcső felé.
                - De, Selma. Az ilyen jellegű boltok a -1-en vannak. – nevetett Niall. Erre csak egy bosszús pillantás volt a válaszom, majd ráálltunk a mozgólépcsőre. Én csak bámultam magam elé, és vártam, hogy leérjünk, de félszemmel mindig Niallt figyeltem, aki nem tudta nem rajtam pihentetni tekintetét.
                - Mondja, Niall! - fordultam lassan felé. – Valami van az arcomon? – tettem csípőre kezem.
                - Hát, ha eddig nem vetted volna észre, akkor: két szem, egy orr, és egy száj. De ha tüzetesebben megnézzük, akkor oldalt még egy fület is találunk. Ja, meg a hajadat. Ám, ez inkább már a „fej” kategóriába tartozik. – viccelődött.
                - Hé! – kacagtam harsányan. – Most komolyan.
                - Csak, egyszerűen, szép vagy. – nyögte ki.
                - Öhmm… - éreztem, ahogy lassan vér tódul arcomba, és vöröses színűre festi azt. Bárgyún a hajammal kezdtem babrálni, amíg le nem érkeztünk az alsóbbik szintre. – Hol kezdjük? – mértem fel a terepet. – Tudom már! Egy boltban. Csak azt ne mondd, hogy az meg fent van.
                - Nem, megnyugodhatsz, pont mögötted van! – lassan hátrafordultam, és megláttam a hatalmas betűkkel kiírt TESCO feliratot.
                - Akkor?
                - Irány! – kiáltotta, majd jobb kezét vállamra tette. Az üzletben alig voltak páran, aminek nagyon örültünk.
                - Most már igazán levehetnéd az „álcáidat”. Nem muszáj mindig Optimus fővezért játszanod. – csipkelődtem.
                - De nem tudom hova rakni. – nézett rám szomorúan. – Ezért inkább hordom.
                - Értem a célzást. Na, add, elteszem! – nyúltam szemüvegéért és sapkájáért.
                - Gondolatolvasó. – kacsintott rám.
                - Ír. – vágtam vissza.
                - Milyen innivalóra gondoltál? – kérdezte Niall mosolyogva.
                - Amit… inni lehet. – vontam meg vállaimat. – Ez jó is lesz! – böktem az egyik polcon elhelyezett palackos narancslére.
                - Semmi cukor? Semmi szénsav?
                - Ha akarod, tartok neked előadást a káros hatásairól. De vigyázz, mert akkor zárásig itt leszünk.
                - Jó, oké, felfogtam! – emelte magasba kezeit. – De, egy valamit még nem tudtál érthetően elmagyarázni. És még mindig foglalkoztat.
                - Mi az?
                - A vegetáriánusságod.
                - Niall. – emeltem meg szemöldökömet. – Legalább már hatszázszor beszéltünk róla.
                - Jó, de még vannak kérdéseim. – közölte úgy, mint egy újságíró.
                - Hát, tessék. – adtam meg magamat.
                - Mióta vagy vega?
                - Niall, nem vagyok teljesen „vega”. Eszem húst is. Csak nem mindent, és nagyon ritkán.
                - A marhát megeszed?
                - Kizárt. – ellenkeztem. – De, nem hiszem, hogy a táplálkozási szokásaim lennének a legfontosabb témák.
                - Oké, csak, én még nem találkoztam vega emberrel.
                - Niall, hányszor mondjam el, hogy nem vagyok az? – löktem meg egy kicsit.
                - Bizonyítékot akarok.
                - Már kaptál. – akadékoskodtam.
                - Mikor?
                - A vacsorán. Ettem egy szelet… bélszínt. – jelentettem ki büszkén.
                - Selma, a hülye is látta, igen, Zaynre célzok, – nevetett – hogy legszívesebben sírva rohantál volna ki a világból az étel láttán.
                - Hé! – álltam meg. – Igen is… finom volt.
                - Aha, biztos. – forgatta szemeit.
                - Ha nagyon akarod, mostantól teljesen vegetáriánus, bocsánat, „vega” leszek. – ajánlottam fel neki.
                - Ezt egy szóval sem mondtam, és nehogy megmerészeld tenni! – parancsolt rám.
                - Nyugi. Kibírom. – kacsintottam rá. – Egyszer már úgy is ki akartam próbálni. De. Most. Elteszed a kis agyacskád legmélyebb zugába az életmódommal kapcsolatos talányaidat, és soha nem fogod őket elővenni.
                - Rendben. Lezártam. – mosolyodott el, miközben a kasszához értünk.
                - Miért hülyézted le szegény Zaynt? – méregettem szemeimmel.
                - Ő bután okos. Ha, érted, mire gondolok. Csakúgy, mint te. – vigyorgott.
                - Ó, szóval már buta is vagyok? – csíptem meg.
                - És okos.
                - Ez esetben, ezt vegyük meg nem történtnek. – mondtam, majd odanyújtottam az eladónak a kilencven pennyt, a gyümölcslé árát. – Indulhatunk? – kérdeztem, miközben nagyot kortyoltam italomba.
                - Felőlem. De csak akkor, ha megölelsz. – tette keresztbe kezeit.
                - Niall, nem félsz, hogy holnap megint mi fogunk díszelegni a címlapon? És ha most lerohannak a lesifotósok? – aggodalmaskodtam.
                - Szégyellsz? – kötötte az ebet a karóhoz.
                - Te lennél az utolsó ember, akit szégyellnék. Én büszke vagyok rád. – húztam mosolyra a számat.
                - Akkor? Mire vársz? – vette ki kezemből az innivalót.
                - Makacs. – nevettem, majd szorosan hozzábújtam. Belefúrtam fejemet vállába, ő pedig az én hátamat simogatta. – Na jó. Kicsit eltúloztam a dolgokat. – engedtem el.
                - Megmondtam. – fogta meg kezemet. Mélyen szemébe néztem, majd beletuszkoltam a táskámba az imént vásárolt narancslevet. Őszintén szólva, mint két idióta, ugrándozva mentünk el egészen az elektronikai üzlet bejáratáig, utána visszafogtuk magunkat. De a biztonsági kamera felvételeit nem nézném vissza.
                - Miért is kellett nekünk pont ide jönnünk? – faggatott Niall, miközben a konyhai robotgépek kínálatát fürkészte.
                - TV-t venni.
                - Csak úgy?
                - Hát, ez hosszú történet. De, dióhéjban annyi, hogy már nagyon hiányzott otthonra egy. – mondtam. – Háromszáz fontból kijön valami?
