17/2. "Hétköznapok Niallel"

17/2.

             "Hétköznapok Niallel"        

[sziasztok :)) tudom, tudom... eléggé megkéstem. ezeknek vannak okai: két hétig táborban voltam, az egyik ottalvós volt, a másiknál meg minden nap hulla fáradtan estem haza, és nem akartam, hogy egy roncsot olvasgassatok :// de, most itt van az új rész!! :) nagyon köszönöm a pozitív visszajelzéseket, jól esnek :) kritikákat is elfogadok, kaptam is egyet, melyben azt kérte az illető, hogy szerepeljenek benne többet a 1D többi tagjai is :) nos, ezen dolgozni fogok, mert így még ez elején nem tudtam őket nagyon betuszkolni sehová, de a következő részekben, ígérem, nagyobb terepet kapnak majd ők is ;)) szóval, most tényleg: öt komment alatt nincs új rész :// mert felesleges órákat güriznem akkor a gép felett :(( na de mind1. remélem még maradtak olvasóiam, akik kíváncsiak még rám :)) és nagyon hálás vagyok nektek a több mint 5000 (!) látogatóért :) csak így tovább! jó olvasást nektek, ezen az esős estén :) UI.: valószínűleg a következő résztől már lesznek képek a fejezetekhez, köszönöm, hogy szavaztatok <3 :)]        

                 Az étterem kijáratától egészen a járdáig sétáltam, gondoltam, fogok egy taxit. Elkezdtem kotorászni a táskámban pénz után, ám ekkor a kezembe akadt Karen néni borítékja. Az biztos, hogy jót tenne már egy vásárlás, ha csak egy TV-ről is van szó. De egyedül nem buli róni a boltokat, sőt, kifejezetten megterhelő, és untató. De ki mondta, hogy egyedül kell mennem? Előkaptam zsebemből a telefonomat, és kikerestem Niall számát a névjegyzékből.
                - Szia, Selma! – szólt bele két kicsöngés után.
                - Szia, Niall! Ráérsz most? – tértem a lényegre.
                - Ami azt illeti, eléggé el vagyok most havazva. – jött a válasz.
                - Persze, megértem… - szomorodtam el. – Miért is gondoltam, hogy van szabadidőd…
                - Ezt az egészet elhitted? – nevetett a vonal túlsó felén. – Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem!
                - Szemét! – kacagtam.
                - Mikor, hol?
                - Tudsz valamerre egy jó plázát, vagy bevásárlóközpontot? – kérdeztem. – Ó, lehetőleg olyat, ahol van elektronikai részleg. – tettem hozzá.
                - Azt hiszem, tudok egy jó helyet. A stúdióban vagy?
                - Nem, már nem. De ha akarod, visszamehetek. Idejössz?
                - Igen, kocsival.
                - És ha a rajongók kiszúrnak? – aggódtam.
                - Szerintem egy buszon több ember utazik, mint az autómban- nevetett ismét.
                - Jó, oké. Tényleg. – ismertem be.
                - Ott vagyok a közelben, úgy hogy maximum tíz perc, és ott vagyok. – közölte.
                - Rendben, várlak. – raktam le a telefont.
                Komótosan elindultam a stúdió felé, útközben még be-bepillantottam a KFC üvege mögé, és láttam, hogy Annahék még mindig ott voltak. Félúton (kb. 50 méter után) megszomjaztam, ezért bementem egy kisboltba venni valami innivalót. Levettem a polcról egy doboz gyümölcslevet, és a pénztárhoz indultam, de közben megláttam az újságos részleget. Hm. Amióta Yassel Londonba utaztunk, nem olvastam semmi folyóiratot.
                - Ahogy látom, kijött az új Cosmo. – suttogtam, hogy csak én halljam meg. Éppen a magazinért nyúltam, amikor megláttam egy bulvárlapot, Niall és az én képemmel a címlapján. A gyümölcslevet leraktam a földre, és megdöbbent arccal vizsgáltam a nem kissé váratlan cikket.
