16. A bejelentések napja

[egy kis infó, mielőtt még elolvasnátok :) légyszíves, mindenkinek, akinek van twitter fiókja, kövessen (@blog_hungary), mert itt közlöm az infókat a bloggal kapcsolatban :) és nagyon köszönöm még egyszer a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól esnek :)) <3 de arra kérlek titeket, hogy mostantól minden bejegyzéshez hozzunk össze legalább öt tweetet, vagy kommentet, vagy e-mailt, mert akkor nincs sok értelme bent gubbasztanom a szobámban, és írni nektek :/ na, bocsi, hogy feltartottalak titeket :) u.i.: Baby Lux bekövetett twitteren ;)]

16.

A bejelentések napja

                Fejemet az ő vállába fúrtam, mire ő kezeivel magához szorított. Továbbra is patakzottak a könnyeim, ám az eső ügyesen lemosta azokat. Niall óvatosan felemelte fejemet.
                - Selma, akármi is történik, vagy történt, nyugodj meg. Én itt vagyok neked. – szólt, majd tenyerei közé fogta államat. – Számíthatsz rám. Mindig, és tudnod kell… - mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis ajkaimat az övéihez nyomtam. Niall viszonozta csókomat, és újra körém fonta karjait. A zuhogó eső nem kímélt bennünket, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított. Lassan távolabb húzódtam tőle. Vizes hajunkról orcáinkra hullottak a vízcseppek. Tekintetét az enyémre szegezte. – Én… nem is tudom, mit mondjak.
                - Én igen. Niall James Horan. Sosem hittem volna, hogy lesz majd egy ember, aki megért, elfogad, és teljes mértékben támogat. Nem néha, mindig. Úgy érzem, te leszel az. – visszaléptem hozzá, majd ismét csókot váltottunk.
                - Selma, sajnos még nem tudom mi a harmadik neved, tehát: Selma Evans. – mosolyodott el. – A világom néhány napon belül a feje tetejére állt. A fiúknak már az idegeire mentem veled, annyit vázolgattam a randijainkat.  Ki kell mondanom: nem volt hiába való. Csodálatos vagy. – lágyan végigsimított vizes nyakamon, egészen a hátam közepéig. – Elmondod, mi a baj?
                - Most… Most… - hadartam. – Nem lehet. – ellenkeztem. – Egyszer, ígérem. Viszont mennem kell, mert hülyének néznek így is. – mosolyodtam el keserűen.
                - Rendben. Várj! Igazából, csak a telefonodat akartam visszaadni. – nyújtotta felém az ázott BlackBerry-t. 
                - Öhm, hát ennek annyi. – nevettem, miközben átvettem a készüléket, ám az a kezemben megcsörrent. – Úgy látszik, mégsem. - kérdőn néztem Niallre, mire ő bólintott egyet.
                - Igen? – szóltam bele.
                - Szia, kicsi Selma. Karen vagyok.
                - Karen néni? Mi a helyzet? – csodálkoztam.
                - Próbáltam anyádat hívni, de úgy látszik, még nem békélt meg a technikával, ugyanis órák óta fel sem veszi.
                - Nem, tudod… Itt vannak Abbyék. – haraptam ajkamba.
                - Tényleg? Mikor jöttek?
                - Teg…
                - Majd elmondod. – szakított félbe. – Az a lényeg, hogy most itt vagyok Londonban. Értem tudnátok jönni? Főleg most Brysonnál is van autó. – kérte.
                - Amennyit láttam, jelenleg ők nincsenek itthon. Anya meg Ariellel van elfoglalva… - sajnálkoztam, de Niall az autójára mutatott, jelezvén, hogy szívesen elvisz vele. – Mindegy, Karen néni. Megoldom. Húsz perc és ott vagyok a… Hol is? – kérdeztem.
                - Az állomáshoz közeli csehóban vagyok.
                - Mit keresel te egy csehóban? – vontam össze szemöldökömet.
                - Hiányzott a londoni sör. Na, siessél! – csapta le a telefont. Niallre néztem, aki hihetetlen hangerővel röhögött.
                - Furcsa egy család. – bokszolt oldalba.
                - Furcsa egy srác. – pusziltam arcon. Beszálltunk a kocsiba, és nekiveselkedtünk a csúszós utaknak. Niall a legmagasabb fokozatra vette a fűtést az autóban, hogy „ne fázzak meg”. Ez a mániája. Amikor az állomáshoz értünk, a párás ablakon fürkésztük a közeli üzleteket, helyeket.
                - Valamiért sejtem, hogy az lesz az! – böktem egy apró, elhanyagolt kinézetű „Brit föld” nevű lebujra. Niall újra felnevetett, majd a kocsma elé állt megtermett járgányával. – Bejössz velem?
                - Mindenképpen. – felelte.
                A „Brit föld”-ben csak úgy állt az alkohol szag. Dohos asztalok és székek, egy öreg pult, valamint egy ósdi zenegép foglalt helyet a helyiségben. Mindenfelé szakállas ipsék  lézengtek. Nem volt nehéz kiszúrnom Karent, éppen egy jókora adag sört húzott le egy kívülről hajléktalannak tűnő pasassal, a hátsó sarokban. Bizonytalan léptekkel Niallel felé indultunk, mire ő széttárta karjait.
                - Hát itt van az én kicsikém! – szaladt felém, és ölelt meg. – Na megy egy szexisten. – kacsintott Niallre, aki zavarában megszáradt hajába túrt.
                - Karen! – próbáltam elhallgattatni.
                - Jól van, jól van. – a szájából áradt a sör átható bűze. – Nyugi, nem vagyok részeg. Csak hiányzott Venezuela után ez a kis koszfészek Anglia. – felelte, mert meglátta aggódó pillantásomat.
                - Indulhatunk? – kérdezte Niall.
                - Persze! Csapjunk a lovak közé! – kiáltott fel Karen.
                - Karen. Nem bulizni, hanem hazamegyünk. – világosítottam fel.
                - Most nézd meg ezt a lányt! Nem tud élni! – magyarázta Niallnek, amire ő felnevetett. Szemeimet forgatva indultam az ajtó felé, és örömmel tapasztaltam, hogy elállt az eső. Karen millió csomagjai alig fértek be az autóba, plusz még a hátsó ülésre. Amíg nem értünk haza, és az a dugók miatt sokáig elhúzódott, folyamatosan a „kalandjairól” beszélt. Volt szó a Venezuelába átszökött kubai szeretőjéről, és sajnos a részletekbe is beavatott, mesélt arról, hogyan próbálta ki majdnem az összes drogot, de néhány értelmes dolog is volt a mondanivalójában.
                - Megérkeztünk. – állította le a motort Niall.
                - Hát, köszönjük szépen. – nyomtam egy puszit az arcára.
                - A smárt később. – legyintett Karen.
                - Karen! – sóhajtottam.
                - Oké, tényleg köszi szépfiú. – csípett Niall pofijába. Niall kérdően rám nézett, én erre csak egy vállvonással tudtam reagálni. Kikászálódtunk az autóból, és kipakoltuk a csomagokat.
                - Karen, minek ez a bugyuta szobor? – céloztam egy fából faragott, fura alakra.
                - Ó, azt a nagykövettől kaptam. – válaszolt. – Viszont én most megyek a saját házamba, - a saját szót erősen kihangsúlyozta – és üdvözlöm az én kis húgocskámat. Karen nagy nehezen odatipegett az ajtóhoz, és mint egy idióta berontott, ¡Buenos días!-t kiabálva.
                - Vicces a nagynénéd. Kicsit perverz is, de az nem számit. – nevetett Niall.
                - Teljes ellentéte anyámnak. Ő szereti komolyan venni a dolgokat, és folyton tervez. Pont, mint én. – mondtam.
                - Selma, gyere, üdvözöld Karent! – szólt anya az ajtóból, de mikor Karen közölte vele, hogy mi hoztuk el, egy sértődött pillantást vetett rám, majd visszament a házba.
                - Ez mi volt? – értetlenkedett Niall.
                - Ez volt az, amit az előbb mondtam. Tudod, túlreagál mindent. – haraptam bele az ajkaimba. – Behívnálak, de amint megismernéd a családomat, sírva futnál hazáig. Szóval, azt majd egy másik alkalommal.
                - Tényleg ennyire vészesek?
                - Az nem kifejezés.
                - Hát, jó. – karjai köré zárt, és egy puszit adott a nyakamra.
                - Ma még hívlak. Vagy hívj. Vagy, majd találkozunk. – engedtem el.
                - Maximum, ha egy órát kibírok nélküled. – pirult el.
                - Szia, Niall! – integettem neki, miközben az ajtónk felé indultam. Ő csak ott állt, és szomorúan bámulta a földet. Nagyot sóhajtottam, s visszasiettem hozzá. – A fene egye meg azokat a szép, kék szemeidet! – mondtam. – Nem bírlak itt hagyni. – mosolyogtam.
                - Én sem. – magához rántott, és megcsókolt. Ismét percekig csak álltunk előttünk, és próbáltunk betelni a másikkal.
                - Na jó. Ez már nyálas. – nevettem. – Most tényleg mennem kell.
                - Szia, Sel! – adott még egy utolsó puszit az arcomra, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.
                A boldogságtól megrészegülve tántorogtam házunk irányába, közben egyet-kettőt megpördültem, és igeneket kiáltottam a levegőbe. Finoman becsuktam magam mögött az ajtót, és csendben hallgattam az előszobából Karen néni beszámolóját.
                - A könyvemet már le is adtam. Pont be tudtam fejezni a repülőn, és a szerkesztőtársammal a kocsmában mindent lefixáltunk. A borítót majd ő rendezi, meg a többi felesleges dolgot. Az írók köre állítólag már nagyon várja újabb szerzeményemet. A múltkorit is úgy leírták, aztán mégis kapott valami hülye díjat. – Karen néni a hülye díj alatt azt érti, hogy háromszoros Bestseller lett a könyve. Nincs olyan írása, ami ne kapna valamilyen elismerést. – És, Bryson, Abbigail? Hogy megy a szervezés? – erre a mondatra felkaptam a fejemet, csak úgy, mint a többiek a szobában.
                - Szervezés? – adtam hangot meglepettségemnek.
                - El akartuk mondani, ám hála Arielnek, későbbre tolódott. – fejtette ki Abby. – Bryan és én.. összeházasodunk! Itt, Londonban! Azért jöttünk ide! – sikítozott.
                - Miért nem ezzel kezdtétek? – ugrottam sikítozva nővérem ölébe, aki a kanapén trónolt. – És mikor? – faggattam.
                - Másfél hét. A helyszín még nem biztos, azt még meg kell beszélnünk. – válaszolt. – Viszont, a mostani karriered miatt, nem tudom, hogy ráérsz-e ide-oda járkálgatni szerte a városban. Van elég időd az ilyenekre?
                - Persze! Ki nem hagynám! – kacsintottam. – Meg amúgy is csak délelőtt vagyok a stúdióban, és nem is mindegyik nap. – öleltem át Abby nyakát.
                - Ám előbb – állt fel Bryson és Abbigail – meg szeretnénk köszönni, hogy a nyereményedet nem magadra, hanem a családodra költötted. Neked hála, meg tudjuk szervezni az esküvőt, és a hozzá tartozó dolgokat, na meg házat is tudtunk venni. – mondták kórusban.
                - Házat? Hol? – kérdeztem. – Azt hittem, a régi házunkban maradtok.
                - Abby nem akart tovább ott élni. – felelet Bryson. – Yorkba költözünk.
                - Yorkba?! – fakadtam ki. – Az majd’ háromszáz kilométer! Közelebb nem találtatok?
                - Abby ott kapott állást. Emlékszel, amikor ma reggel mondtam a kocsiban? – világosított fel Bryson.
                - Ó, így már minden más. És a régi házzal mi lesz? Eladjátok? – érdeklődtem.
                - Már megvolt. – válaszolt anya. – Mielőtt Abbyék idejöttek, azelőtt egy nappal cuccoltak ki. Az összes holminkat holnap szállítják el ide, illetve a többit tovább, Abbyék lakásába. – magyarázta.
                - Aha. Világos… Várjunk! – eszméltem fel. – Ez azt jelenti, hogy…
                - Ideköltözünk. Londonba. Karen házába. – fejezte be helyettem a mondatot anya.
                - Anya, ezt nem teheted! Egyetlenegy nyárra voltam felkészülve… Mindenkim… Illetve, majdnem mindenkim ott van… - éreztem, hogy elhalkul a hangom.
                - Lássuk be, be fog indulni a karriered. És akkor nem fogjuk tudni azt csinálni, hogy ide-oda ingázunk Dublin és London között. Yas-t amennyiszer csak akarod, áthívhatod. Megengedem, hogy naponta beszéljetek egy órát a telefonomról, és nem érdekel, mennyi lesz a számla, és talán…
                - Nem érdekelnek a „jó” érveid. – emeltem fel a hangomat. – Szeretek itt lenni. De nem ennyire. Egyszer már elrángattál innen. Az sem jött be. Mi vagyok én? Egy rongybaba, akit kedvedre húzogathatsz össze-vissza?
                - Selma, fejezd be ezt a hangnemet! – üvöltött rám anya.
                - Miért, ha nem, mi lesz? Felmondod a szerződésem? Csináld! Hazaküldesz Dublinba? Semmi kifogásom ellene! Vagy nem… Te inkább itthon ülsz, és terelgeted az eltévedt kis Ariel báránykát. Ezt már nagyon unom!