                - Viccelsz? Ma háromszáz fontból már egyszerre kettőt is vehetsz. Na, kezdjük. – a TV-k sorához vezetett, melyek mindegyike előtt el volt helyezve egy-egy kanapé.
                - Legyen ez először. – huppantam le az első kézenfekvő készülék elé. – Ha jól látom, ez egy3 D-s Smart TV. Odaadod a szemüveget? – mutattam az asztalon fekvő, kettő darabra. Niall, mint egy „rutinos sztár” felrakta szemére, de nekem akadt vele egy kis problémám. Beleakadt a hajam és utána a fülbevalóm. – Úgy érzem, nem ez lesz a nyertes. – álltam fel. – Nem jössz, Niall?
                - Nekem tetszik.
                - Ha csak nem akarod megvenni, muszáj lesz tovább mennünk.
                - Megveszem. – közölte.
                - Te tudod. De akkor nem fogok nálad TV-zni soha. Sohaaaaa. – nyújtottam hosszúra az utolsó szót, érzékeltetve a drámai hatást.
                - Nők. – tápászkodott fel sóhajok közepette.
                - Írek. - nevettem. – A következő páciens. – foglaltam helyet a másodiknál.
                - Jé, mi megyünk benne! – csodálkozott Niall, amikor éppen egy sztárpletykákkal foglalkozó műsorban megjelent a One Direction.
                - Niall Horan becsajozott, írta ma reggel az újság. Hogy mi igaz ebből? Tartsanak velünk, mert mi utánajártunk!
                - Ez sem az igazi. – fordítottam el tekintetemet, majd átcsusszantam a következő kanapéra.
                - Váááááárj! – kiáltott utánam Niall.
                - Niall drága, nem mentem messzire. – kacagtam. – Szerinted miért van az a két kis virgács ott a törzsedtől lefelé? –Niall tettetett duzzogással ismét mellém ült. – Ez nem is rossz. – véleményeztem. – Azt mondja, hogy… LCD, ledes, és nem is nyújtja annyira a képet. És AA energiaosztály. Még jól is járunk vele.
                - A lányok nem szoktak így érteni az „ilyen” cuccokhoz.
                - Csak az átlagosok. Ha nagyon akarom, még meg is tudok szerelni egyet. – dicsekedtem.
                - Húha, a kis ezermester. Na, és ebben most pont mi megy? – szegezte tekintetét a képernyőre. – Ilyen nincs! A két pasi meg egy kicsi! – ugrált örömében fel-le.
                - Niall, ez egy üzlet. – nevettem. – Nem nézhetünk TV-t, csak úgy, és ugrálhatjuk össze a kanapét.
                - Engedd el magad egy kicsit, Selma!
                - Nem vagyok annyira merev… mint ahogy azt te gondolod.
                - Ha igen, ha nem, egy kis lazaság belefér. Jó híresnek lenni, de civilnek még jobb. – mondta.
                - Oké, benne vagyok. De maximum, ismétlem: maximum, csak két órát, ami már szerény személyem által is sokallt idő, vagyok hajlandó eltölteni ebben a boltban. – egyeztem bele.
                - Ez a beszéd! Gyere, ne csak én csináljak úgy, mint egy kenguru! – nyúlt a kezem felé.
                - A kabátomat még levehetem?
                - Csak nyugodtan. – állt meg egy pillanatra. – Na, kezdjük! – akár két idióta úgy szökdeltünk át kanapéról kanapéra, de mindig tartunk néhány másodperc pihenőt minden egyes TV előtt, akkor felmértük, hogy hogyan is néz ki, mit tud, meg, hogy milyen műsor van benne. Ha épp’ az egyik kedvencünk ment benne, megálltunk, és kb. öt percre lehorgonyoztunk.
                - Nem bírom. – szuszogtam, miközben egy dohányzóasztalra támaszkodtam.
                - Ugyan, még csak… - kezdte.
                - Csak?
                - Fél nyolc. – vallotta be.
                - Te jó Isten! – kaptam a fejemhez. – Nagyjából három és fél órája itt csesszük a rezet, az alatt négyszer ki akart minket dobni a biztonsági őr, és még nem is vettünk semmit.
                - Hát akkor, válassz! – szlalomozni kezdtem a készülékek között, hol az árukat, hol teljesítményüket firtatva.
                - Segíts, Niall! Olyan sok van itt, én nem tudok dönteni! – nyavalyogtam.
                - Legyen ez! – mutatott egy óriási, és viszonylag olcsó televízióra.
                - Ha moziba akarok menni, akkor elmegyek moziba. Nem akarom, hogy kisüljön otthon a szemem. – legyintettem.
                - Tisztelt vásárlóink, az üzlet fél óra múlva bezár. – mondta a hangosbemondó.
                - A fenébe… - bosszankodtam, ám akkor megpillantottam egy helyes kis készüléket. – Ez lesz az igazi! – futottam felé.
                - Na, neeee. – bosszankodott Niall. – Ez tök gagyi.
                - Szerintem aranyos. – lehajoltam a kis TV-hez, és jobban szemügyre vettem. Az egész fehér volt, kivéve a képernyőt, ami nem lehetett szélesebb harminc centinél. Oldalát műanyag, de mégis fodros, csipkeszerű anyag keretezte. Az egész TV egy apró állványon volt elhelyezve, ami színben harmonizált vele. – Megveszem. – jelentettem ki, mire Niall nagyot sóhajtott. – Elnézést, uram! – szólítottam meg az egyik eladót. – Mennyibe kerül, ez itt? Csak mert, nincs rajta árcédula.
                - Ó, az az ócskaság? – nevetett keserűen. – Már vagy ezer éve itt áll a boltban. Egyetlenegy példányt sem tudott eladni belőle a cég, ezért visszavonta a forgalmazását, és hulladéktelepekre kerültek. Ez is csak azért van itt, mert Honey, a főnök, annyira ragaszkodik hozzá.
                - Értem. – bólogattam. – De az árát még mindig nem sikerült megtudnom.
                - Persze. Ha akarja, ingyen és bérmentve elviheti. Bár, előbb megkérdezem Honeyt. Egy pillanat. – fordult sarkon.
                - Ez egyre jobb. – mosolyogtam. – Hé, veled meg mi van, Niall?
                - Eljövök veled vásárolni. Végignézzük az egész repertoárt, az extrábbnál extrább dolgokat, és te pont egy ilyen matuzsálemi valamit szúrsz ki? Eldobom az agyamat! – ingatta fejét.
                - Mondtam már, hogy fura vagyok? – vigyorogtam. – Mindig ez van.