                - „Niall Horan a tegnapi dedikálásuk után távozott új barátnőjével, egy bizonyos Selma Evans-szal. A lányról egyelőre azt lehet tudni, hogy ő is szintén Írországból származik, ahol lemezszerződést nyert. Dalai közül egyet a népszerű fiúbandával, a One Directionnel vesz fel, amit meg is erősítettek. A múlt délutáni közönségtalálkozón Niall egyértelműen kimondta, hogy viszonya van Selmával. Az alábbi kép is bizonyítja ezt, ahol névtelen források szerint éppen egy hotelba igyekeztek.” – olvastam. – Ez hazugság! – kiáltottam fel, mire mindenki, aki a boltban tartózkodott, rám nézett. Nem törődve a kíváncsi tekintetetekkel vettem ki az újságokat a helyükről, és vittem oda a kasszához.
                - Várjon! – intettem az eladónak, majd visszamentem a kövön hagyott italért. – Ezt és ezt kérem! – mutattam a tetemes papírhalomra és a gyümölcslére. – a fiatal srác a pénztárgép mögött vállat vont, majd elkezdte „lepittyegtetni” az árut a kódolvasóval.
                - Az annyi, mint harminc font. Kereken. – mondta.
                - Harminc? – hüledeztem. De nincs mese, tudom, hogy ezt az újságot London bármely pontján meg lehet venni, ám legalább akkor ezen a környéken nem fogják olvasni. Kiemeltem a pénztárcámból két húsz fontost, de hirtelen megcsörrent a telefonom.
                - Bocsánat, mindjárt. – nyugtattam meg az eladót. – Szia, Niall! – köszöntöttem.
                - Szia, Selma! Hol vagy?
                - Öhmm, egy kisboltban. Nem vagyok már messze. Csak megszomjaztam. Gondoltam, veszek valamit. Idejössz? – próbáltam terelni a témát.
                - Jó, egy pillanat. – nyomta ki. Azt hittem, az „egy pillanat” eltart pár percig. De nem. Niall tíz másodpercen belül ott toporgott az ajtóban, és amikor meglátott engem, illedelmesen mellém sétált.
                - Selma, mi a jó fenét csinálsz? – suttogta a fülembe.
                - Én… vásárolok. – feleltem tömören.
                - Ennyire szeretsz újságot olvasni? – érdeklődött.
                - Ja, olvasni jó. – próbáltam lazán viselkedni.
                - Na, és mi jót… - emelte fel a szalagról lapot, de mondandóját abbahagyta, amikor meglátta az elején a rólunk díszelgő képet. – Értem. Selma, ezért nem kell megvenned a fél boltot. Aki akarta, az már úgy is látta. És aki akarja, elhiszi, aki nem, az meg nem.
                - Jó, de… - haraptam ajkaimba.
                - Na, gyere. Majd veszünk máshol innivalót. – fogta meg a csuklómat, majd vezetett ki a boltból. Kissé duzzogva, de beszálltam az autójába, és az ő által kiszemelt plázába vettük az irányt.
                - Miért nem hagytad, hogy megvegyem? – kötözködtem.
                - Selma, ha befutsz, és én őszintén remélem, hogy befogsz, akkor nem lesz időd, se energiád ilyenekkel foglalkozni. Hagyd a francba az egészet! – magyarázta el.
                - Jól van, na. – törődtem bele.
                - Egyébként, le akarod tagadni, ami közöttünk van?
                - Nem! Niall! Nehogy ezt gondold! Csak idegesít, ha az emberek rólam beszélnek. – sütöttem le szemeimet.
                - Hát, akkor ebbe sürgősen bele kell törődnöd. A hírességek élete már csak ilyen. – mosolyodott el.
                - Oké. – nyomtam egy puszit arcára.
                - Csak ennyit kapok? – vigyorodott el.
                - Telhetetlen! – borzoltam össze a haját, majd elnevettem magam.
                - Na, itt is vagyunk. – állította le az kocsiját. Kényelmesen kiszállt belőle, majd az én felemhez indult. – Hölgyem! – nyitotta ki nekem az ajtót.
                - Ezek az írek. – ugrottam ki az autóból. – Amúgy, hol vagyunk? – néztem fel a jól megtermett építményre, amin plakátok, és villogó táblák százai kaptak helyet.
                - Ööö… A plázában. – fogta rövidre. – Nem vagyok én brit… - karolta át vállaimat, és mint a részegek, úgy sétáltunk be a pláza forgóajtaján (kissé nehézkes volt a bejutás, ugyanis valamelyikünk mindig pont nem fért be, ezért inkább az egyesével haladást választottuk).
