7.
Otthon
- Sziasztok! – feleltem tele szájjal. Egy kis idő múlva már
mindegyik fiú bent volt a konyhában és a hűtőben matattak. – Mi van? Nem volt
kaja? – csipkelődtem.
- Inkább nem volt elég kaja. – válaszolták a kezükben lévő ételrengeteggel. Leültek az asztalhoz, s mint akik még életükben nem ettek, úgy kezdtek el falni. Vicces látvány volt, főleg Niall, aki majdnem belefulladt a chipses-sonkás-ketchupos szendvicsébe. Vigyorogva megráztam a fejem, majd a lépcsőn baktattam felfelé. Yas már felkelt, ugyanis a fürdőszobából tusolás hangjai hallatszódtak. A szobában már világosabb volt, de az eső továbbra sem hagyta abba. Felvettem a tegnapi ruháimat és összefogtam a hajamat. A Danielletől kapott ám nem használt pizsamámat összehajtogattam s visszaraktam Liam szobájába. A Nialltól szerzettet pedig beleraktam egy táskába, amit az ágyunk alatt találtam.
- Te hol voltál? – kérdezte Yas, becsapva az ajtót.
- A konyhában. Reggeliztem. Egyszer te is kipróbálhatnád a tizenegy előtt való felkelést. Jó, nem is kell válaszolnod… - fejeztem be, amire Yasmeentől egy szúrós pillantás volt a válasz. Fél óra múlva már mindketten szalonképesek voltunk, így hát kissé jobb állapotban lementünk a földszintre. Elképesztő, de a fiúk még mindig zabáltak.
- Mi elindulunk. – jelentettem be, amire mindannyian ránk néztek. Illedelmesen felálltak, de az már nem jutott eszükbe, hogy megtöröljék a szájukat. Esmée és én összenéztünk, majd mindegyik fiú kezébe nyomott egy szalvétát. A fiúk hálálkodások közepette használatba vették őket, aztán Liam megszólalt.
- Hát Selma és Yasmeen. Remélem jól éreztétek magatokat és sok sikert neked Sel, még biztos találkozunk. – mondta.
- Persze. Még egyszer köszönöm, hogy „befogadtatok”. Egyszer meghálálom. – mosolyogtam. – De, most itt a taxi. – folytattam. A banda egyesével végigölelt bennünket, és amikor Niallen volt a sor, egy papírt nyújtott oda:
- Leírnád a számod? – puhatolózott.
- Persze. – vigyorogtam. Átadtam a cetlit Niallnek, és egy puszit nyomtam az arcára. – Akkor… szia! – integettem.
- Szia! – köszönt el ő is.
Yassel még utoljára hallattunk egy hangos sziasztok-ot, végül a ház előtt parkoló kocsiba szálltunk be.
- Ez nem volt semmi. – dőlt hátra Yasmeen.
Egy óra elteltével már a csomagjaink is nálunk voltak, ezért a következő úti célunk a repülőtér volt. A tömeg hatalmas volt, kis híján elvesztünk. Nagy nehézségek árán, ám mégis megtaláltuk a kettes terminált. Yas gépe fél óra múlva indul, anyáé pedig háromnegyed óra múlva érkezik meg.
- Kérjük kedves utasainkat, hogy akik a London-Dublin járatra váltottak jegyet, kezdjék meg a beszállást! – hangzott a hangosbemondóból. Csalódottan Yasre néztem, aki elkezdett sírni.
- Nem voltunk még ennyi időt távol egymástól. Három hónap sok idő. Nagyon. – szipogta, majd magához ölelt.
- Jaj, ne mondj ilyet, Yasmeen Christina Edison. Feltalálták már a telefont, a számítógépet, sőt! Még az internetet is. És ahányszor akarsz, annyiszor jöhetsz látogatóba. – bíztattam.
- Selma! Az nem ugyanaz. Elrontod a pillanat varázsát! Ilyenkor nem azt kell mondani, hogy: „majd skypeolunk”, hanem ezt: „tudom Yas, de értsd meg! Nem tehetek mást. Szívem szerint örökre melletted lennénk, ha tudnék.”. Mire is neveltelek az elmúlt tizenöt évben… - rosszallóan megrázta a fejét. – Remélem, nem nősz többet, így is sok az én 154 centimhez képest a te 172 centis égigmeszelőséged. – felnevettem. Yas mindig is kicsi volt, és az anyukájának az volt a kedvenc elfoglaltsága, amikor átmentem, hogy a lányát letolta, miért nem tudott akkora lenni, mint ő. Ezért inkább Yas lett nálunk a gyakori vendég.
- Na de most már tényleg indulnod kell, Törpilla. – utoljára megöleltem, majd a kezébe nyomtam a táskáját. – Szia!
- Szia! – búcsúzott könnyek között. – Sok szerencsét Niallhez! – kacsintott.
