17./1 Stúdió

17./1

Stúdió

                Tegnap tudatosan beállítottam az ébresztőórámat, ami reggel hűségesen felkeltett. Az előző éjszakai vihar elmúlt, már csak a szél fújt, de olyan erővel, hogy a fák alig tudtak a helyükön maradni.
                - Szép idő. – morogtam, miközben a még kissé párás ablakon kinéztem. Nagy lendülettel nyitottam ki a még mindig az ágyam alatt lévő bőröndöt, és kotortam elő belőle egy sárga csőnadrágot, ami megjegyzem, kissé gyűrött volt, valamint egy kék félvállas felsőt. Mikor felöltöztem, nyugtáztam, hogy ideje lenne már kipakolni a táskámból. Útfélen megnéztem magamat a lépcső falán lévő tükörben, és megállapítottam, hogy nem vagyok a legrosszabb formámban. A biztonság kedvéért felkentem egy minimális make-up-ot, mert hát, aki „híres” (jó vicc), az nem nézhet ki úgy, mint egy bányarém, még ha tizenöt éves is.
                Az alsó szinten nem volt senki, ez érthető, hiszen hét órakor jobbára még mindenki az igazak álmát alussza. Egyedül Bryson lenne hajlandó a korai kezdésre, de úgy látszik, a lustálkodás jobban megy neki. Unottan nyúltam a hűtőben a tejért, majd a konyhapulton lévő gabonapehelyért. Álmosan rágcsáltam el instant reggelimet az asztalon ülve – ez az a dolog, amitől anya a falnak tud menni. Várjunk csak! Anya nincs itt… Miután befejeztem az evést, megpillantottam egy borítékot az asztalon. „Selmának, vagy aki előbb megtalálja”, állt rajta. Biztos Karen néni. Kinyitottam a levelet, és ez íródott benne: „Bírom a házamat, semmi bajom nincs vele. De hogy nem tűnt fel eddig nekem, hogy nincsen TV-m? Eléggé unalmas így élni… Tehát, Selma. Itt van pár száz font, legyél szíves venni egy Tv-t ide. Mondd azt anyádnak, hogy valahol találtad, vagy valahonnan kaptad. Anyád utálja, ha „felesleges ” dolgokra költöm a pénzt. Érted? Az én pénzemet… Na, mindegy. Szia kicsilány!” – állt benne. Olvasás közben fel-felnevettem, és elégedetten konstatáltam, hogy Karen néni sosem fog változni.
                Joeval még tegnap megbeszéltem, hogy mikorra jöjjön értem. Fél nyolckor a házunk elé gördült, a számomra még szokatlan, fekete BMW. Felkaptam sárga színű ballonkabátomba, belebújtam fehér cipőmbe, végül vállamra kaptam, anya által csak „Mikulás puttonynak nevezett” pöttyös táskámat, és már vágtáztam is a kocsi felé.
                - Jó reggelt! – szálltam be, majd köszöntöttem hangosan.
                - Jó reggelt, Selma! – viszonozta gesztusomat. Útközben újra eleredt az eső, ám szerencsére, most az egyszer nem kellett tartanom a megázástól – Joe gondoskodott az esernyőről. Miután beléptem az épületbe, a recepciós pulthoz vettem az irányt. Ilyent még sosem csináltam, de Alan elmagyarázta, hogy muszáj lesz, ha később fontos ügyfelek, riporterek, vagy csak simán ő akarja megtudni, hogy itt vagyok-e.
                - Jó napot, Selma Evans vagyok, és a 205-ös stúdió az enyém, oda szeretnék… Ő… - kezdtem, de megakadtam.
                - Bejelentkezni? – mosolygott a pult mögül a hölgy.
                - Igen, azt. – jöttem zavarba. – Nem vagyok valami gyakorlott. – nevettem.
                - Semmi baj. – nyugtatott meg. – Mr. Alan Carter már várja Önt az irodájában. – tájékoztatott.
                - Oké, köszönöm. – elindultam a lift felé, de hirtelen visszafordultam. – Elnézést, hol is van az irodája? – kérdeztem.
                - Első emelet, 112-es iroda. – igazított útba.
                - Még egyszer köszönöm. – hálálkodtam. A liftben egy mogorva úr várt, és kérdezte melyik emeletre megyek. Azt válaszoltam, hogy az elsőre, a 112-es irodába. Ő erre dührohamot kapott, hogy ő csak az emeletet kérdezte. Apám… Amint megszólalt a hang, miszerint a megfelelő emeleten vagyunk, azzal a lendülettel futottam ki mellőle.
