11. A dal varázsában

11.

A dal varázsában

Már félúton jártunk, amikor a telefonom kijelzőjén megláttam Yas nevét.
                - Igen, Yas? – szóltam bele bosszankodva.
                - Selmaaa! Na hova készülök? Na hova? – fecsegte.
                - Egy randira Daviddel. – feleltem közömbösen.
                - Igen! Ez annyira hihetetlen! – sikítozott. – De most miért vagy ilyen bunkó? – váltott hangnemet.
                - Nem vagyok bunkó. Csak tudod, Yas, éppen most megyek az első fellépésemre, ami nagyon fontos. És te meg David valahogyan nagyon nem tud érdekelni. – fejtettem ki a véleményemet.
                - Azt hittem barátok vagyunk… - kezdte.
                - … Yas, ne kezdd ezt a dumát! Azok vagyunk, de nem kéne mindig ennyire önzőnek lenned! Ha most megbocsátasz, szia! – tettem le a telefont.
                Yasmeen… Mindig a legrosszabbkor. Ha egy kicsit is átérezné a helyzetemet, vagy örülne mindannak, amit elértem, sokkal könnyebben mennének a dolgaink.
                - Kisasszony, jobb lesz a telefont a kocsiban hagynia. Vagy a táskája legmélyén tartania. – tájékozatott a sofőr.
                - Persze. – majd az apró retikülömbe csúsztattam a készüléket.
                Hatalmas tömeg állt a színház előtt – 100%-a directioner. Idióta plakátokat lóbáltak a kezükben a „hozzám jössz Harry?” és a „Szeretlek, Zayn” , valamint további értelmes feliratokkal. Esélyem sem lesz sikert aratni…
                Az autó megállt a bejárat előtt. A sofőr lassan kiszállt, kényelmesen becsukva maga mögött az ajtót. Eljött a pillanat. Mélyeket lélegeztem, és az a gondolat járt az eszemben, hogy inkább itt maradok. Ám az nem lehetséges. Az ajtóm kecsesen kinyitódott és én lassan, óvatosan kiszálltam az autóból. Nem tudtam hirtelen mit csináljak. Integessek? Mosolyogjak? Pózoljak? A sikítozó emberek hangja megbénított néhány másodpercre, de szerencsére egy magabiztos kar ragadta meg a derekamat, és egészen az épület belsejébe vezetett. Nem is tudtam ránézni, ugyanis a vakuk szinte vakká tettek. De nem is kellett… Tudtam ki volt az. Nagyon is. És bevallom, szégyelltem is magam a tegnapi beszélgetésünk miatt.
                - Hát, szia! Meglepődtél? – hallottam az ismerős hangot.
                - Szia… Kicsit. – feleltem még mindig elfordulva. Niall a válaszom után maga felé fordított.
                - Ne izgulj! – nyugtatgatott. Belenéztem a szemébe, ám hirtelen elrántottam az arcomat. – Na, gyere! Fred és Alan vár minket. – mutatott az egyik ajtóra.
                - Fred?
                - Tudod, az asszisztensünk. – mondta.
                A szobában a négy fiú, néhány rendező szerűség, Alan valamint Fred ültek a falhoz tolt fotelekben.
                - Á, Selma! – állt fel Alan. – Remélem Annahék jól felkészítettek. Két perc múlva kezdünk. A srácok fogják indítani az estét. Elénekelnek pár számot, aztán bejelentenek téged. Utána felmész a színpadra, akkor te jössz a saját daloddal. Vagy? – részletezte.
                - A saját dalomban nem vagyok biztos… Inkább maradok az én örök klasszikusomnál, Lana Del Reynél. Az ő hangszíne megy a legjobban az enyémhez. – jelentettem ki.
                - Oké. – egyezett bele Alan. – És melyik slágerét?
                - A Born to die-t. – közöltem. A szobában mindenki egy emberként vonta fel a szemöldökét. – Most meg mi van? – lepődtem meg.
                - Az egy kicsit nehéz dal. – mondta Zayn.
                - Neked igen, neked nem. – válaszoltam.
                A fiúk teljesen gyakorlottan szökkentek fel a színpadra – mintha mindig is ezt csinálták volna. A közönség kikelt magából, ugyanazt csinálták, amit a bejáratnál. Liam barátságos köszöntésére még hangosabbak lettek. Lement a What Makes You Beautiful, a Moments valamint a One Thing.
                - És most jöjjön egy elbűvölő hang egy elbűvölő személlyel! A színpadon Selma Evans! – konferált fel Harry. Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul. Hirtelen még lélegezni is elfelejtettem. Az egyik háttérmunkás sietősen intett a színpad felé. Mélyeket lélegezve, lassan, komótosan felmentem a színpadra. El volt sötétítve minden, csak egy mikrofon volt megvilágítva – a közepén. Miközben a mikrofon felé lépdeltem, végignéztem az összegyűlt tömegen. Elkezdtem a dalt.                                                [http://www.youtube.com/watch?v=98lkkOQazIs&feature=related]
                Az emberek elhalkultak. Kíváncsian várták, mit fog most alkotni ez az ismeretlen lány. És reméltem, hogy ezekkel, és ennél nem durvább jelzőkkel illettek. A szóló zene minden ütemére odafigyeltem. Magamban számoltam az időt, hogy mikor léphetek be én. Végre elkezdhettem. Az arcokra döbbenet ült ki. Nem tudtam eldönteni, mire értik. Talán nem tetszik? Talán pont most akarnak megdobálni? Leszólni? Csak hagytam magam sodródni a szöveggel. A hangom kellemesen ugrált a színek között. Becsuktam a szememet. Átéreztem a hangfalak dübörgésének ütemességét. Már nem is érdekelt senki. Ott egyedül én és a zene számítottam. Nem hagytam magam befolyásolni. Minden kétség eltűnt a fejemből. Nem szeretnek? Nem baj. Itt vagyok és ez a lényeg. Mikor újra kinyitottam a szememet a rajongók ringatózni kezdtek a dallamra. Mosolyogni lett volna kedvem, valamint sírni, de csak folytattam az éneklést. Lopva oldalra néztem, ahol a banda és a többiek a függöny mögött álltak. Feszült figyelemmel kísérték az előadásomat. Annah tanácsára koncentráltam. Talán sikerül betartanom. Erős leszek. De a dal annyira a szívemhez szólt, hogy egy ártatlan könnycsepp futott végig arcomon. Felidéztem az emlékeimet, és a kiutat mindenből, ami ez a dal volt számomra. Éreztem, ahogy a könnyeim megsokszorozódtak. A kezem remegett, ahogy a mikrofont tartottam. Ha valaki azt mondja nekem, egyszer itt fogok állni, nem hiszem el. A refrénnél a tömeg a kezét a magasba emelte és az ütemre lóbálta azt. Már értem, miért olyan fantasztikus ez. Ennyi szeretetet még életemben nem kaptam. A dal vége felé vakuk villantak itt-ott. Mikor befejeztem, minden elhallgatott. Tenyereimmel letöröltem könnyeimet, majd egy kecses mozdulattal meghajoltam.
                A színházat tapsolás hangja töltötte meg. Mosolyra húztam a számat, s egy halk „köszönöm” s halk köszönömöket suttogtam. Jó néhány meghajlás, integetés után a banda újra a színpadon volt.
                - Váó! – szólalt meg újra először Liam. – Tetszett, emberek? – kérdezte, amire egy válasz egy óriási sikítás volt. – Ennek örülök. Mert, ő az a lány, akivel egy duettet készítünk! – jelentette be ünnepélyesen. Ekkor felkapcsolódtak a fények, s konfettizápor zúdult ránk. Továbbra sem lett csend, mindenki őrjöngött.
               