- Mi a…? – vontam fel a szemöldökömet. Yas még mutatott egy sejtelmes mosolyt, aztán eltűnt a tömegben.
Leültem az egyik székre a váróban, és unottan vettem elő a telefonomat. Az óra délután kettőt mutatott. Most szállt fel Yas gépe. Felsóhajtottam, és próbáltam elütni valahogyan azt a hátralévő két órát, ami anya érkezéséig volt hátra, megjegyzem, a zenehallgatáson kívül semmi ötlet nem jutott eszembe, ezért inkább sétáltam egyet az óriási épületben. Anya érkezése előtt öt perccel Alan hívott:
- Szia, Selma! Hogy vagy? – érdeklődött.
- Szia, Alan! Jól, de miért hívtál?
- Csak az albummal kapcsolatban. Holnap lesz egy fellépésed egy londoni színházban, a One Directionnel, ahol bejelentjük a közös dalotokat. – újságolta.
- Remek! – lelkendeztem. – Majd még felhívlak ma, jó? Mert anya nemsokára megérkezik. Szia! – tettem le gyorsan a telefont. A szám fülig ért, és alig bírtam visszatartani egy örömteljes kiáltást. A hangosbemondó szerint a gép leszállt. Gyorsan futottam, ahogy csak bírtam, egyrészt azért, mert nagyon-nagyon-nagyon örültem, másrészt pedig anya miatt.
Próbáltam befurakodni az első sorba, hogy anya könnyebben észrevegyen, több-kevesebb sikerrel. Már jó ideje ácsorogtam, amikor megláttam kócos, barna haját, bő ruháját és milliónyi csomagját. Aggódva nézett körbe, mint aki el van veszve, állítom, el is volt. Kis tétovázás után felé integettem, amire egy megkönnyebbült mosoly volt a válasz. Odaszaladt hozzám, és megölelt, aminek a következményei a földön puffanó bőröndök voltak.
- Kicsim, úgy hiányoztál! – szipogta.
- Anya, ez annyira... gáz. Majd később bőghetsz, de itt ne. Légyszi. – toltam el magamtól. Anya bevágta a durcát, ami nála nem tart sokáig. Néhány perc múlva lelkesen kezdett mesélni az otthon történtekről.
- Yas elment? – tudakolta, miközben egy újabb taxiba pakoltuk bele pakkjait.
- Aha. Előtted. – mondtam unottan.
A nyári lakhelyünk felé tartva be nem állt a szája, aminek nem nagyon örültem. Szerettem a csendet, de ő nem. Szüntelenül bámultam ki az ablakon, és figyeltem a rohanó várost. Anya idétlen történeteire időnként egy „öhöm” és „persze” volt a válaszom, de hál’ Isten viszonylag hamar odaértünk Karen házához.
A ház nem változott semmit, ugyanolyan volt, mint tíz évvel ezelőtt. Hófehér falak és kerítés, szép zöld fű, kék ablakok és milliónyi fa a kertben. Sokat időztem itt kiskoromban, még saját szobám is volt, amit remélem, nem alakítottak át. Tudom, történetem elején azt mondtam, még nem láttam Londont. Mert nem is! Anyáék nem engedtek be a városba Karennal, hát még egyedül. Azt gondolták, nem elég biztonságos. Bár néha megközelítettük a bankok miatt, Oxford mindenek felett állt. Anya nem is akart eljönni. Volt egy remek állása az egyetemen és imádta az ott lévő múzeumokat. Ám miután apa boltja becsődölt, kénytelenek voltunk továbbállni. Cork megfelelőnek tűnt. Mindaddig, amíg anyáék el nem váltak. Anya képtelen volt több ideig elviselni apát, így egy este összepakoltunk és elmentünk Dublinba.
- 15 font lesz. – tájékoztatott minket a taxis. Anya átnyújtotta a pénzt, majd kiszálltunk az autóból. Az fáradt és kissé flegma sofőr csigalassúsággal nyitotta fel a csomagtartó tetejét és még annál is lassabban emelte ki a benne lévő csomagokat. Amikor végre elhajtott, anya megjegyezte, hogy nem tetszik neki London.
A ház belsejében sem végeztek átalakítást, kivéve a konyhát és a fürdőszobát. Az ajtón beérkezve megcsapott az ismerős illat, a lakk és a levendula keveréke. Ismerősként tekintettem az egész gyerekkoromat végigkísérő üveges szekrényre, amelyben hosszú sorokban álltak a kiskori képeim, köztük néhány albummal. Az építmény nemcsak kívülről volt fehér, hanem belülről is. Minden olyan letisztult és friss volt. Boldogan néztem végig a nappaliban elhelyezkedő díványokon, amikre oly sokszor próbáltam felmászni- sikertelenül. A terasz felé fordultam, ahol a márványkő cseppet sem veszített csillogásából. Eltoltam az üvegajtót és hatalmasat szippantottam a friss levegőből. