14. Teljes a család

14.

Teljes a család

                Leszálltam a buszról, és a házunk felé tartottam.  Közben el-elmosolyodtam Niallre gondolva. Ha ma nem hív fel anya, akkor… Kiabálás hangja csapta meg a fülemet az utcánk végéről. Tőlünk jött. Próbáltam gyorsítani a lépteimet, de úgy is tudtam, mi zajlik odabent… Minden egyes alkalommal, amikor tehetik, a családtagjaim vitáznak. Hol erről, hol arról, a lényeg az, hogy mindig volt ok.
                - Ariel, hányszor játszottad már ezt el? Elegem van belőled… – mondta anya, ám amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, abbahagyta. – Szia, kicsim! – köszöntött.
                - Sziasztok! – nehézkes járással haladtam a nappali felé, útközben levettem a szandálomat, a táskámat és a kulcsomat pedig a cipős szekrényre dobtam.
                - Selma! – jött oda hozzám először Abbigael, majd megölelt. Hosszú, egyenes vörös haja, akár egy fátyol, úgy omlott a hátamra. – Rég láttalak, de semmit sem változtál. – mosolyodott el.
                - Szia Abby! – majd Bryson, Abby vőlegénye lépett oda hozzám.
                - Na, szevasz, te gyerek! – vihogott, miközben ő is megölelt.
                - Bryson, néha eltűnődöm azon, hogy tényleg idősebb vagy-e nálam. – nevettem.
                Miután Bryson elengedett, ridegen néztem a szoba másik végében, nekem háttal helyett foglaló, kisebbik nővéremre, Arielre.
                - Ariel, ne csináld ezt. Gyere ide! – parancsolta anya, amire Ariel lassan és hidegen közeledni kezdett felém.
                - Szia! – állt meg előttem, majd elfordult tőlem, és kiment a konyhába.
                - Kedves vagy! – kiabáltam utána.
                - Selma, ne kezdd azt, amit ő. – szólt anya. – Kértek valamit? – kérdezte Abbyéket.
                - Teát. – felelte Bryson.
                - Mindjárt hozom. – mondta anya, majd a konyhába indult.
                - Mi baja már megint? – ültem le a kanapéra.
                - A szokásos. Azt hiszi, mindent tud az életről, csak azért, mert már nem lakik otthon. Anya hiába próbál segíteni, nem megy. – tájékoztatott Abby, és csatlakoztak hozzám.
                - Ariel már elrontotta az életét… - kezdtem.
                - Fantasztikus, hogy mindig én vagyok a téma. – jött vissza duzzogva Ariel.
                - Ki lenne más? Csak te lehetsz képes ilyenekre. Nézd meg Brysonékat! – mutattam feléjük. – Abbigael nem szült tizenhat évesen, és nem egy drogos a barátja. Van állása, háza, egy normális párja. – kiabáltam. – Nézz magadra! Mit értél el? Semmit!
                - Ja, mert hogy te többet. Nem kell rögtön elszállni magadtól, amint Londonba jöttél dalolászni!
                - Tudod, a „dalolászásommal” – mutogattam a szót a kezemmel – már ötvenezer fontot szedtem össze. Míg más próbálja fenntartani a családját, te addig elbulizod a pénzt, mert az olyan „menő”. – folytattam.
                - Hagyj már békén! – csuklott el a hangja.
                - Selma! – anya szintén újra a nappaliban volt.
                - Persze, megint én vagyok a rossz… - dünnyögtem. – Fogd fel, nem csak te vagy! – vágtam dühösen a képébe Arielnek, majd felviharzottam a szobámba.
                Erősen becsaptam az ajtómat, és az ágyamba vetődtem. Kitört belőlem a sírás. Ariel a szeretet legkisebb szikráját sem mutatta a közösen töltött tizenöt év alatt a család felé. Kivéve apát. Mindennél jobban szereti, ám amikor anyáék elváltak, minden megváltozott. Ariel anyát okolta. Lázadásképpen az összes éjszaka féktelen partizásba kezdett, s a sárga földig leitta magát. Összeszedte a barátját, akinek a mai napig nem tudom a nevét – de nem is akarom. Fél év együtt járás után gyereket vállaltak. Anya őrjöngött, Ariel erre válaszképpen elköltözött apához. Amikor megszületett a babája, látni sem akartuk. Fél év után megtört a jég, s anya elhívta hozzánk. Ariel az óta még jobban csak züllik.
                Olyannyira elmerültem gondolataimba, hogy mire feleszméltem, az óra hajnali fél egyet mutatott. Erőtlenül kikászálódtam az ágyból, felkaptam egy pulóvert, és amennyire halkan csak tudtam, kinyitottam az ajtómat. Könnyed léptekkel, csendben lementem a lépcsőn, majd a nappaliból nyíló teraszra mentem. Az odavezető nyílászáró nyitva volt, anya sem az ablakokat, sem az ajtókat nem csukja be esténként nyáron. (A bejáratit természetesen igen.)
                Leültem az egyik napozóágyra, és felnéztem az égre. Ezernyi csillag tündökölt azon az éjszakán.