                - Végre idelent! – huppantam le a fotelba megkönnyebbülten.
                - Selma, ez csodálatos volt! – mondták kórusban a fiúk. – Már várjuk a duettet. – kacsintottak.
                - Skacok, gyertek! Fotózás lesz a színház előtt meg pár darab interjú. Selma, a közönség imád! – szólt Alan. Kihúztam magam, akár egy hadvezér, a hírek hallatán.
                Ismét ugyanaz a sokk fogott el, mint érkezésemkor. Bár most kicsit jobban tűrtem. Azt hittem, leszakad a lábam a sok pózolástól. Egy fényképet itt, egyet ott, egyet vele, egyet nem vele…
                - Selma, igaz, hogy egy éjszakát a fiúknál töltöttél? – szegezte nekem a kérdést az egyik kíváncsiskodó riporter. Zavaromban nem tudtam, mit tegyek.
                - Természetesen nem. – vágott közbe Niall. – Csupán egy üzleti vacsora volt nálunk, semmi több.
                - Köszönöm! – tátogtam Niallnek, amire ő egy halovány mosollyal reagált.
                - Selma, fantasztikus voltál ma este. Te hogyan érezted magad? – jött a következő.
                - Minden tökéletes volt. Ez az este örökre meg fog maradni bennem, mint jó emlék. – válaszoltam. – Bocsánat, de most mennem kell. – biccentettem a közeledő autó felé. A fiúk úgyszintén távozni készültek – értük egy kisbusz érkezett. – Köszönöm, srácok! – öleltem meg őket.
                - Drága Selma! Au revoir [o revuár]! – legyintett drámain Louis.
                - Biztos elmúltál már tizennyolc? – csipkelődtem a hasamat fogva a nevetéstől.
                - Pimasz lélek! – szipogott, ám ő sem bírta ki, hogy ne vigyorodjon el. – Viszont most tényleg lépünk! – beszálltak a járműbe, Niall kivételével.
                - Izé… Szóval… Holnap a fellépésünk után… - dadogta. – Elmehetnénk moziba. Ha nem gond. És ha nem vagy elfoglalt.
                - Öööö… Persze. Hívj fel… Vagy… Nem tudom… - mondtam el-el csukló hangon. Niall bólintott, és ő is csatlakozott a társaihoz. A busz elhajtott előttem, utána pedig az én kocsim következett. Vidáman köszöntöttem a mostantól a saját sofőrömet, Joe-t.
                A telefonom rezegni kezdett. SMS-t kaptam:
                „Jó volt ma a ruhád. :)
                                                               Niall.”