1. "A sáros gatyás bunkó csaj a stúdióból"

1.

"A sáros gatyás bunkó csaj a stúdióból"

                Mindig is szerettem a zenét. Azt hiszem. Már kiskorom óta énekesnő akarok lenni. Legalábbis, amennyire emlékszem, mert a gyerekkorom eléggé zavaros volt. Bár voltak kisebb kitérők az eladónő, állatorvos, pszcihológus, író vagy netán tanári pályára való lépésre, az énekesnői hivatás mindvégig megmaradt bennem.
                Nincs ez másképp most sem.
                Sokáig nem is tudtam, hogy egy viszonylag jó hanggal rendelkezem. Csak néhány biztatás és elismerés után jöttem rá, nem hagyhatom elveszni ezt a tehetségemet. Elkezdtem énekórákra járni, és megnyertem egy tehetségkutatót, amivel kisebb összeghez jutottam, melynek segítségével elutazhattam Londonba.
                Egy álmom vált valóra, amikor egy piros buszon utazva körbejárhattam a várost, a Big Ben, a London Eye a Madame Tussaud múzeum, és a királyi palota elvarázsolt.
                Nem csak ezek a dolgok.
                A barátnőmmel, Yasmeennel utaztam Dublinból. Azért vele, mert ő is London és… One Direction rajongó. A fiúk éppen itt tartózkodtak, és szerveztek egy közönségtalálkozót. Yasmeen persze el akart menni. Én nem voltam fülig szerelmes beléjük, de úgy gondoltam, miért ne? Ha már itt vagyunk… Ám mindezek előtt még elmentünk egy stúdióba, mert a nyereményemhez járt egy album felvétele. Hihetetlen volt, hogy mindez velem történik. Egy tizenöt évessel…
                A stúdió kellemes,  barátságos volt. A falait hangszigetelő anyaggal vonták be, és talán jól sejtem, az üvegajtók is ilyen funkcióval rendelkeztek.
                Alan, a lemezcég igazgatója már ott várt az egyik folyosó végén, maga mellett még három emberrel: Rayjel, az operatőrrel, Annahval, az énektanárral valamint Geroge-val, a cégtársával. Barátságosan felénk intett, majd lelkesen vázolta a terveit. Körülbelül fél évig tartanak majd a munkák, aztán a szerződések előállításával lesz dolgunk, végül a kiadás következik.
                - Gyertek, megmutatom azt a stúdiót, ahol felvesszük majd a dalaidat, Selma!- mondta Alan, s az eggyel lejjebbi szinten megérkeztünk egy kis terembe. Szimpatikusnak találtam. Beszélgettünk még egy kis ideig, majd én és Yasmeen távozni készültünk.
                - Ez lehetetlen! Csípj meg! Álmodom, vagy ez tényleg a valóság?- álltam csodálkozva Yasmeennal az épület előtt, még mindig sokkban.
                - Ez a valóság, Sel. Ha álmodnánk, nem kérnének el 10 fontot egy hajcsatért!- nevetett rám Yas.
                - Bolond!- nevettem én is.
                Éppen taxit akartunk fogni, amikor egy fehér Chrysler, sötétített ablakokkal megjelent előttünk, majd belement egy hatalmas kátyúba lefröcskölve ezzel a gatyámat, ugyanis Londonban szokásosan esett az eső. Elképedve álltam és csak néztem a sáros vízben tocsogó fehér gatyámat, majd jó hangosan elkáromkodtam magam.
                - Sajnos ez is a valóság…- morogtam.
                A kocsi teljesen megállt, s egyesével kiszállt belőle öt utasa.
                Nagyon ismerőek voltak, de mindegyikük napszemüveget és sapkát viselt, ami miatt szinte lehetetlen volt felismerni őket.
                - Hé!- kiáltottam utánuk, ám egyikük sem fordult meg. – Hé!- kiáltottam újra, már hangosabban. Erre visszafordult a legmagasabbik, göndör hajú.
                - Tessék? Szóltál?- nézett rám ingerülten.
                - Igen, bocsáss meg, szóltam. –válaszoltam flegmán. – Az a helyzet, hogy a kocsi, amivel jöttetek, lefröcskölt, és a gatyámat a lehetetlenségig tönkre tette. – a göndör hajú levette a napszemüvegét, majd alaposan végignézett rajtam, és a gatyámon is.
                - Ó, ne haragudj! Nem volt szándékos!- fojtott el egy mosolyt, s egy kisebb szőke gyerekre nézett. –Niall, még nem igazán jött bele a vezetés tempójába. – elnevette magát.
                Várj, várj, várj! Niall, göndör hajó srác, öt tag… Nem, az nem lehet!
                - Yas!- súgtam oda. – Ez nem a…