                - Hali! Ez Selma Evans üzenetrögzítője. Most vagy nem vagyok otthon, vagy nem hallom. Mindenesetre, hagyj egy üzenetet! – hallottam az üzenetrögzítőm hangját. – Selma, itt Alan. Ma nem a stúdióban leszünk, hanem a fiúk házában. Fél óra múlva legyél ott. Ne késs. – mondta Alan a rögzítőbe.
                Nehézkesen kinyitottam szemeimet, s körbenéztem. Verőfényes napsütés. Legalább nem esőre keltem, ha már a kertben aludtam. Kikászálódtam a napágyból, majd egy hatalmasat ásítottam. Elbotorkáltam a konyháig, ahol Bryson ült.
                - Jó reggelt, kócos. – vigyorgott.
                - Még egy ilyen elmés megjegyzés, és elintézem, hogy szétszedjen a sajtó. – fenyegetőztem. - Mennyi az idő?
                - Fél nyolc.
                - Úristen… Mi vagy te, kakas, hogy hajnalok hajnalán fent vagy? – kérdeztem.
                - Nem én alszok a kertben. – miután látta, hogy erre már nem tudok semmit sem mondani, önelégültség ült ki arcára. Elvánszorogtam a fürdőbe, de a tükörképem láttán inkább elmenekültem volna. A hajam akár egy szénaboglya, úgy nézett ki. Kétségbeesetten próbáltam kifésülni, ami úgy-ahogy sikerült. Tíz perc telt el, mialatt elkészültem.
                - Laza vagy. – jelentette ki Bryson, végignézve a hosszított fazonú, fehér ujjatlanomon, pisztácia színű rövidgatyámon, és szokásos, sárga szandálomon. – Most jön az a rész, hogy vigyelek el? – egyetértően bólintottam, mire ő sóhajok közepette feltápászkodott kényelmes székéből, majd kifelé vettük az irányt.
                Behuppantunk az autóba, és elindultunk.
                - És, mi a helyzet veled? – kérdezte.
                - Megvagyok. Az album pár hónap múlva kész, szóval. Minden okés. – feleltem. – Veletek?
                - Abby új munkát kapott. – újságolta. – Igazgatóhelyettes lesz egy cégnél.
                - Ez nagyszerű. – lelkendeztem.
                - Hova is megyünk?
                - A Bridge View-ra.
                - Nocsak, nocsak. Ki lakik olyan puccos környéken? – érdeklődött.
                - A, nem is tudom, hogyan mondjam, „daltárasaim”. Az egyik számomat velük veszem fel. Ők egy banda. – világosítottam fel. – Fiúbanda.
                - A rizsa nem kell. Melyik jön be? – húzogatta a szemöldökét.
                - Bryson! – bokszoltam vállba. – Ilyet nem illik kérdezni. Főleg nem egy hölgytől. – oktattam ki.
                - Szóval tegnap a randitokról rángattunk el… Már minden világos. – mosolyodott el.
                - Hát, nem a legjobb húzásotok volt. – vallottam be. Bryan halk kuncogással reagált, majd az út további részét csendben töltöttük el.
                Az ég kezdett beborulni, így amikor odaértünk, már szakadt az eső. A fiúk háza előtt a szokásos, saját Chryslerjük állt, egy másik, óriási fekete Jeep mellett.
                - Hát, ezt jól megszívtad Selma. – röhögött Bryson a kocsiban, miközben én kiszálltam, és bőrig áztam. – Majd otthon találkozunk! – csapta be mögöttem az ajtót, majd elhajtott.
                - Bryson! – kiabáltam a távozó autó után – mindhiába. Szélsebességgel vágtáztam fel a ház lépcsőjén, s gyorsan benyomtam a csengőt. Már szinte vacogtam, amikor Harry ajtót nyitott.
                - Á, helló Selma! – köszöntött. – Így esik az eső? – mért végig szemeivel, s egy mosolyt is megejtett.
                - Ha-ha-ha. – csúfolódtam. – Beengednél, göndörke?
                - Csakis a göndörkéért. – arrébb állt az ajtóból, ezzel szabad utat engedve nekem.
                A szandálom, akár egy WC pumpa, úgy cuppogott a csúszós kövön. A hajamból csöpögött a víz, a ruhám teljesen átázott. Mikor Alan, a fiúk, és egy testőr meglátott, kelletlenül is hangos nevetésben törtek ki. Valamilyen szinten megértem őket, ugyanis képzelem, hogy nézhettem ki.
                Fél óra elteltével egészen megszáradtam, de az eső nem tágított.
                - Alan, már végighallgattam az egész konzultációtokat a koncertről, bár még mindig nem tudom, minek kellek én ide? – szólaltam meg.
                - Ó, persze, persze! – nyúlt a homlokához Alan. – Ezen a délelőtti tizenegy órás kezdéses koncerten kéne vokáloznod. Benne vagy? – ajánlotta fel.
                - Simán. – bólogattam.
                - Nathaliék hamarosan itt lesznek. – mondta Alan, majd tovább folytattuk az elkövetkezendő kis shownk megbeszélését.