                - Itt is vagyok. – szakított félbe minket az eladó, oldalán egy magas, szőke hajú hölggyel, akinek az ingjén nagy betűkkel ki volt írva, hogy Honey.
                - Üdvözöllek! – nyújtotta felém kezét. – Ha jól sejtem, ezt a fehér TV-t szeretnéd megvenni. Nos, nem tudom, mit mesélt el neked Josheph, és mit nem, de az tény, hogy nagyon szeretem ezt a kis televíziót. Ingyen sajnos nem adhatom, csak ha lenne rá külön műszaki okom, ám, az nincs. Így hát, egy jelképes összegért, a tiéd lehet. Mondjuk, tíz fontért. Ez elfogadható, nem? – magyarázta.
                - Tökéletes, igen, nagyszerű! – bólogattam hevesen. – Nagyon köszönöm! – mosolyogtam.
                - Akkor, mi ezt itt becsomagolnánk. – nézett az eladóra. – Addig is, a pénzt, ha…
                - Persze, tessék! – adtam oda neki a tíz fontot.
                - Köszönöm szépen. További jó estét, és jó szórakozást kívánok a régi-új TV-hez. – integetett, majd a bolt végében található irodában eltűnt.
                - Úgy, de úgy örülök, Niall! – ugrottam a karjába. – Még soha nem vettem egy TV-t sem, és most! Tudod mit jelent ez?
                - Azt, hogy nekünk kell hazacipelnünk? – duzzogott még mindig karjaim között.
                - Ez eszembe se jutott… - haraptam ajkaimba. – De egyelőre maradjunk pozitívak! Tíz fontból gazdálkodtam! Tíz fontból gazdálkodtam! – vihogtam.
                - És még én vagyok a bolond? – nevetett Niall is. – Intézd el az ilyen vásárlós dolgokat, én addig felhívom a fiúkat, hogy ki tud jönni segíteni. – engedett el, majd kisétált a bolt elé.

                Tizenöt perc múlva, óriási vigyorral a képemmel ballagtam ki a bolt elé, kezemben az új kedvencemmel.
                - Hát nem gyönyörű? – áradoztam Niallnek.
                - Fantasztikus, de sokáig leszel még extázisban a tévédtől? – nevetett. – Zayn és Harry is eljön segíteni, bár, szerintem, felesleges volt, ugyanis, ha te elbírod…
                - Még bent van az állványa, és a többi tartozéka. Tehát, inkább jobb, hogy itt vannak. – mosolyogtam. – És, ők hol lesznek? Vagy várnak valahol?
                - Egy kis idő és pontosan ide jönnek. – tájékoztatott. – Addig eszünk egy fagyit?
                - Maximum te, mert az üzlet most zárt be, és annyi szívességet tettek nekem, hogy a többi holmit ide kihozzák. Nekem vigyáznom kell rá. Ám, ha már ilyen kedvesen felajánlottad, akkor csokisat kérek. – bájologtam. – Majd az árát később odaadom.
                - Ne kezdd megint! Mindjárt itt vagyok! – rohant el a McDonald’s felé.
                - Niall! – kiáltottam utána.
                - Igen? – fordult meg.
                - Inkább egy karamellásat, ha lehet. – kacsintottam.
                - Oooo-ké. – tovább fojtatta útját.
                Miközben Niall sorban állt, én pedig egy padon csücsültem egy rakatnyi dologgal körülöttem, (melyeket elég viccesen próbáltam megőrizni), észrevettem egy csomó rohanó embert, pár személy felé, akik zavartan próbálták kikerülni őket. Ahogy közeledtek, kivettem Harry és Zayn alakját. Kezüket az arcuk elé tartva jöttek oda hozzám, egy egész tábor lesifotóssal, és újságíróval a nyomukban.
                - Szia, Selma! – köszöntöttek kissé elhaló hangon, kórusban.
                - Sziasztok, fiúk! Hát ez a hadsereg? – utaltam a mögöttük tolakodó emberekre.
                - A hírnév ezzel jár. – húzta ki magát Harry. – De semmi gáz. Paul mindjárt intézkedik, és… szabad a terep! – tárta szét karjait drámaian.
                - Megjöttem! – lihegte Niall, kezében két papírzacskóval.
                - Én csak egy fagyit kértem.
                - Én viszont mellé még két Big Mac-et, egy nagy sült krumplit, egy McNuggets-et és azt hiszem, még egy Wrap-et. - hadarta
                - És ezt mind magadnak? – csodálkoztam.
                - Természetesen nem. A McNuggets a fiúké. – jelentette ki büszkén.
                - Hétköznapok Niallel. – nevetett Zayn.
                - Mehetünk? – ugrottam fel helyemről, amikor már úgy láttam, hogy egy vaku sem villan az épületben.
                - Paul? – kérdezte Niall Pault.
                - Hátul megyünk ki. Gyertek utánam! – intett.
                - „Gyertek utánam!” – utánozta Harry Pault, mire mindenki próbált visszafojtani egy nevetést, nagyjából sikeresen.
                Harry az állványt hozta, Zayn háromtáskányi papírt, ami állítólag azért annyi, amennyi, mert az üzlet nem tudta pontosan, melyik az igazi használati utasítása a TV-nek, ezért inkább odaadták nekünk az összeset. Niall és én pedig magát, a készüléket cipeltünk, ami megjegyzem, súlyos darab volt. Amikor kiértünk a hátsó parkolóba, Niall Paulhoz fordult:
                - Paul, Harry és Zayn velünk jönnek, oké? – mondta Niall.
                - Hova mentek?
                - Selmáékhoz. – felelte Niall. – Szerintem, nem szükséges mögöttünk jönnöd.
                - Ez volt Sydneyben is. – forgatta a szemét Paul.
                - Jól van, de ez itt most London. Kellően ismerjük a terepet, úgy hogy, szia, Paul! – köszönt el Niall Paultól.
                - Szerbusztok. – szállt fel fekete kisbuszára, majd még üléséből integetett nekünk.
                - Kicsit, ijesztő. – suttogtam.
                - Paul? Lehet, hogy elsőre igen, de nagyon jófej igazából. – magyarázta Zayn mosolyogva. Niall amint kinyitotta kocsiját, Harry már dobta is be a csomagtartóba pakkját, Zaynt, és minket követve.
                - Még mindig nem értem, miért ezt a sz*r kocsit vetted meg, Niall. – csóválta fejét Harry.
                - Ez egy igenis jó verda. Csak nézd meg a…
                - Oké, én vezetek! – kapta ki Niall kezéből a kocsikulcsot vigyorogva, és pattant be a volán mögé.