                - Selma. Most utoljára mondom el: ebben a házban nem beszél így senki senkivel! Megértetted?
                - Én igen. Egy dolog, hogy más nem. – vetettem oda, majd felrohantam a szobámba. Még hallottam anya kiábrándult hangját néha, ám a többiek egy szót sem szóltak. Az egész vitánkat rezzenéstelen arccal nézték végig. Főleg Karen, aki ismeri anya minden mozzanatát. Régen, ha valamilyen rossz fát tettem a tűzre, tőle kértem segítséget, hogyan engesztelhetném ki anyát. Tudja, hogy míg mi egymás idegein táncolunk, anya akármilyen erősnek is mutatja magát kívülről, valójában gyenge. A legszívesebben visszaforgatnám az idő kerekét, hogy semmisé tegyem az elmúlt percek eseményeit. Én soha nem akarom anyát bántani, de… Én is, ő is szenvedett eleget. Mindketten tudjuk, hogy nem lenne szabad ezt tennünk a másikkal. Ajtómnak dőltem, és hagytam, hogy a gondolataim ide-oda cikázzanak. Ma boldognak kéne lennem. Megcsókoltam a legjobb fiút a világon, de a családom mindent elrontott.

                Ránéztem a telefonomra. Este nyolcat mutatott az órája. Nehézkesen felálltam a földről, és a konyhába mentem. Anya éppen mosogatott. Csendesen, elmerülve, ahogy szokott.
                - Bocsánat azért, amit mondtam. Tudom, hogy ez így jó lesz. – léptem oda mögé.
                - Nem, teljesen igazad volt. – zárta el a csapot, majd fordult felém. – Először meg kellett volna téged kérdeznem, hisz’ az összes pénzt te hoztad nekünk össze. Neked kéne vele rendelkezned. Nem nekünk.
                - Én nem tudnám mire költeni. Ezért bíztam rátok. Ezért lett a ti pénzetek. Ha sikeres lesz az albumom, ha nem, akkor is jó életünk van. És Karen néni is rendes. De, mondd csak. Ő ezek szerint itt fog velünk lakni?
                - Ó, még ez is hátra van. – törölte meg a kezét egy rongyba. – Ma csak a felesleges dolgait hozta haza. Végleg Venezuelában marad. Ajánlottak neki egy állást, kint, Venezuelában. A nagykövetségnél fog dolgozni, meg, ha jól tudom, egy újságnál. És a házát átíratta a mi nevünkre. – mesélte.
                - Karen néni is elmegy? – bámultam a földet. – És Ariel?
                - Ő munkáért jött ide. Valószínűleg, pár hétig még itt fog lakni. Ha ez teher, én…
                - Nem akarom, hogy itt éljen. Velünk. –közöltem.
                - Kicsim, nem küldhetem el. Ő is a családhoz tartozik. Hidd el, ha dolgozni fog, kevesebbet lesz itthon. És te sem fogod itt tölteni a mindennapjaidat a stúdiózás miatt. – nyugtatott meg.
                - Rendben. – sóhajtottam. – Te ugye nem fogsz még egyelőre melózni?
                - Nem, előbb a házat kell rendbe hoznom. Nem tett neki jót ez a sok egyedüllét. – nevetett. – Na, gyere ide! – húzott magához, majd megölelt.
                - Mikor indul holnap Karen néni? – kérdeztem.
                - Már hajnali háromkor. Nagyon hosszú az út odáig, és időpontja van. Úgy hogy, menj, búcsúzz el tőle! És köszönj meg neki mindent. – engedett el. A kanapén ülő, Abbyvel és Ariellel beszélő Karenhoz igyekeztem.
                - Ó, kicsi lány! – hagyta abba a fecsegést. – Gyere ide! Hadd adjak egy búcsú szorítóst! – a szorítós annyit, tesz, addig ölel, amíg meg nem fulladsz. Még kicsi koromban neveztem el Karen néni gyilkos ölelését így.
                - Alig jöttél meg, és már mész is. – szomorkodtam, miközben levegő már alig kaptam levegőt.
                - Ez van. Hagyni kell, hadd pörögjön az élet. – mosolyodott el. – Úgy látszik, megint esik. – nézett ki az ablakon, amit esőcseppek hadai verdestek. – Sőt, az nem kifejezés, hogy esik. – reagált az imént hallatszott dörgésre. – Remélem, reggelre eláll. A végén még úgy járok, mint te, meg az a szőke gyerek. – erre mindenki rám szegezte érdeklődő tekintetét. – Akkor ezt inkább nálad, fent beszéljük meg, ugye? – szégyellte el magát.