                - Nem félsz, hogy lekapnak minket? – kérdeztem.
                - Á, itt van az álcám. – húzta elő zsebéből napszemüvegét, és sapkáját.
                - Hú. Most aztán tényleg eltűntél. – reagáltam ironikusan. – Niall, hol vagy? – tettem keresést. – Niall, olyan láthatatlan vagy! Nem látlak! – estem látszólag kétségbe.
                - Oké, értem a célzást. – kacagott. – Mégse járkálhat az ember parókában. Vagy, ki tudja.
                - Na, ne magyarázz, menjünk, vár az elektronika! – intettem a felfelé vezető mozgólépcső felé.
                - De, Selma. Az ilyen jellegű boltok a -1-en vannak. – nevetett Niall. Erre csak egy bosszús pillantás volt a válaszom, majd ráálltunk a mozgólépcsőre. Én csak bámultam magam elé, és vártam, hogy leérjünk, de félszemmel mindig Niallt figyeltem, aki nem tudta nem rajtam pihentetni tekintetét.
                - Mondja, Niall! - fordultam lassan felé. – Valami van az arcomon? – tettem csípőre kezem.
                - Hát, ha eddig nem vetted volna észre, akkor: két szem, egy orr, és egy száj. De ha tüzetesebben megnézzük, akkor oldalt még egy fület is találunk. Ja, meg a hajadat. Ám, ez inkább már a „fej” kategóriába tartozik. – viccelődött.
                - Hé! – kacagtam harsányan. – Most komolyan.
                - Csak, egyszerűen, szép vagy. – nyögte ki.
                - Öhmm… - éreztem, ahogy lassan vér tódul arcomba, és vöröses színűre festi azt. Bárgyún a hajammal kezdtem babrálni, amíg le nem érkeztünk az alsóbbik szintre. – Hol kezdjük? – mértem fel a terepet. – Tudom már! Egy boltban. Csak azt ne mondd, hogy az meg fent van.
                - Nem, megnyugodhatsz, pont mögötted van! – lassan hátrafordultam, és megláttam a hatalmas betűkkel kiírt TESCO feliratot.
                - Akkor?
                - Irány! – kiáltotta, majd jobb kezét vállamra tette. Az üzletben alig voltak páran, aminek nagyon örültünk.
                - Most már igazán levehetnéd az „álcáidat”. Nem muszáj mindig Optimus fővezért játszanod. – csipkelődtem.
                - De nem tudom hova rakni. – nézett rám szomorúan. – Ezért inkább hordom.
                - Értem a célzást. Na, add, elteszem! – nyúltam szemüvegéért és sapkájáért.
                - Gondolatolvasó. – kacsintott rám.
                - Ír. – vágtam vissza.
                - Milyen innivalóra gondoltál? – kérdezte Niall mosolyogva.
                - Amit… inni lehet. – vontam meg vállaimat. – Ez jó is lesz! – böktem az egyik polcon elhelyezett palackos narancslére.
                - Semmi cukor? Semmi szénsav?
                - Ha akarod, tartok neked előadást a káros hatásairól. De vigyázz, mert akkor zárásig itt leszünk.
                - Jó, oké, felfogtam! – emelte magasba kezeit. – De, egy valamit még nem tudtál érthetően elmagyarázni. És még mindig foglalkoztat.
                - Mi az?
                - A vegetáriánusságod.
                - Niall. – emeltem meg szemöldökömet. – Legalább már hatszázszor beszéltünk róla.
                - Jó, de még vannak kérdéseim. – közölte úgy, mint egy újságíró.
                - Hát, tessék. – adtam meg magamat.
                - Mióta vagy vega?
                - Niall, nem vagyok teljesen „vega”. Eszem húst is. Csak nem mindent, és nagyon ritkán.
                - A marhát megeszed?
                - Kizárt. – ellenkeztem. – De, nem hiszem, hogy a táplálkozási szokásaim lennének a legfontosabb témák.
                - Oké, csak, én még nem találkoztam vega emberrel.
                - Niall, hányszor mondjam el, hogy nem vagyok az? – löktem meg egy kicsit.
                - Bizonyítékot akarok.
                - Már kaptál. – akadékoskodtam.
                - Mikor?
