13. Mágnes

13.

Mágnes

                - Szép esténk van. – ült le mellém.
                - Úgy, ahogy mondod. – helyeseltem, majd az étel után nyúltam. – Nagyon figyelmes vagy, hogy figyelembe vetted az „étkezési szokásimat”. – köszöntem meg.
                - Egyszer én is tehetek valamit valakiért. – mosolyodott el, aztán ő is vett pár adagot a vacsorából. – A vegetáriánusságod oka az, hogy tiszteled az állatokat, vagy mi?
                - Nem feltétlenül. Egyszerűen, nem kívánom és kész. – fejtettem ki.
                - Értem. És, mi volt ma a stúdióban? Jól megy a munka? – kérdezte.
                - Enyhén kifejezve, kicsit elkéstem. De ahhoz képest, elég jól haladunk. Egy fél dal már megvan. – válaszoltam. – Jut eszembe, Yas el akart menni egy közönségtalálkozótokra. Mikor lesz?
                - Ó, az holnap, a koncertünk után. Nem az éjszakába fog nyúlni. Kivételesen most délelőtt adunk elő. – magyarázta. – Örülnék, ha velünk tartanál.
                - Te igen, ám a többiek nem biztos. – húztam el a szám.
                - Ugyan már…
                - Figyelj, Niall. A rajongóitok már attól is a plafonon vannak, ha valamelyikőtöket meglátják egy lánnyal. Akár a rokona, akár egy gyerekkori barátja, stb. Azt nem is akarom megvárni, hogy mit reagálnak akkor, ha folyton együtt lógok veletek. Ők a ti fanjaitok. Hozzátok tartoznak. Egyetlenegy dalunk lesz közösen. A többiek majd meghallgatják a számot, értékelik, és kész. Ez lesz a mi karrierünk. Semmi több. – mondtam, kissé ironikusan.
                - Hú, oké. Egy nem is megfelelt volna. – lepődött meg.
                - Bocsi… - pirultam el. – Hajlamos vagyok túlreagálni a dolgokat… Ne haragudj.
                - Én szeretem a magabiztos lányokat, akiknek van saját véleményük. – bíztatott, majd kortyolt egy nagyot az imént az asztalon elhelyezett poharából. – Tudom, hogy alig kezdtünk el még enni, de nem lenne kedved egyet közösen énekelni? – célozgatott.
                - Öhmm, persze. – bólogattam. – Nem vagy éhes, vagy mi? – nevettem.
                - A zöld dolgok nem vonzanak. – csipkelődött. – Később ehetsz még. mondta, majd megfogta a kezemet, és a fedélzeten található puffokhoz vezetett.
                Mind a ketten lehuppantunk. Mellettünk London álomszép látványa haladt el. Niall elővette a gitárját az egyik közelben lévő ládából.
                - Akár egy varázsló. – vihogtam.
                - Hm?
                - Mindenhonnan elővarázsolsz valamit. – közöltem még mindig mosollyal az arcomon.
                - Ezt bóknak veszem. – mondta. – Ne nevess ki, de nemrég írtam egy dalt. Az új lemezünkre. És szükségem van valakire, aki elmondja a véleményét. Rád gondoltam. – csodás, kék szempárja az enyémbe mélyedt.
                - Rendben. – éreztem, ahogy vér tódul a fejembe. Elfordítottam tekintetemet, remélve, hogy Niallnek nem tűnik fel semmi az arcom túlzott pirosságából.
                - Olyan aranyos vagy. Nem kell elfordulnod, ha elpirulsz. – mosolygott.
                - Fú, de kínos… - szégyelltem el magam. Niall erre csak egy halk nevetéssel felelt.
                - Hallod, ahogy ver a szívem?
                Hallod, ahogy megőrülök érted?
                Elbűvöltél, megfogtál,
                Mert te vagy az a lány,
                Kit vártam már. – énekelte. – Ha nem gond, beosztottalak egy versszakba. Oké? - érdeklődött.
                - Nyugodtan.
                - Éjszakák, és nappalok,
                Nélküled én már nem vagyok,
                Mondd, hogy szeretsz,
                Mondd, hogy kellek,
                Hajolj közelebb,
                Érezni akarlak téged. – folytatta. – És most jössz te. – odanyújtott egy papírlapot, amin a teljes dalszöveg le volt írva. – Akkor kezd.
                - Itt vagyok,
                Ne aggódj,
                Kérlek, felejts el mindent, mi volt.
                Itt leszek,
                Melletted,
                Csak hajolj közelebb. – daloltam még halkan. – Szép a szöveg. – dicsértem.
                - Szép a hangod. Ismét te jössz. – navigált.
                - Csók, ölelés,
                Ez voltam én,
                Bújni, nem félni,
                Ezek voltunk mi. – ezt a részt sokkal erősebben, hangosabban énekeltem.
                - Állj meg,
                Ne menj még el.
                Fordulj vissza,