                Megálltam a hölgy által említett, 112-es feliratú ajtó előtt, és illedelmesen bekopogtam.
                - Szabad! – jött a válasz belülről.
                - Szia, Alam! – léptem be az ajtón.
                - Á, Selma! Jó, hogy jössz! Nemsokára el kell utaznom pár hétre Amerikába, a fiúk turnéját lefixálni. – mondta. – Körbevezetlek mindenhol, megmutatok neked mindent, és bemutatok neked mindenkit, hogy a távollétemben is otthonosan tudj itt mozogni. Természetesen Annah, és Ray itt lesz, George cégtársam viszont folyamatosan járja Európát, úgyhogy, rá ne igen számíts. Persze, mindennap fel foglak titeket hívni, hogy rendben mennek-e a munkálatok. – közölte.
                - Oké. – bólintottam. Alan még elintézett pár hívást, majd elkezdte a „tárlatvezetést”. Az egész nem tartott tovább egy óránál, de én annyit, egy épületben még nem sétáltam. Sorra vettük mind a hét emeletet, és azok funkcióját: az elsőn vannak az adminisztrátori irodák, a másodikon, a harmadikon, és a hetediken a stúdiók, a negyediken a sajtószobák, az ötödiken bérelhető termek és gépházak, a hatodikon pedig újabb irodák, köztük Alané is, de ő azt mondta, ritkán használja, ugyanis tériszonya van, ha kinéz az ablakon. Akaratlanul is feltettem a kérdést, hogy hányadikon van a One Direction stúdiója, na mit tippeltek? Még szép, hogy a hetediken! Beletörődve kezdeti „sztárságomba” búcsúztam el Alantől, és vágtáztam fel a másodikra, a 205-be.
                - Heló, Ray! – köszöntöttem a keverőpult mögött tevékenykedő operatőrt.
                - Szia, kicsi lány. Annah leugrott kávéért, mindjárt itt lesz. Addig megmutatom a tegnapelőtti dalod elkészült részét. – azzal benyomott néhány gombot, a laptopján igazított valamit, és megszólalt a zeném. A Törhetetlen c. számom egy átlagos, könnyű dallamú, vidám, visszavágós dal a pasiknak. Nem én írtam, hanem Annah, de tökéletesen ráérzett a lényegre. Körülbelül negyvenöt másodperc volt meg a számból, de Ray azt mondta, ha ma keményen dolgozunk, meg holnap, meg azután, akkor addigra kész lesz.
                - Adj’ Isten! – rontott be az ajtón Annah. – Na, Selma? Kezdhetjük?
                - Mehet!
                Egészen délután egyig folytattunk munkálatokat az albumom érdekében. Voltak olyan pillanatok, hogy a hangomtól majd’ kitörött az üveg, szerencsére, azért volt ott Annah, hogy orvosolja ezeket a problémákat. Ray csak néha szólalt meg, de akkor is olyan poénokat lenyomott, hogy fél óráig nem kaptam levegőt. Aztán mikor már semmi energiánk nem volt, lementünk a közeli KFC-be ebédelni. Az úriember, Ray fizette, de megjegyezte, hogy a jövendőbeli sztár gázsimból ezt százszorosan vissza kell adnom. Annahval nagyon jóban lettem. Mindenki mesélt magáról egy kicsit, és így megtudtam, hogy az Oxfordra jár, és művészettörténetet hallgat. Elmondtam neki, hogy anya is ott kezdte, de ő itt is ragadt. Annah csak mellékállásban énektanár, hogy legyen miből fizetnie az egyetemet, ugyanis a szüleinek nincs elég pénze finanszírozni őt. Ebédünk végére tudatosult bennem, hogy Annah és Ray egy pár, ezt egy csókkal jelezték.
                - Már bocs, Ray, de nem vagy kissé öreg Annahoz? – piszkálódtam.
                - Már bocs, Sel, de nem vagy te egy kissé szemtelen? – vágott vissza Ray. – Annah huszonkettő, én pedig huszonnyolc vagyok, tehát, egy szavad sem lehet.
                - Jó, jó. – nevettem. – Na, srácok, nekem mennem kell. – pattantam fel székemről. – Köszönöm az ebédet, és minden egyebet! – hajoltam meg ünnepélyesen a szerelmespár előtt. – Sziasztok! – integettem. Fél kettő volt.