                - Igen. – bólintottam. Karen, amikor bejött a kis „lakrészembe”, csodálattal látta, hogy újra otthonossá tudtam tenni a helyet.
                - Amikor elköltöztetek Oxfordból, nagyon fájt, hogy nem láthatom majd olyan sokszor a kedvenc unokahúgomat. – ült le az ágyamra. – Utána már csak egy-egy utam után jártam fel porszívózni, szellőztetni, meg ilyeneket csinálni.
                - Tényleg rossz volt úgy eltölteni a nyarakat, hogy nem tudtam nálad lenni, Karen néni.
                - Emlékszem, folyton a lépcsőn ültél, és olvastál. Akármit. Egyszer még a Dzsungáriából hozott könyvemet is kivégezted, pedig asszem’ kínaiul volt. – nevetett.
                - Tegyük hozzá, hogy az óta is perfektül nyomom a kínait. – röhögtem. Na, jó, nem.
                - És mi van a kis szőkeséggel? – tért a lényegre.
                - Ő, ő… Niall. – kezdtem. – Annak a bandának a tagja, akivel majd felveszem az egyik számomat. Hát, mit is mondhatnék többet…
                - Hány éves? – szakított félbe.
                - Tizennyolc. – pirultam el.
                - Hú, te aztán nem aprózod el a dolgokat.
                - Karen, a kor nem számít.
                - Ezt viszont jól mondtad. – mosolygott. – Ahogy láttam, nagyon odavan érted. Ne baltázd el, kérlek. Őt tényleg egy rendes srácnak látom. Nem fog átverni, mint…
                - Jó, oké. – fejeztem be mondatát.
                - És, barátság, vagy bimbózó románc?
                - Inkább az utóbbi. – tűrtem el rakoncátlan hajamat a szememből.
                - Szóval, már meg volt a…
                - A csók, igen. De nyugi, semmi több még.
                - Ó, ott van az a még.
                - Karen. – bokszoltam oldalba.
                - Ezek a mai fiatalok… - vigyorgott. – Ugye, majd védekeztek? – váltott komoly arcra.
                - Karen! – dobtam fejbe egy párnával.
                - Nem? – faggatott továbbra is.
                - Karen! – ütögettem.
                - Szóval nem?
                - Békén hagysz, ha azt mondom: igen? – alkudoztam.
                - Igen.
                - Hát akkor: igen.
                - Köszi, megtiszteltél. – hajolt meg előttem. – Viszont nekem most aludnom kell. Kb. egy órát, amennyire tényleg tudni fogok. Szia, kicsi Sel! – ölelt újra meg.
                - Szia, Karen néni! – viszonoztam. – Ha lehet, gyere haza majd, egyszer.
                - Nem hiszem, prücsök. Nagyon el leszek foglalva. – húzta oldalra száját.
                - Kár. – törődtem bele.
                - Viszont most már tényleg megyek. – állt fel ágyamról.
                - Persze.
                - Vigyázz magadra! – integetett.
                - Rendben.
                - És Niallre is.
                - Oké…
                - Ja, még valami: ne hallgass anyádra. Ha azt mondja, ne találkozz a fiúval, egyszerűen, csapd rá az ajtót, hidd el nekem, hatásos. – kacsintott. Ezen már csak nevetni tudtam. Karen lassan eltűnt az ajtómból, és becsukta azt.
                - Karen… - ismételgettem a nevét, és eltűnődtem az összes dolgon, amit együtt tettünk meg. Fél óra múlva a fürdőben voltam, és belenéztem a tükörbe. – Pont, mint a dedikáláson. – motyogtam. Beálltam a zuhany alá, behúztam a függönyt, s megnyitottam a csapot. Dalolászva, táncolva fröcsköltem magamra a vizet, majd amikor végeztem, belebújtam az anyától még a múlt születésnapomra kapott, tengerszínű, szatén köpenyembe, és visszaosontam a szobámba, ugyanis már hajnali fél egy volt.
                Ledobtam magamat az ágyamra, és a plafont kezdtem bámulni. Végig Niall járt az eszemben. Gondoltam arra, hogy felhívom Yast, de bizonyára még mindig Dave-vel van, vagy már az igazak álmát alussza.
                Negyed óra semmittevés után felvettem régi pizsamámat, amit Abbyék hoztak utánam, és újra ágyamba fészkeltem magamat. Leoltottam a villanyt, és a fal felé fordultam.