                - De! Nagyon is úgy tűnik, hogy ez a One Direction!- közölte elképedve.
                - Tehetünk érted valamit?- kérdezte, amint az imént kiderült, Harry.
                - Igen! Megmondanátok a neveiteket?- próbálkoztam.
                Harry elnevette magát. – Öhmm, persze. Én Harry vagyok, ő itt mellettem Zayn, ez Louis, ő Niall és végül pedig Liam. És igen, mi vagyunk a One direction.
                Mind az öt fiú elnevette magát a már-már szállóigévé vált bemutatkozástól, és kedvesen felénk integettek. Yasmeen olvadozni kezdett, én pedig reménykedni, hogy nem könyveltem-e el magam előttük, ezzel a címszóval: „a sáros gatyás bunkó csaj a stúdióból”.
                - A stúdióba jöttök?- puhatolóztam.
                - Igen. – válaszolták kórusban.
                - Új dal?- folytattam.
                - Valami olyasmi. – felelt Liam, majd felhúzta a szemöldökét. – Állítólag egy duettet kell pár héten felvennünk egy számunkra még ismeretlen csajszival. A neve… Hú. Azt most nem tudom. Zayn? – fordult a fiú felé zsebre tett kézzel.
                - Salma, talán? Vagy Sandra? Ezzel megfogtál. – nevette el magát.
                - Selma, ti hülyék!- rikoltotta Niall, majd vállba bokszolta két társát, és harsányan kacagni kezdett. Rám nézett. – Amúgy téged hogy hívnak?
                - Selma… - a szavamra mindnyájan felém fordultak csodálkozó tekintetükkel, ami rajtam ugyanúgy szerepelt. – Nekem, nekem nem is... Nem is tudtam.. Azt hittem…- alig tudtam valamit kinyögni az ámulattól. – Úgy volt, hogy solo albumom lesz. Erre nem számítottam. De ne értsétek félre! Igazán, ööö…- kerestem a megfelelő szót – Kellemes meglepetés!
                A fiúk mind elmosolyodtak, majd Harry odalépett hozzám.
                - Ha akarod, bejöhetsz velünk, és tisztázhatunk mindent Alannel. – kacsintott rám.
                - Oooo-ké. – Yas felé intettem, aki hamar mellettem termett, s tátott szájjal nézte Harryt. Már éppen a haja felé nyúlt, amikor még időben sikerült megfognom a kezét. – Yas, ne!- harsantam fel. – Akkor irány vissza!- adtam ki az utasítást.
                Mindnyájan bementünk az épületbe, ahol megkerestük Alan irodáját. Alan meglepetésnek szánta, és a következő nap akarta elmondani. A megbeszélés után újra együtt indultunk el, ezúttal kifelé.
                - Bocsi Selma a nadrágért, nagyon sajnálom!- mondta Niall bűnbánó arccal.
                - Hát, az tény, hogy az egyik kedvencem volt, de azt hiszem, túlélem. – és egy mosolyt küldtem felé.
                - Tudod mit?- kérdezte Niall. – Elmehetnénk így együtt valahova kajálni. Most. Benne vagytok? – rám és Yasre nézett, akinek szavak sem kellettek ahhoz, hogy kimondja beleegyezését, és tudtam, ha nemet mondok, örök harag lesz közöttünk, amiért elszalasztottam egy ilyen lehetőséget.
                Elmosolyodtam.
                - Persze! Csak, ha megbocsátotok, én előbb hazaugranék egy emberséges ruhadarabért, mert így fix, hogy nem megyek nagyobb közösségbe. – rájuk nevettem.
                - Rendben van!- mondták egyszerre, fülig érő szájjal. – Ne is inkább egy étterembe menjünk, gyertek fel hozzánk!- dobta fel az ötletet Louis.
                Hozzájuk. Mi ketten. Bevallom, első hangzásra kissé furcsa volt, de megint magamon éreztem Yas szúrós pillantását, ami a nemleges választ eltörölte belőlem.
                - Remek!- jelentettem ki. – Megadom a számom, és valamelyikőtök küldje el a címeteket! – a táskámba nyúltam, és elővettem a telefonomat. Liam leírta a számom, majd biccentett egyet, jelezvén hogy minden stimmel.
                - Vigyünk… valamit? – tette fel a kérdést Yasmeen kissé elhaló hangon, még mindig hihetetlen arckifejezéssel.
                - Ó, igen, Selma barátnője, egy kis saláta jó lenne.– válaszolt Zayn.
                - Répával. – kontrázott Louis. Erre mindenki fulladozni kezdett a nevetéstől. Majd öt perc elteltével, amikor minden a helyére állt, elköszöntünk egymástól, végül Yas és én fogtunk egy taxit és hazamentünk.