12. Párosan egy hajóban

12.

Párosan egy hajóban

                Hatalmas mosoly terült el arcomon az üzenetet meglátva. Gyors gépelésbe kezdtem, de mintha rémlene egy cikk arról, hogy később kell visszaírni a srácnak… A fenébe vele!
                - „Köszi :)
                               Ti pedig aranyosan összeöltöztetek :D” – válaszoltam.
                Ez az este fantasztikus volt. Most már tudom, az éneklés az, amit csinálni akarok. Létezik olyan, hogy valaki szerelmes a munkájába?
                Amikor végre hazaértünk, egy felettébb vidám „viszlát” – tal köszöntem el a sofőrtől, aki megengedte, hogy tegezzem. Eddig nem is tudtam, hogy Joeank hívják.
                - Hahó! Anya! – kiáltoztam az előszobába lépve. Felkapcsoltam a villanyt, és megláttam egy anya által írt cetlit az asztalon: „Elmentem Aprilékhez, mert már rég nem találkoztunk, kellett egy kis csajos buli. Szerintem elleszel egyedül”, olvastam. Kösz, anya… April a legjobb barátnője, és ő kissé kicsapongó életet él. Ha jól tudom, van egy felnőtt lánya, ám ő az apjánál nevelkedett.
                 Belenéztem a hűtőbe, és csalódottan konstatáltam, hogy alig van valami ehető. Bosszankodások közepette huppantam le a kanapéra és vettem kezembe egy tál salátát. Rá-rápillantottam az időközben bekapcsolt tévére, bár nem igazán kötötte le a figyelmemet. Az este történései villantak be, és éltem újra át őket.
               