                Az út még tart.                 - kontrázott. Az utolsó szónál lerakta gitárját, és teljes testével felém fordult. – Selma Evans. Néhány nap leforgása alatt felforgattad az egész életemet. Más vagy, mint a többiek. És ez nem egy sablonszöveg. Ez a szívemből jön. – féltem, hogy beszéde után a szívem önálló útra kel a mellkasomból indulva. Arcomat kezei közé fogta, és lassan közeledett hozzám. – Fantasztikus vagy. Csodálatos. – kezeit végigsimította hullámos hajamon, amit a stúdió után sikerült normális állapotba hoznom. Mielőtt még akármit is mondhattam volna, megcsörrent a telefonom. Akárcsak egy bomba, olyan hatást gyakorolt ránk a kissé zajos csengőhangom.
                - Remek. – morogta Niall.
                - Bocsánat. – suttogtam, majd sóhajok közepette elindultam a jacht másik felébe. – Tessék? – vettem fel ingerültem.
                - Szia, kicsim, zavarok? – szólt bele anya. Ezernyi szót tudtam volna mondani, ám ismerve anyát, éjfélig sem engedne el a vonal közeléből.
                - Nem, nem zavarsz. – nyugtattam meg. – Mi a helyzet?
                - Itt vannak a nővéreid. – közölte a hírt. Az információ érzések tömkelegét váltotta ki belőlem. Egyszerre voltam boldog, csalódott, vidám és szomorú. – Selma? Hallasz?
                - Igen, hallottam. Mikor jöttek? Máskor nem tudtak volna? Pont most? – faggatóztam hidegen.
                - Kedvesebb is lehetnél. Pár perce. Bryson is itt van. – tájékoztatott.
                - Ez azt jelenti, hogy haza kell mennem? – reménykedtem, hogy a válasz egy nem lesz.
                - Igen. – de természetesen, nem az volt.
                - Ezt nem hiszem el… Hogy lehet ennyire elrontani valamit? – fakadtam ki.
                - Selma, higgadj le. Most örülnöd kellene. Örülj! – csitítgatott anya.
                - Örüljek, mi? Jó, mindegy, hagyjuk. Maximum egy óra múlva ott leszek. Szia. – tettem le a készüléket.
                Lépteket hallottam mögülem. Cipőmmel bugyután koptattam a földet. Tudtam, ez nem fair Niallel szemben. Itt hagyom, amikor olyan odaadó.
                - Menned kell. – csendült fel csalódott hangja.
                - Sajnálom. Ismét. Már nem tudom, mit tegyek, hogy végre tényleg csak mi ketten legyünk valahol. Ha úgy gondolod, hanyagoljuk kettőnket, felőlem…
                - Nem, Selma! Ki ne mond! Attól, hogy néhányszor nem jön össze valami, az nem azt jelenti, hogy soha nem fog. – mondta. – Biztos valami fontos dolog miatt nem érsz rá. Megértem.
                - Hazajöttek a nővéreim. Kötelező jelenés.
                - Szólok a kapitánynak. Nem sokára a parton leszünk, ha megfordul. – azzal elfutott felvilágosítani a kapitányt a megváltozott tervről.
                Alig hallhatóan elkáromkodtam magamat, majd a korláthoz sétáltam, ahonnan éppen a Big Ben-re nyílt lenyűgöző kilátás.
                - Oké, tíz perc és visszaérünk. – jelentette, s fegyelmezetten szalutált egyet.
                - Értettem, kadét. – nevettem. – Még most is jó kedved van? Most tettem tönkre egy remeknek ígérkező estét.
                - Ez csak egy este volt. Van még sok. – vigasztalt. – Selma. – közelebb jött hozzám. – Nem tudom, te hogyan vagy betáblázva, de én holnap ráérek. Mondjuk délután. Ehetnénk egy fagyit. Okés? – ajánlotta fel.
                - Még szép! – mosolyodtam el. – Annyiszor kértem már bocsánatot, hogy kezdek félni, el fogja veszíteni a jelentőségét.
                - Én bízom benned. És abban, hogy tényleg sajnálod, azt, éppen.
                - Jó tudni. – ismételten a földet bámultam. Niall odahúzott magához, és megölelt. Nevetésben törtem ki.
                - Most meg mi van? – értetlenkedett.
                - Semmi… Csak a barátnőm, Yas illatmániás. Folyton, mindenkit, mindenhol szagolgat. Rólatok is kérdez, nyugodj meg! – meséltem. – Szóval, ha ezt elmondom neki, mégpedig el fogom neki mondani, rögtön az illatodról fog kérdezni. – vigyorogtam.
                - Furcsa páros lehettek együtt. –húzogatta a szemöldökét, majd beletemette fejét a nyakamba. Néhány percig csak álltunk ott. Mint két mágnes. Akik örökké úgy maradnak. Egyedül a hajó jelzése választott szét minket – kikötöttünk. Nagy nehezen eltávolodtunk egymástól.
                - Köszönöm Niall az estét. Bocsánatot meg már kértem eleget ma, úgyhogy, ha nem gond, én most lelépek. – köszöntem el.
                - Menj csak. Majd hívlak, vagy írok. Szia, Selma! – búcsúzott ő is. Egy utolsót integettem, aztán futólépésben haladni kezdtem a nem régen használt buszmegálló felé. Egészen besötétedett, bár nem annyira, hogy félni kezdjek.
                Húsz perc múlva már az otthonomtól nem messze voltam. Végig egy név járt az eszemben: Niall.