                - De hát még az előbb sz*r volt! – akadt ki Niall, ám amint látta, hogy semmi esélye sincs arra, hogy Harry csak egy perc figyelemre is méltassa, inkább sóhajok közepette bepattant mellém a hátsó ülésre.
                - Juhé, anyósülés! – ugrott be Zayn Harry mellé.
                - Mindenki készen áll? – kérdezte Harry elmélyített hangon.
                - Igenis, kapitány! – vágtam rá, de szembesülnöm kellett három furcsálló tekintettel. – Bocsi, reflexből jött… - pirultam el. – Mi van? Ti soha nem láttátok a spongya bobot? – értetlenkedtem.
                - Nyugi, csak szívatunk! – röhögött Zayn. Harry elindította a motort, és nekivágtunk London esőtől ázott útjainak.  

hát, sziasztok :) ismét kaptam kommenteket, és nagyon köszönöm őket (sajnos még mindig nem 5 :((), de az a helyzet, hogy én most egy hétig nem leszek, és nem valószínű, hogy tudok írni nektek :(( eddig kész van a 17-esnek a második részének a fele, mert azt hosszabbra akarom írni, mert már így is olyan keveset hozok nektek :// szóval, ha lesz rá módom, fogok írni, mindenképpen :) ha más nem, akkor amint hozzájutok valamennyi nethez, naponta rakok majd fel néhány új részt :) úgy hogy, ez van. de mindent köszönök nektek <3 :) sziasztooook :))

17./1 Stúdió

17./1

Stúdió

                Tegnap tudatosan beállítottam az ébresztőórámat, ami reggel hűségesen felkeltett. Az előző éjszakai vihar elmúlt, már csak a szél fújt, de olyan erővel, hogy a fák alig tudtak a helyükön maradni.
                - Szép idő. – morogtam, miközben a még kissé párás ablakon kinéztem. Nagy lendülettel nyitottam ki a még mindig az ágyam alatt lévő bőröndöt, és kotortam elő belőle egy sárga csőnadrágot, ami megjegyzem, kissé gyűrött volt, valamint egy kék félvállas felsőt. Mikor felöltöztem, nyugtáztam, hogy ideje lenne már kipakolni a táskámból. Útfélen megnéztem magamat a lépcső falán lévő tükörben, és megállapítottam, hogy nem vagyok a legrosszabb formámban. A biztonság kedvéért felkentem egy minimális make-up-ot, mert hát, aki „híres” (jó vicc), az nem nézhet ki úgy, mint egy bányarém, még ha tizenöt éves is.
                Az alsó szinten nem volt senki, ez érthető, hiszen hét órakor jobbára még mindenki az igazak álmát alussza. Egyedül Bryson lenne hajlandó a korai kezdésre, de úgy látszik, a lustálkodás jobban megy neki. Unottan nyúltam a hűtőben a tejért, majd a konyhapulton lévő gabonapehelyért. Álmosan rágcsáltam el instant reggelimet az asztalon ülve – ez az a dolog, amitől anya a falnak tud menni. Várjunk csak! Anya nincs itt… Miután befejeztem az evést, megpillantottam egy borítékot az asztalon. „Selmának, vagy aki előbb megtalálja”, állt rajta. Biztos Karen néni. Kinyitottam a levelet, és ez íródott benne: „Bírom a házamat, semmi bajom nincs vele. De hogy nem tűnt fel eddig nekem, hogy nincsen TV-m? Eléggé unalmas így élni… Tehát, Selma. Itt van pár száz font, legyél szíves venni egy Tv-t ide. Mondd azt anyádnak, hogy valahol találtad, vagy valahonnan kaptad. Anyád utálja, ha „felesleges ” dolgokra költöm a pénzt. Érted? Az én pénzemet… Na, mindegy. Szia kicsilány!” – állt benne. Olvasás közben fel-felnevettem, és elégedetten konstatáltam, hogy Karen néni sosem fog változni.
                Joeval még tegnap megbeszéltem, hogy mikorra jöjjön értem. Fél nyolckor a házunk elé gördült, a számomra még szokatlan, fekete BMW. Felkaptam sárga színű ballonkabátomba, belebújtam fehér cipőmbe, végül vállamra kaptam, anya által csak „Mikulás puttonynak nevezett” pöttyös táskámat, és már vágtáztam is a kocsi felé.
                - Jó reggelt! – szálltam be, majd köszöntöttem hangosan.
                - Jó reggelt, Selma! – viszonozta gesztusomat. Útközben újra eleredt az eső, ám szerencsére, most az egyszer nem kellett tartanom a megázástól – Joe gondoskodott az esernyőről. Miután beléptem az épületbe, a recepciós pulthoz vettem az irányt. Ilyent még sosem csináltam, de Alan elmagyarázta, hogy muszáj lesz, ha később fontos ügyfelek, riporterek, vagy csak simán ő akarja megtudni, hogy itt vagyok-e.
                - Jó napot, Selma Evans vagyok, és a 205-ös stúdió az enyém, oda szeretnék… Ő… - kezdtem, de megakadtam.
                - Bejelentkezni? – mosolygott a pult mögül a hölgy.
                - Igen, azt. – jöttem zavarba. – Nem vagyok valami gyakorlott. – nevettem.
                - Semmi baj. – nyugtatott meg. – Mr. Alan Carter már várja Önt az irodájában. – tájékoztatott.
                - Oké, köszönöm. – elindultam a lift felé, de hirtelen visszafordultam. – Elnézést, hol is van az irodája? – kérdeztem.
                - Első emelet, 112-es iroda. – igazított útba.
                - Még egyszer köszönöm. – hálálkodtam. A liftben egy mogorva úr várt, és kérdezte melyik emeletre megyek. Azt válaszoltam, hogy az elsőre, a 112-es irodába. Ő erre dührohamot kapott, hogy ő csak az emeletet kérdezte. Apám… Amint megszólalt a hang, miszerint a megfelelő emeleten vagyunk, azzal a lendülettel futottam ki mellőle.
                Megálltam a hölgy által említett, 112-es feliratú ajtó előtt, és illedelmesen bekopogtam.
                - Szabad! – jött a válasz belülről.
                - Szia, Alam! – léptem be az ajtón.
                - Á, Selma! Jó, hogy jössz! Nemsokára el kell utaznom pár hétre Amerikába, a fiúk turnéját lefixálni. – mondta. – Körbevezetlek mindenhol, megmutatok neked mindent, és bemutatok neked mindenkit, hogy a távollétemben is otthonosan tudj itt mozogni. Természetesen Annah, és Ray itt lesz, George cégtársam viszont folyamatosan járja Európát, úgyhogy, rá ne igen számíts. Persze, mindennap fel foglak titeket hívni, hogy rendben mennek-e a munkálatok. – közölte.