                - A vacsorán. Ettem egy szelet… bélszínt. – jelentettem ki büszkén.
                - Selma, a hülye is látta, igen, Zaynre célzok, – nevetett – hogy legszívesebben sírva rohantál volna ki a világból az étel láttán.
                - Hé! – álltam meg. – Igen is… finom volt.
                - Aha, biztos. – forgatta szemeit.
                - Ha nagyon akarod, mostantól teljesen vegetáriánus, bocsánat, „vega” leszek. – ajánlottam fel neki.
                - Ezt egy szóval sem mondtam, és nehogy megmerészeld tenni! – parancsolt rám.
                - Nyugi. Kibírom. – kacsintottam rá. – Egyszer már úgy is ki akartam próbálni. De. Most. Elteszed a kis agyacskád legmélyebb zugába az életmódommal kapcsolatos talányaidat, és soha nem fogod őket elővenni.
                - Rendben. Lezártam. – mosolyodott el, miközben a kasszához értünk.
                - Miért hülyézted le szegény Zaynt? – méregettem szemeimmel.
                - Ő bután okos. Ha, érted, mire gondolok. Csakúgy, mint te. – vigyorgott.
                - Ó, szóval már buta is vagyok? – csíptem meg.
                - És okos.
                - Ez esetben, ezt vegyük meg nem történtnek. – mondtam, majd odanyújtottam az eladónak a kilencven pennyt, a gyümölcslé árát. – Indulhatunk? – kérdeztem, miközben nagyot kortyoltam italomba.
                - Felőlem. De csak akkor, ha megölelsz. – tette keresztbe kezeit.
                - Niall, nem félsz, hogy holnap megint mi fogunk díszelegni a címlapon? És ha most lerohannak a lesifotósok? – aggodalmaskodtam.
                - Szégyellsz? – kötötte az ebet a karóhoz.
                - Te lennél az utolsó ember, akit szégyellnék. Én büszke vagyok rád. – húztam mosolyra a számat.
                - Akkor? Mire vársz? – vette ki kezemből az innivalót.
                - Makacs. – nevettem, majd szorosan hozzábújtam. Belefúrtam fejemet vállába, ő pedig az én hátamat simogatta. – Na jó. Kicsit eltúloztam a dolgokat. – engedtem el.
                - Megmondtam. – fogta meg kezemet. Mélyen szemébe néztem, majd beletuszkoltam a táskámba az imént vásárolt narancslevet. Őszintén szólva, mint két idióta, ugrándozva mentünk el egészen az elektronikai üzlet bejáratáig, utána visszafogtuk magunkat. De a biztonsági kamera felvételeit nem nézném vissza.
                - Miért is kellett nekünk pont ide jönnünk? – faggatott Niall, miközben a konyhai robotgépek kínálatát fürkészte.
                - TV-t venni.
                - Csak úgy?
                - Hát, ez hosszú történet. De, dióhéjban annyi, hogy már nagyon hiányzott otthonra egy. – mondtam. – Háromszáz fontból kijön valami?
                - Viccelsz? Ma háromszáz fontból már egyszerre kettőt is vehetsz. Na, kezdjük. – a TV-k sorához vezetett, melyek mindegyike előtt el volt helyezve egy-egy kanapé.
                - Legyen ez először. – huppantam le az első kézenfekvő készülék elé. – Ha jól látom, ez egy3 D-s Smart TV. Odaadod a szemüveget? – mutattam az asztalon fekvő, kettő darabra. Niall, mint egy „rutinos sztár” felrakta szemére, de nekem akadt vele egy kis problémám. Beleakadt a hajam és utána a fülbevalóm. – Úgy érzem, nem ez lesz a nyertes. – álltam fel. – Nem jössz, Niall?
                - Nekem tetszik.
                - Ha csak nem akarod megvenni, muszáj lesz tovább mennünk.
                - Megveszem. – közölte.
                - Te tudod. De akkor nem fogok nálad TV-zni soha. Sohaaaaa. – nyújtottam hosszúra az utolsó szót, érzékeltetve a drámai hatást.
                - Nők. – tápászkodott fel sóhajok közepette.
                - Írek. - nevettem. – A következő páciens. – foglaltam helyet a másodiknál.