                Az ajtó hangos kattanása riasztott fel édes álmaimból reggel. Úgy látszik, a nappaliban nyomott el az álom. Anya szórakozottan becsörtetett a helységbe, majd elkezdte a mindennapos monológját.
                - Te gyerek, nem kéne már felkelned? Állandóan csak döglesz. Hogy néz ki ez a ház? Kiteszem a lábamat egy éjszakára, és te disznóólat csinálsz? – válaszolás helyett inkább egy párnába fúrtam a fejemet. Ám nem sokkal később rájöttem, hogy nekem ma dolgom van. Úristen! Már fél tíz! Extragyorsasággal készülődtem, ami nem igazán ment. A zuhanyozót sikerült eldugítanom, kifogyott a fogkrém, és a nagy sietségben leettem a pólómat. Anya vígan kacarászott rajtam, mint általában, amikor elkések valahonnan. Már az idegösszeroppanás szélén álltam, amikor Joe hívott, hogy másfél órája a ház előtt vár. Ezt meghallva nem törődtem a további részletekkel, és a kocsi felé futottam.
                - Bocsánat, Joe! Teljesen kiment a fejemből! – sajnálkoztam. Joe nem felelt, helyette a gázra lépett, és se perc alatt az épületben voltunk. Akár egy őrült, úgy száguldottam fel a lépcsőn – a lift elromlott.
                - Jó reggelt! – rontottam be a stúdiómba. Alan kérdőn nézett rám, de tartottam attól, hogy a válaszom nem lesz eléggé jó, ezért a beszéd helyett a munkát választottam.
                Annah bemutatta az első új dalomat. Egy pörgős, könnyed kis nyári dallam volt. Egészen hamar bele is jöttem az eléneklésébe, így az elejét sikerült felvennünk a délelőtt és a délután folyamán.
                Energiáimtól megfosztva vonszoltam le magam a ruhatárba, ahol kivettem a dzsekimet, valamint a kabátomat. Megrezzent a telefonom.
                - „Végeztél?” – jött az SMS Nialltől.
                - „Pont most.” – írtam vissza.
                - „Akkor? Jó a délután?” – érdeklődött.
                - „Persze! :) Mikor?” – folytattam.
                - „Egy óra múlva Joe érted megy, és elhoz ahhoz a mozihoz, amit én mondok neki.” – tájékoztatott.
                - „Szó sem lehet róla.” – utasítottam vissza. – „Ragaszkodom hozzá, hogy ne minden léptemet egy sofőr kísérje. Küldd el a címet! Majd csak odatalálok.” – ajánlottam fel.
                - „Te tudod.” – írta.
                - „Akkor, szia!” – köszöntem el.
                - „Még valami. Ne öltözz ki! Szia!” – válaszolta.
                A kifelé vezető forgóajtó felé vettem az irányt, amikor néhány lány állított meg a kijárat előtt.
                - Szia! Tegnap ott voltunk a fellépéseden, és nagyon tetszett! – mondták kórusban. Az öröm valami hihetetlen formája öntött el, hogy megtudtam, vannak rajongóim. – Kaphatnánk egy autogramot?
                - Persze! Van nálatok toll? – kérdeztem. Az egyik magas, vörös hajú odanyújtott nekem egy alkoholos filcet. Boldogan írtam alá ez elém tolt papírlapokat. – Sziasztok! – köszöntem el, még mindig egy hatalmas mosollyal az arcomon, mert Joe-t láttam közeledni.
                - Szia, Joe! – vágódtam be az autóba. Joe biccentett, és megállás nélkül a házunkhoz vezetett.
                Aznap ragyogó idő volt. A nap sütött és enyhe nyári szellőtől lengedeztek a kertváros fái. Anya ezt kihasználva a kertben tevékenykedett. A kocsiból egyenesen odamentem hozzá. Éppen Karen tulipánjait gondozta. Odasettenkedtem mögé, majd beszámoltam neki a napomról, bár nem igen figyelt – ha a természetben van, akkor másra nem tud koncentrálni.
                Negyed négy volt. Ruhát kerestem a Niallel való találkozónkra. Miért ne öltözzek ki? Fiúk... Végül egy kék magasított derekú rövidgatya mellett tettem le a voksomat, amit egy fehér, fodros vállú ujjatlannal viseltem.
                Fél négy.
                - „Úgy is eszünk.” – gondoltam. – „Már csak egy busz kéne.”
                Karen néni menetrendjeit előtúrtam az újságtartó kosarak legaljáról. Legközelebb háromnegyedkor megy busz. Tökéletes.
                Sárga szandálomban kicaplattam a megállóig, és rövid várakozás után felszálltam a buszra. Nosztalgikus érzésem volt, mint az elmúlt napokban. Ezzel a busszal mentem mindig ki az állomásra, ahonnan hazautaztam Oxfordba. Ám ennek már több éve.
                A busz a mozitól pár utcányira állt meg. Az időjárás továbbra is tartotta fantasztikus formáját. Mosolyogva vágtam neki annak a kis útnak, remélve, hogy minden rendben fog menni.
                A fenébe! Még van öt perc négyig, és én mindjárt odaérek. Mit csinálok én addig? Borsot pucolok? Kérlek, kérlek, kérlek, legyen ott Niall!
                És ott volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd integetni kezdtem az egyik padon csücsülő fiúnak. Először nem ismertem meg a rajta lévő napszemüveg és sapka miatt, de a haja elárulta.
                - Hát, szerbusz, Mr. Hírnév. – siettem oda hozzá és köszöntöttem.
                - Mr. Hírnév? – nevetett. Kérdő pillantásának válaszául a fején viselt kiegészítőkre böktem. – Ó, szóval azt akarod inkább, hogy sikítozó lányok és villanó vakuk vegyenek körbe minket. Nekem nyolc… - már éppen emelte volna le szemüvegét, amikor egy gyors mozdulattal visszatartottam. Erre széles vigyor ült ki az arcára.
                - Zsarolsz. – néztem rá bosszúsan. Niall megforgatta a szemeit, majd mosollyal az arcán a karomnál fogva odahúzott a pénztárhoz. – Mit nézünk? – kérdezte.
                Tűnődve vizslattam a pult felett elhelyezett óriási plakátokat. Men in black, Prometheus, Hófehér és a vadász, A diktátor, V…
                - Várandósok! – kiáltottam lelkesen. Hangos reagálásomra mindenki felém fordult, gondolom nem a legjobb húzásom volt – Niall szempontjából. – Bocsi. – suttogtam.
                - Várandósok? Oké! – egyezett bele. – A filmek alatt is szeretsz üvöltözni? – gúnyolódott kedvesen.
                - Jól van, na. Már kértem bocsánatot. – feleltem. – Én, vagy te veszem a jegyeket?
                - Te? – nyitotta tágra Niall a szemeit. – Még szép, hogy én! – értetlenkedett. – Két jegyet a Várandósokra! – mondta a pénztárosnak. Niall kifizette a jegyeket és kézhez kaptuk azokat.
                - Bocsi, te nem…? – mire az eladó feltehette volna a kérdést, sietősen eltávolodtunk onnan és a terembe vettük az irányt.
                - Ezt megúsztuk. –fújtam ki magam, miközben helyet foglaltunk a hátsó sorokban. – Viszont a nagy rohanásban nem vettünk kukoricát, márpedig kukorica nélkül nincs mozi. – vontam meg a vállam. Niall megforgatta a szemét és előhúzott a zsebéből tíz fontot. – Nem, én nem erre értettem! – hárítottam el. – Én tényleg csak arra céloztam, hogy kaja nélkül nem fogunk kibírni másfél órát. Úgyhogy, én lépek, és veszek valamit. – felálltam a székről, majd a büfé felé igyekeztem. A hátamon éreztem Niall meglepődött arcát, és próbáltam nem visszanézni.
                A sor szerencsére nem volt nagy odakint, hamar én következtem.
                - Legyen egy… - talán nagy popcorn? Vagy nachos?, tűnődtem magamban, miközben az eladő furcsábbnál furcsábban nézett rám. - …egy páros menü. – kértem. Páros… Akaratlanul is eltöprengtem magamban, hogy mi lenne ha…, ám a hangosbemondó közlése, mi szerint a hármas teremben elkezdődött a film vetítése, felébresztett. Kapkodva nyúltam az imént rendelt ételért és italért, majd a pultra raktam az árát.
                - Kész is vagyok. – lihegtem Niall mellé ülve. Ismét nevetett, látván, hogy az arcom vörössége még a sötétben is látszik. – Hé! Nagy művészet teli kézzel futni! – löktem oldalba.