                - Oké. – bólintottam. Alan még elintézett pár hívást, majd elkezdte a „tárlatvezetést”. Az egész nem tartott tovább egy óránál, de én annyit, egy épületben még nem sétáltam. Sorra vettük mind a hét emeletet, és azok funkcióját: az elsőn vannak az adminisztrátori irodák, a másodikon, a harmadikon, és a hetediken a stúdiók, a negyediken a sajtószobák, az ötödiken bérelhető termek és gépházak, a hatodikon pedig újabb irodák, köztük Alané is, de ő azt mondta, ritkán használja, ugyanis tériszonya van, ha kinéz az ablakon. Akaratlanul is feltettem a kérdést, hogy hányadikon van a One Direction stúdiója, na mit tippeltek? Még szép, hogy a hetediken! Beletörődve kezdeti „sztárságomba” búcsúztam el Alantől, és vágtáztam fel a másodikra, a 205-be.
                - Heló, Ray! – köszöntöttem a keverőpult mögött tevékenykedő operatőrt.
                - Szia, kicsi lány. Annah leugrott kávéért, mindjárt itt lesz. Addig megmutatom a tegnapelőtti dalod elkészült részét. – azzal benyomott néhány gombot, a laptopján igazított valamit, és megszólalt a zeném. A Törhetetlen c. számom egy átlagos, könnyű dallamú, vidám, visszavágós dal a pasiknak. Nem én írtam, hanem Annah, de tökéletesen ráérzett a lényegre. Körülbelül negyvenöt másodperc volt meg a számból, de Ray azt mondta, ha ma keményen dolgozunk, meg holnap, meg azután, akkor addigra kész lesz.
                - Adj’ Isten! – rontott be az ajtón Annah. – Na, Selma? Kezdhetjük?
                - Mehet!
                Egészen délután egyig folytattunk munkálatokat az albumom érdekében. Voltak olyan pillanatok, hogy a hangomtól majd’ kitörött az üveg, szerencsére, azért volt ott Annah, hogy orvosolja ezeket a problémákat. Ray csak néha szólalt meg, de akkor is olyan poénokat lenyomott, hogy fél óráig nem kaptam levegőt. Aztán mikor már semmi energiánk nem volt, lementünk a közeli KFC-be ebédelni. Az úriember, Ray fizette, de megjegyezte, hogy a jövendőbeli sztár gázsimból ezt százszorosan vissza kell adnom. Annahval nagyon jóban lettem. Mindenki mesélt magáról egy kicsit, és így megtudtam, hogy az Oxfordra jár, és művészettörténetet hallgat. Elmondtam neki, hogy anya is ott kezdte, de ő itt is ragadt. Annah csak mellékállásban énektanár, hogy legyen miből fizetnie az egyetemet, ugyanis a szüleinek nincs elég pénze finanszírozni őt. Ebédünk végére tudatosult bennem, hogy Annah és Ray egy pár, ezt egy csókkal jelezték.
                - Már bocs, Ray, de nem vagy kissé öreg Annahoz? – piszkálódtam.
                - Már bocs, Sel, de nem vagy te egy kissé szemtelen? – vágott vissza Ray. – Annah huszonkettő, én pedig huszonnyolc vagyok, tehát, egy szavad sem lehet.
                - Jó, jó. – nevettem. – Na, srácok, nekem mennem kell. – pattantam fel székemről. – Köszönöm az ebédet, és minden egyebet! – hajoltam meg ünnepélyesen a szerelmespár előtt. – Sziasztok! – integettem. Fél kettő volt. 

16. A bejelentések napja

[egy kis infó, mielőtt még elolvasnátok :) légyszíves, mindenkinek, akinek van twitter fiókja, kövessen (@blog_hungary), mert itt közlöm az infókat a bloggal kapcsolatban :) és nagyon köszönöm még egyszer a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól esnek :)) <3 de arra kérlek titeket, hogy mostantól minden bejegyzéshez hozzunk össze legalább öt tweetet, vagy kommentet, vagy e-mailt, mert akkor nincs sok értelme bent gubbasztanom a szobámban, és írni nektek :/ na, bocsi, hogy feltartottalak titeket :) u.i.: Baby Lux bekövetett twitteren ;)]

16.

A bejelentések napja

                Fejemet az ő vállába fúrtam, mire ő kezeivel magához szorított. Továbbra is patakzottak a könnyeim, ám az eső ügyesen lemosta azokat. Niall óvatosan felemelte fejemet.
                - Selma, akármi is történik, vagy történt, nyugodj meg. Én itt vagyok neked. – szólt, majd tenyerei közé fogta államat. – Számíthatsz rám. Mindig, és tudnod kell… - mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis ajkaimat az övéihez nyomtam. Niall viszonozta csókomat, és újra körém fonta karjait. A zuhogó eső nem kímélt bennünket, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított. Lassan távolabb húzódtam tőle. Vizes hajunkról orcáinkra hullottak a vízcseppek. Tekintetét az enyémre szegezte. – Én… nem is tudom, mit mondjak.
                - Én igen. Niall James Horan. Sosem hittem volna, hogy lesz majd egy ember, aki megért, elfogad, és teljes mértékben támogat. Nem néha, mindig. Úgy érzem, te leszel az. – visszaléptem hozzá, majd ismét csókot váltottunk.
                - Selma, sajnos még nem tudom mi a harmadik neved, tehát: Selma Evans. – mosolyodott el. – A világom néhány napon belül a feje tetejére állt. A fiúknak már az idegeire mentem veled, annyit vázolgattam a randijainkat.  Ki kell mondanom: nem volt hiába való. Csodálatos vagy. – lágyan végigsimított vizes nyakamon, egészen a hátam közepéig. – Elmondod, mi a baj?
                - Most… Most… - hadartam. – Nem lehet. – ellenkeztem. – Egyszer, ígérem. Viszont mennem kell, mert hülyének néznek így is. – mosolyodtam el keserűen.
                - Rendben. Várj! Igazából, csak a telefonodat akartam visszaadni. – nyújtotta felém az ázott BlackBerry-t. 
                - Öhm, hát ennek annyi. – nevettem, miközben átvettem a készüléket, ám az a kezemben megcsörrent. – Úgy látszik, mégsem. - kérdőn néztem Niallre, mire ő bólintott egyet.
                - Igen? – szóltam bele.
                - Szia, kicsi Selma. Karen vagyok.