                - Jé, mi megyünk benne! – csodálkozott Niall, amikor éppen egy sztárpletykákkal foglalkozó műsorban megjelent a One Direction.
                - Niall Horan becsajozott, írta ma reggel az újság. Hogy mi igaz ebből? Tartsanak velünk, mert mi utánajártunk!
                - Ez sem az igazi. – fordítottam el tekintetemet, majd átcsusszantam a következő kanapéra.
                - Váááááárj! – kiáltott utánam Niall.
                - Niall drága, nem mentem messzire. – kacagtam. – Szerinted miért van az a két kis virgács ott a törzsedtől lefelé? –Niall tettetett duzzogással ismét mellém ült. – Ez nem is rossz. – véleményeztem. – Azt mondja, hogy… LCD, ledes, és nem is nyújtja annyira a képet. És AA energiaosztály. Még jól is járunk vele.
                - A lányok nem szoktak így érteni az „ilyen” cuccokhoz.
                - Csak az átlagosok. Ha nagyon akarom, még meg is tudok szerelni egyet. – dicsekedtem.
                - Húha, a kis ezermester. Na, és ebben most pont mi megy? – szegezte tekintetét a képernyőre. – Ilyen nincs! A két pasi meg egy kicsi! – ugrált örömében fel-le.
                - Niall, ez egy üzlet. – nevettem. – Nem nézhetünk TV-t, csak úgy, és ugrálhatjuk össze a kanapét.
                - Engedd el magad egy kicsit, Selma!
                - Nem vagyok annyira merev… mint ahogy azt te gondolod.
                - Ha igen, ha nem, egy kis lazaság belefér. Jó híresnek lenni, de civilnek még jobb. – mondta.
                - Oké, benne vagyok. De maximum, ismétlem: maximum, csak két órát, ami már szerény személyem által is sokallt idő, vagyok hajlandó eltölteni ebben a boltban. – egyeztem bele.
                - Ez a beszéd! Gyere, ne csak én csináljak úgy, mint egy kenguru! – nyúlt a kezem felé.
                - A kabátomat még levehetem?
                - Csak nyugodtan. – állt meg egy pillanatra. – Na, kezdjük! – akár két idióta úgy szökdeltünk át kanapéról kanapéra, de mindig tartunk néhány másodperc pihenőt minden egyes TV előtt, akkor felmértük, hogy hogyan is néz ki, mit tud, meg, hogy milyen műsor van benne. Ha épp’ az egyik kedvencünk ment benne, megálltunk, és kb. öt percre lehorgonyoztunk.
                - Nem bírom. – szuszogtam, miközben egy dohányzóasztalra támaszkodtam.
                - Ugyan, még csak… - kezdte.
                - Csak?
                - Fél nyolc. – vallotta be.
                - Te jó Isten! – kaptam a fejemhez. – Nagyjából három és fél órája itt csesszük a rezet, az alatt négyszer ki akart minket dobni a biztonsági őr, és még nem is vettünk semmit.
                - Hát akkor, válassz! – szlalomozni kezdtem a készülékek között, hol az árukat, hol teljesítményüket firtatva.
                - Segíts, Niall! Olyan sok van itt, én nem tudok dönteni! – nyavalyogtam.
                - Legyen ez! – mutatott egy óriási, és viszonylag olcsó televízióra.
                - Ha moziba akarok menni, akkor elmegyek moziba. Nem akarom, hogy kisüljön otthon a szemem. – legyintettem.
                - Tisztelt vásárlóink, az üzlet fél óra múlva bezár. – mondta a hangosbemondó.
                - A fenébe… - bosszankodtam, ám akkor megpillantottam egy helyes kis készüléket. – Ez lesz az igazi! – futottam felé.
                - Na, neeee. – bosszankodott Niall. – Ez tök gagyi.
                - Szerintem aranyos. – lehajoltam a kis TV-hez, és jobban szemügyre vettem. Az egész fehér volt, kivéve a képernyőt, ami nem lehetett szélesebb harminc centinél. Oldalát műanyag, de mégis fodros, csipkeszerű anyag keretezte. Az egész TV egy apró állványon volt elhelyezve, ami színben harmonizált vele. – Megveszem. – jelentettem ki, mire Niall nagyot sóhajtott. – Elnézést, uram! – szólítottam meg az egyik eladót. – Mennyibe kerül, ez itt? Csak mert, nincs rajta árcédula.