                A film már háromnegyed órája tartott, és egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Egyedül a néha-néha a kukoricába nyúlás közepette összeütköző kezeink miatt ejtettünk meg egy bocsit, de mást nem.
                - És, tényleg a kedvenc filmed a Csibefutam? – törtem meg a csendet.
                - Mi? – kapkodta a fejét. – Ja, nem. Az csak, úgy… jött. – nevetett. – A kedvencem a Grease. Láttad már?
                - A Greaset? Nem. Az egy régebbi film, nem? Ha jól tudom, John Travolta játszik benne. – mondtam.
                - Igen, az. És ne kérdezd, miért szeretem. Egyszerűen, megfogott. – magyarázta.
                - Tapintatlan leszek, nagyon is. Ilyet nem illik kérdezni, szerintem. Miért engem hívtál el? Vannak nálam sokkal szebbek, sokkal jobb hangúak, sokkal jobbfejek is. – puhatolóztam.
                - Nem vagy tapintatlan. – válaszolt. – Majd egyszer elmagyarázom. De most, gyere! – húzott fel a székről. Értetlenül bámultam rá, ám ő egyre csak húzott a kijárat felé.
                A nap már kezdett lenyugodni, de alig lett sötétebb a városban, mint egy órával.
                - Niall, állj már meg! – próbálkoztam, miközben már a mozitól öt percre voltunk.
                - Oké, itt jó lesz. – szólt. Nem is annyira törődtem vele, hogy hova megyünk, egészen addig. Körbenéztem, és egy kikötőben voltunk. Nem egy „hivatalosban”, csak egy egyszerűben. Néhány stég, pár csónak és hajó. Az egészben a legjobb a csend volt, ami körülvett mindent. Érdekes, ugyanis néhány perce még London zaja volt a meghatározó. Most meg a Temze ütemes folyása hallatszott mindenfelől. – Amikor az X Faktor zajlott, és nagy volt rajtam a nyomás, idejöttem kikapcsolódni. Volt, hogy csak a parton pihentem, vagy belelógattam a lábamat a vízbe, vagy néha felültem egy hajóra, és dalokat írtam a fedélzeten. Ha Londont említi nekem valaki, ez a hely jut eszembe, rögtön. Az akkori egyik délutánon elhatároztam, hogy elhozok ide egyszer egy lányt. Nos, most teljesítettem ezt az ígéretemet. – mondta, majd a kezem után nyúlt és óvatosan megfogta azt. – Velem tartanál egy hajókázásra? – kérdezte. – Természetesen nem én vezetek – még csak az kéne. Abból már te is és a nadrágod is kapott eleget. – tette hozzá nevetve.
                - Szíves örömest. – engedélyeztem mosolyogva. Niall boldogan feltessékelt egy jachtra, ami hihetetlen lélegzetelállító volt. – Egy jacht? Nem sok ez egy kicsit? – gyönyörködtem még mindig.
                - Vitorlázni nem tudok és a többi hajón turisták utaznak. – világosított fel szórakozottan. – Felvágósan hangzik, de ez a sajátunk a fiúkkal. – kacsintott.
                - Ó, még ahogy megy. – jegyeztem meg kacéran. Niall elmosolyodott, és a jacht orrához vezetett, ahol egy asztal állt. Két székkel. Olyannyira zavarba jöttem, hogy amikor Niall kihúzta nekem a széket, véletlenül felborítottam azt. – Bocsánat… - motyogtam.
                - Semmi gond. Ülj le. – nyugtatgatott, majd velem szemben ő is helyet foglalt. – Mivel nem eszel húst…
                - Niall, eszek! – vágtam közbe. – De nem mindent.
                - Szóval nem eszel. Na. Olyan kaját csináltattam, ami ilyen zöldséges. Megpróbálkozok vele, ám nem ajánlhatok semmi jót. – vigyorgott, s az asztal alól elővett egy dobozt. Kivett belőle két tányért, evőeszközöket, valamint egy tálat. – Ez a tiéd, ez az enyém… - osztogatta.
                - Igazán aranyos vagy, amikor koncentrálsz. –mondtam mosollyal az arcomon.
                - Ez ide, ez oda… Tessék? – nézett fel a doboz mögül. – Bocsi, nem hallottam. – sajnálkozott.
                - Ja, semmi. – nevettem.
                Amikor végre készen volt, ünnepélyesen leszaladt a kapitányhoz, hogy elindulhatunk.
                Alighogy visszaért hozzám, a hajó már a vízen úszott.