                - Karen néni? Mi a helyzet? – csodálkoztam.
                - Próbáltam anyádat hívni, de úgy látszik, még nem békélt meg a technikával, ugyanis órák óta fel sem veszi.
                - Nem, tudod… Itt vannak Abbyék. – haraptam ajkamba.
                - Tényleg? Mikor jöttek?
                - Teg…
                - Majd elmondod. – szakított félbe. – Az a lényeg, hogy most itt vagyok Londonban. Értem tudnátok jönni? Főleg most Brysonnál is van autó. – kérte.
                - Amennyit láttam, jelenleg ők nincsenek itthon. Anya meg Ariellel van elfoglalva… - sajnálkoztam, de Niall az autójára mutatott, jelezvén, hogy szívesen elvisz vele. – Mindegy, Karen néni. Megoldom. Húsz perc és ott vagyok a… Hol is? – kérdeztem.
                - Az állomáshoz közeli csehóban vagyok.
                - Mit keresel te egy csehóban? – vontam össze szemöldökömet.
                - Hiányzott a londoni sör. Na, siessél! – csapta le a telefont. Niallre néztem, aki hihetetlen hangerővel röhögött.
                - Furcsa egy család. – bokszolt oldalba.
                - Furcsa egy srác. – pusziltam arcon. Beszálltunk a kocsiba, és nekiveselkedtünk a csúszós utaknak. Niall a legmagasabb fokozatra vette a fűtést az autóban, hogy „ne fázzak meg”. Ez a mániája. Amikor az állomáshoz értünk, a párás ablakon fürkésztük a közeli üzleteket, helyeket.
                - Valamiért sejtem, hogy az lesz az! – böktem egy apró, elhanyagolt kinézetű „Brit föld” nevű lebujra. Niall újra felnevetett, majd a kocsma elé állt megtermett járgányával. – Bejössz velem?
                - Mindenképpen. – felelte.
                A „Brit föld”-ben csak úgy állt az alkohol szag. Dohos asztalok és székek, egy öreg pult, valamint egy ósdi zenegép foglalt helyet a helyiségben. Mindenfelé szakállas ipsék  lézengtek. Nem volt nehéz kiszúrnom Karent, éppen egy jókora adag sört húzott le egy kívülről hajléktalannak tűnő pasassal, a hátsó sarokban. Bizonytalan léptekkel Niallel felé indultunk, mire ő széttárta karjait.
                - Hát itt van az én kicsikém! – szaladt felém, és ölelt meg. – Na megy egy szexisten. – kacsintott Niallre, aki zavarában megszáradt hajába túrt.
                - Karen! – próbáltam elhallgattatni.
                - Jól van, jól van. – a szájából áradt a sör átható bűze. – Nyugi, nem vagyok részeg. Csak hiányzott Venezuela után ez a kis koszfészek Anglia. – felelte, mert meglátta aggódó pillantásomat.
                - Indulhatunk? – kérdezte Niall.
                - Persze! Csapjunk a lovak közé! – kiáltott fel Karen.
                - Karen. Nem bulizni, hanem hazamegyünk. – világosítottam fel.
                - Most nézd meg ezt a lányt! Nem tud élni! – magyarázta Niallnek, amire ő felnevetett. Szemeimet forgatva indultam az ajtó felé, és örömmel tapasztaltam, hogy elállt az eső. Karen millió csomagjai alig fértek be az autóba, plusz még a hátsó ülésre. Amíg nem értünk haza, és az a dugók miatt sokáig elhúzódott, folyamatosan a „kalandjairól” beszélt. Volt szó a Venezuelába átszökött kubai szeretőjéről, és sajnos a részletekbe is beavatott, mesélt arról, hogyan próbálta ki majdnem az összes drogot, de néhány értelmes dolog is volt a mondanivalójában.
                - Megérkeztünk. – állította le a motort Niall.
                - Hát, köszönjük szépen. – nyomtam egy puszit az arcára.
                - A smárt később. – legyintett Karen.
                - Karen! – sóhajtottam.
                - Oké, tényleg köszi szépfiú. – csípett Niall pofijába. Niall kérdően rám nézett, én erre csak egy vállvonással tudtam reagálni. Kikászálódtunk az autóból, és kipakoltuk a csomagokat.
                - Karen, minek ez a bugyuta szobor? – céloztam egy fából faragott, fura alakra.
                - Ó, azt a nagykövettől kaptam. – válaszolt. – Viszont én most megyek a saját házamba, - a saját szót erősen kihangsúlyozta – és üdvözlöm az én kis húgocskámat. Karen nagy nehezen odatipegett az ajtóhoz, és mint egy idióta berontott, ¡Buenos días!-t kiabálva.
                - Vicces a nagynénéd. Kicsit perverz is, de az nem számit. – nevetett Niall.
                - Teljes ellentéte anyámnak. Ő szereti komolyan venni a dolgokat, és folyton tervez. Pont, mint én. – mondtam.
                - Selma, gyere, üdvözöld Karent! – szólt anya az ajtóból, de mikor Karen közölte vele, hogy mi hoztuk el, egy sértődött pillantást vetett rám, majd visszament a házba.
                - Ez mi volt? – értetlenkedett Niall.
                - Ez volt az, amit az előbb mondtam. Tudod, túlreagál mindent. – haraptam bele az ajkaimba. – Behívnálak, de amint megismernéd a családomat, sírva futnál hazáig. Szóval, azt majd egy másik alkalommal.
                - Tényleg ennyire vészesek?
                - Az nem kifejezés.
                - Hát, jó. – karjai köré zárt, és egy puszit adott a nyakamra.
                - Ma még hívlak. Vagy hívj. Vagy, majd találkozunk. – engedtem el.
                - Maximum, ha egy órát kibírok nélküled. – pirult el.
                - Szia, Niall! – integettem neki, miközben az ajtónk felé indultam. Ő csak ott állt, és szomorúan bámulta a földet. Nagyot sóhajtottam, s visszasiettem hozzá. – A fene egye meg azokat a szép, kék szemeidet! – mondtam. – Nem bírlak itt hagyni. – mosolyogtam.
                - Én sem. – magához rántott, és megcsókolt. Ismét percekig csak álltunk előttünk, és próbáltunk betelni a másikkal.
                - Na jó. Ez már nyálas. – nevettem. – Most tényleg mennem kell.
                - Szia, Sel! – adott még egy utolsó puszit az arcomra, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.
                A boldogságtól megrészegülve tántorogtam házunk irányába, közben egyet-kettőt megpördültem, és igeneket kiáltottam a levegőbe. Finoman becsuktam magam mögött az ajtót, és csendben hallgattam az előszobából Karen néni beszámolóját.