                - Ó, az az ócskaság? – nevetett keserűen. – Már vagy ezer éve itt áll a boltban. Egyetlenegy példányt sem tudott eladni belőle a cég, ezért visszavonta a forgalmazását, és hulladéktelepekre kerültek. Ez is csak azért van itt, mert Honey, a főnök, annyira ragaszkodik hozzá.
                - Értem. – bólogattam. – De az árát még mindig nem sikerült megtudnom.
                - Persze. Ha akarja, ingyen és bérmentve elviheti. Bár, előbb megkérdezem Honeyt. Egy pillanat. – fordult sarkon.
                - Ez egyre jobb. – mosolyogtam. – Hé, veled meg mi van, Niall?
                - Eljövök veled vásárolni. Végignézzük az egész repertoárt, az extrábbnál extrább dolgokat, és te pont egy ilyen matuzsálemi valamit szúrsz ki? Eldobom az agyamat! – ingatta fejét.
                - Mondtam már, hogy fura vagyok? – vigyorogtam. – Mindig ez van.
                - Itt is vagyok. – szakított félbe minket az eladó, oldalán egy magas, szőke hajú hölggyel, akinek az ingjén nagy betűkkel ki volt írva, hogy Honey.
                - Üdvözöllek! – nyújtotta felém kezét. – Ha jól sejtem, ezt a fehér TV-t szeretnéd megvenni. Nos, nem tudom, mit mesélt el neked Josheph, és mit nem, de az tény, hogy nagyon szeretem ezt a kis televíziót. Ingyen sajnos nem adhatom, csak ha lenne rá külön műszaki okom, ám, az nincs. Így hát, egy jelképes összegért, a tiéd lehet. Mondjuk, tíz fontért. Ez elfogadható, nem? – magyarázta.
                - Tökéletes, igen, nagyszerű! – bólogattam hevesen. – Nagyon köszönöm! – mosolyogtam.
                - Akkor, mi ezt itt becsomagolnánk. – nézett az eladóra. – Addig is, a pénzt, ha…
                - Persze, tessék! – adtam oda neki a tíz fontot.
                - Köszönöm szépen. További jó estét, és jó szórakozást kívánok a régi-új TV-hez. – integetett, majd a bolt végében található irodában eltűnt.
                - Úgy, de úgy örülök, Niall! – ugrottam a karjába. – Még soha nem vettem egy TV-t sem, és most! Tudod mit jelent ez?
                - Azt, hogy nekünk kell hazacipelnünk? – duzzogott még mindig karjaim között.
                - Ez eszembe se jutott… - haraptam ajkaimba. – De egyelőre maradjunk pozitívak! Tíz fontból gazdálkodtam! Tíz fontból gazdálkodtam! – vihogtam.
                - És még én vagyok a bolond? – nevetett Niall is. – Intézd el az ilyen vásárlós dolgokat, én addig felhívom a fiúkat, hogy ki tud jönni segíteni. – engedett el, majd kisétált a bolt elé.

                Tizenöt perc múlva, óriási vigyorral a képemmel ballagtam ki a bolt elé, kezemben az új kedvencemmel.
                - Hát nem gyönyörű? – áradoztam Niallnek.
                - Fantasztikus, de sokáig leszel még extázisban a tévédtől? – nevetett. – Zayn és Harry is eljön segíteni, bár, szerintem, felesleges volt, ugyanis, ha te elbírod…
                - Még bent van az állványa, és a többi tartozéka. Tehát, inkább jobb, hogy itt vannak. – mosolyogtam. – És, ők hol lesznek? Vagy várnak valahol?
                - Egy kis idő és pontosan ide jönnek. – tájékoztatott. – Addig eszünk egy fagyit?
                - Maximum te, mert az üzlet most zárt be, és annyi szívességet tettek nekem, hogy a többi holmit ide kihozzák. Nekem vigyáznom kell rá. Ám, ha már ilyen kedvesen felajánlottad, akkor csokisat kérek. – bájologtam. – Majd az árát később odaadom.
                - Ne kezdd megint! Mindjárt itt vagyok! – rohant el a McDonald’s felé.
                - Niall! – kiáltottam utána.
                - Igen? – fordult meg.
                - Inkább egy karamellásat, ha lehet. – kacsintottam.