                - A könyvemet már le is adtam. Pont be tudtam fejezni a repülőn, és a szerkesztőtársammal a kocsmában mindent lefixáltunk. A borítót majd ő rendezi, meg a többi felesleges dolgot. Az írók köre állítólag már nagyon várja újabb szerzeményemet. A múltkorit is úgy leírták, aztán mégis kapott valami hülye díjat. – Karen néni a hülye díj alatt azt érti, hogy háromszoros Bestseller lett a könyve. Nincs olyan írása, ami ne kapna valamilyen elismerést. – És, Bryson, Abbigail? Hogy megy a szervezés? – erre a mondatra felkaptam a fejemet, csak úgy, mint a többiek a szobában.
                - Szervezés? – adtam hangot meglepettségemnek.
                - El akartuk mondani, ám hála Arielnek, későbbre tolódott. – fejtette ki Abby. – Bryan és én.. összeházasodunk! Itt, Londonban! Azért jöttünk ide! – sikítozott.
                - Miért nem ezzel kezdtétek? – ugrottam sikítozva nővérem ölébe, aki a kanapén trónolt. – És mikor? – faggattam.
                - Másfél hét. A helyszín még nem biztos, azt még meg kell beszélnünk. – válaszolt. – Viszont, a mostani karriered miatt, nem tudom, hogy ráérsz-e ide-oda járkálgatni szerte a városban. Van elég időd az ilyenekre?
                - Persze! Ki nem hagynám! – kacsintottam. – Meg amúgy is csak délelőtt vagyok a stúdióban, és nem is mindegyik nap. – öleltem át Abby nyakát.
                - Ám előbb – állt fel Bryson és Abbigail – meg szeretnénk köszönni, hogy a nyereményedet nem magadra, hanem a családodra költötted. Neked hála, meg tudjuk szervezni az esküvőt, és a hozzá tartozó dolgokat, na meg házat is tudtunk venni. – mondták kórusban.
                - Házat? Hol? – kérdeztem. – Azt hittem, a régi házunkban maradtok.
                - Abby nem akart tovább ott élni. – felelet Bryson. – Yorkba költözünk.
                - Yorkba?! – fakadtam ki. – Az majd’ háromszáz kilométer! Közelebb nem találtatok?
                - Abby ott kapott állást. Emlékszel, amikor ma reggel mondtam a kocsiban? – világosított fel Bryson.
                - Ó, így már minden más. És a régi házzal mi lesz? Eladjátok? – érdeklődtem.
                - Már megvolt. – válaszolt anya. – Mielőtt Abbyék idejöttek, azelőtt egy nappal cuccoltak ki. Az összes holminkat holnap szállítják el ide, illetve a többit tovább, Abbyék lakásába. – magyarázta.
                - Aha. Világos… Várjunk! – eszméltem fel. – Ez azt jelenti, hogy…
                - Ideköltözünk. Londonba. Karen házába. – fejezte be helyettem a mondatot anya.
                - Anya, ezt nem teheted! Egyetlenegy nyárra voltam felkészülve… Mindenkim… Illetve, majdnem mindenkim ott van… - éreztem, hogy elhalkul a hangom.
                - Lássuk be, be fog indulni a karriered. És akkor nem fogjuk tudni azt csinálni, hogy ide-oda ingázunk Dublin és London között. Yas-t amennyiszer csak akarod, áthívhatod. Megengedem, hogy naponta beszéljetek egy órát a telefonomról, és nem érdekel, mennyi lesz a számla, és talán…
                - Nem érdekelnek a „jó” érveid. – emeltem fel a hangomat. – Szeretek itt lenni. De nem ennyire. Egyszer már elrángattál innen. Az sem jött be. Mi vagyok én? Egy rongybaba, akit kedvedre húzogathatsz össze-vissza?
                - Selma, fejezd be ezt a hangnemet! – üvöltött rám anya.
                - Miért, ha nem, mi lesz? Felmondod a szerződésem? Csináld! Hazaküldesz Dublinba? Semmi kifogásom ellene! Vagy nem… Te inkább itthon ülsz, és terelgeted az eltévedt kis Ariel báránykát. Ezt már nagyon unom!
                - Selma. Most utoljára mondom el: ebben a házban nem beszél így senki senkivel! Megértetted?
                - Én igen. Egy dolog, hogy más nem. – vetettem oda, majd felrohantam a szobámba. Még hallottam anya kiábrándult hangját néha, ám a többiek egy szót sem szóltak. Az egész vitánkat rezzenéstelen arccal nézték végig. Főleg Karen, aki ismeri anya minden mozzanatát. Régen, ha valamilyen rossz fát tettem a tűzre, tőle kértem segítséget, hogyan engesztelhetném ki anyát. Tudja, hogy míg mi egymás idegein táncolunk, anya akármilyen erősnek is mutatja magát kívülről, valójában gyenge. A legszívesebben visszaforgatnám az idő kerekét, hogy semmisé tegyem az elmúlt percek eseményeit. Én soha nem akarom anyát bántani, de… Én is, ő is szenvedett eleget. Mindketten tudjuk, hogy nem lenne szabad ezt tennünk a másikkal. Ajtómnak dőltem, és hagytam, hogy a gondolataim ide-oda cikázzanak. Ma boldognak kéne lennem. Megcsókoltam a legjobb fiút a világon, de a családom mindent elrontott.

                Ránéztem a telefonomra. Este nyolcat mutatott az órája. Nehézkesen felálltam a földről, és a konyhába mentem. Anya éppen mosogatott. Csendesen, elmerülve, ahogy szokott.
                - Bocsánat azért, amit mondtam. Tudom, hogy ez így jó lesz. – léptem oda mögé.
                - Nem, teljesen igazad volt. – zárta el a csapot, majd fordult felém. – Először meg kellett volna téged kérdeznem, hisz’ az összes pénzt te hoztad nekünk össze. Neked kéne vele rendelkezned. Nem nekünk.
                - Én nem tudnám mire költeni. Ezért bíztam rátok. Ezért lett a ti pénzetek. Ha sikeres lesz az albumom, ha nem, akkor is jó életünk van. És Karen néni is rendes. De, mondd csak. Ő ezek szerint itt fog velünk lakni?
                - Ó, még ez is hátra van. – törölte meg a kezét egy rongyba. – Ma csak a felesleges dolgait hozta haza. Végleg Venezuelában marad. Ajánlottak neki egy állást, kint, Venezuelában. A nagykövetségnél fog dolgozni, meg, ha jól tudom, egy újságnál. És a házát átíratta a mi nevünkre. – mesélte.