                - Oooo-ké. – tovább fojtatta útját.
                Miközben Niall sorban állt, én pedig egy padon csücsültem egy rakatnyi dologgal körülöttem, (melyeket elég viccesen próbáltam megőrizni), észrevettem egy csomó rohanó embert, pár személy felé, akik zavartan próbálták kikerülni őket. Ahogy közeledtek, kivettem Harry és Zayn alakját. Kezüket az arcuk elé tartva jöttek oda hozzám, egy egész tábor lesifotóssal, és újságíróval a nyomukban.
                - Szia, Selma! – köszöntöttek kissé elhaló hangon, kórusban.
                - Sziasztok, fiúk! Hát ez a hadsereg? – utaltam a mögöttük tolakodó emberekre.
                - A hírnév ezzel jár. – húzta ki magát Harry. – De semmi gáz. Paul mindjárt intézkedik, és… szabad a terep! – tárta szét karjait drámaian.
                - Megjöttem! – lihegte Niall, kezében két papírzacskóval.
                - Én csak egy fagyit kértem.
                - Én viszont mellé még két Big Mac-et, egy nagy sült krumplit, egy McNuggets-et és azt hiszem, még egy Wrap-et. - hadarta
                - És ezt mind magadnak? – csodálkoztam.
                - Természetesen nem. A McNuggets a fiúké. – jelentette ki büszkén.
                - Hétköznapok Niallel. – nevetett Zayn.
                - Mehetünk? – ugrottam fel helyemről, amikor már úgy láttam, hogy egy vaku sem villan az épületben.
                - Paul? – kérdezte Niall Pault.
                - Hátul megyünk ki. Gyertek utánam! – intett.
                - „Gyertek utánam!” – utánozta Harry Pault, mire mindenki próbált visszafojtani egy nevetést, nagyjából sikeresen.
                Harry az állványt hozta, Zayn háromtáskányi papírt, ami állítólag azért annyi, amennyi, mert az üzlet nem tudta pontosan, melyik az igazi használati utasítása a TV-nek, ezért inkább odaadták nekünk az összeset. Niall és én pedig magát, a készüléket cipeltünk, ami megjegyzem, súlyos darab volt. Amikor kiértünk a hátsó parkolóba, Niall Paulhoz fordult:
                - Paul, Harry és Zayn velünk jönnek, oké? – mondta Niall.
                - Hova mentek?
                - Selmáékhoz. – felelte Niall. – Szerintem, nem szükséges mögöttünk jönnöd.
                - Ez volt Sydneyben is. – forgatta a szemét Paul.
                - Jól van, de ez itt most London. Kellően ismerjük a terepet, úgy hogy, szia, Paul! – köszönt el Niall Paultól.
                - Szerbusztok. – szállt fel fekete kisbuszára, majd még üléséből integetett nekünk.
                - Kicsit, ijesztő. – suttogtam.
                - Paul? Lehet, hogy elsőre igen, de nagyon jófej igazából. – magyarázta Zayn mosolyogva. Niall amint kinyitotta kocsiját, Harry már dobta is be a csomagtartóba pakkját, Zaynt, és minket követve.
                - Még mindig nem értem, miért ezt a sz*r kocsit vetted meg, Niall. – csóválta fejét Harry.
                - Ez egy igenis jó verda. Csak nézd meg a…
                - Oké, én vezetek! – kapta ki Niall kezéből a kocsikulcsot vigyorogva, és pattant be a volán mögé.
                - De hát még az előbb sz*r volt! – akadt ki Niall, ám amint látta, hogy semmi esélye sincs arra, hogy Harry csak egy perc figyelemre is méltassa, inkább sóhajok közepette bepattant mellém a hátsó ülésre.
                - Juhé, anyósülés! – ugrott be Zayn Harry mellé.
                - Mindenki készen áll? – kérdezte Harry elmélyített hangon.
                - Igenis, kapitány! – vágtam rá, de szembesülnöm kellett három furcsálló tekintettel. – Bocsi, reflexből jött… - pirultam el. – Mi van? Ti soha nem láttátok a spongya bobot? – értetlenkedtem.
                - Nyugi, csak szívatunk! – röhögött Zayn. Harry elindította a motort, és nekivágtunk London esőtől ázott útjainak.