                - Karen néni is elmegy? – bámultam a földet. – És Ariel?
                - Ő munkáért jött ide. Valószínűleg, pár hétig még itt fog lakni. Ha ez teher, én…
                - Nem akarom, hogy itt éljen. Velünk. –közöltem.
                - Kicsim, nem küldhetem el. Ő is a családhoz tartozik. Hidd el, ha dolgozni fog, kevesebbet lesz itthon. És te sem fogod itt tölteni a mindennapjaidat a stúdiózás miatt. – nyugtatott meg.
                - Rendben. – sóhajtottam. – Te ugye nem fogsz még egyelőre melózni?
                - Nem, előbb a házat kell rendbe hoznom. Nem tett neki jót ez a sok egyedüllét. – nevetett. – Na, gyere ide! – húzott magához, majd megölelt.
                - Mikor indul holnap Karen néni? – kérdeztem.
                - Már hajnali háromkor. Nagyon hosszú az út odáig, és időpontja van. Úgy hogy, menj, búcsúzz el tőle! És köszönj meg neki mindent. – engedett el. A kanapén ülő, Abbyvel és Ariellel beszélő Karenhoz igyekeztem.
                - Ó, kicsi lány! – hagyta abba a fecsegést. – Gyere ide! Hadd adjak egy búcsú szorítóst! – a szorítós annyit, tesz, addig ölel, amíg meg nem fulladsz. Még kicsi koromban neveztem el Karen néni gyilkos ölelését így.
                - Alig jöttél meg, és már mész is. – szomorkodtam, miközben levegő már alig kaptam levegőt.
                - Ez van. Hagyni kell, hadd pörögjön az élet. – mosolyodott el. – Úgy látszik, megint esik. – nézett ki az ablakon, amit esőcseppek hadai verdestek. – Sőt, az nem kifejezés, hogy esik. – reagált az imént hallatszott dörgésre. – Remélem, reggelre eláll. A végén még úgy járok, mint te, meg az a szőke gyerek. – erre mindenki rám szegezte érdeklődő tekintetét. – Akkor ezt inkább nálad, fent beszéljük meg, ugye? – szégyellte el magát.
                - Igen. – bólintottam. Karen, amikor bejött a kis „lakrészembe”, csodálattal látta, hogy újra otthonossá tudtam tenni a helyet.
                - Amikor elköltöztetek Oxfordból, nagyon fájt, hogy nem láthatom majd olyan sokszor a kedvenc unokahúgomat. – ült le az ágyamra. – Utána már csak egy-egy utam után jártam fel porszívózni, szellőztetni, meg ilyeneket csinálni.
                - Tényleg rossz volt úgy eltölteni a nyarakat, hogy nem tudtam nálad lenni, Karen néni.
                - Emlékszem, folyton a lépcsőn ültél, és olvastál. Akármit. Egyszer még a Dzsungáriából hozott könyvemet is kivégezted, pedig asszem’ kínaiul volt. – nevetett.
                - Tegyük hozzá, hogy az óta is perfektül nyomom a kínait. – röhögtem. Na, jó, nem.
                - És mi van a kis szőkeséggel? – tért a lényegre.
                - Ő, ő… Niall. – kezdtem. – Annak a bandának a tagja, akivel majd felveszem az egyik számomat. Hát, mit is mondhatnék többet…
                - Hány éves? – szakított félbe.
                - Tizennyolc. – pirultam el.
                - Hú, te aztán nem aprózod el a dolgokat.
                - Karen, a kor nem számít.
                - Ezt viszont jól mondtad. – mosolygott. – Ahogy láttam, nagyon odavan érted. Ne baltázd el, kérlek. Őt tényleg egy rendes srácnak látom. Nem fog átverni, mint…
                - Jó, oké. – fejeztem be mondatát.
                - És, barátság, vagy bimbózó románc?
                - Inkább az utóbbi. – tűrtem el rakoncátlan hajamat a szememből.
                - Szóval, már meg volt a…
                - A csók, igen. De nyugi, semmi több még.
                - Ó, ott van az a még.
                - Karen. – bokszoltam oldalba.
                - Ezek a mai fiatalok… - vigyorgott. – Ugye, majd védekeztek? – váltott komoly arcra.
                - Karen! – dobtam fejbe egy párnával.
                - Nem? – faggatott továbbra is.
                - Karen! – ütögettem.
                - Szóval nem?
                - Békén hagysz, ha azt mondom: igen? – alkudoztam.
                - Igen.
                - Hát akkor: igen.
                - Köszi, megtiszteltél. – hajolt meg előttem. – Viszont nekem most aludnom kell. Kb. egy órát, amennyire tényleg tudni fogok. Szia, kicsi Sel! – ölelt újra meg.
                - Szia, Karen néni! – viszonoztam. – Ha lehet, gyere haza majd, egyszer.
                - Nem hiszem, prücsök. Nagyon el leszek foglalva. – húzta oldalra száját.
                - Kár. – törődtem bele.
                - Viszont most már tényleg megyek. – állt fel ágyamról.
                - Persze.
                - Vigyázz magadra! – integetett.
                - Rendben.
                - És Niallre is.
                - Oké…
                - Ja, még valami: ne hallgass anyádra. Ha azt mondja, ne találkozz a fiúval, egyszerűen, csapd rá az ajtót, hidd el nekem, hatásos. – kacsintott. Ezen már csak nevetni tudtam. Karen lassan eltűnt az ajtómból, és becsukta azt.
                - Karen… - ismételgettem a nevét, és eltűnődtem az összes dolgon, amit együtt tettünk meg. Fél óra múlva a fürdőben voltam, és belenéztem a tükörbe. – Pont, mint a dedikáláson. – motyogtam. Beálltam a zuhany alá, behúztam a függönyt, s megnyitottam a csapot. Dalolászva, táncolva fröcsköltem magamra a vizet, majd amikor végeztem, belebújtam az anyától még a múlt születésnapomra kapott, tengerszínű, szatén köpenyembe, és visszaosontam a szobámba, ugyanis már hajnali fél egy volt.
                Ledobtam magamat az ágyamra, és a plafont kezdtem bámulni. Végig Niall járt az eszemben. Gondoltam arra, hogy felhívom Yast, de bizonyára még mindig Dave-vel van, vagy már az igazak álmát alussza.
                Negyed óra semmittevés után felvettem régi pizsamámat, amit Abbyék hoztak utánam, és újra ágyamba fészkeltem magamat. Leoltottam a villanyt, és a fal felé fordultam.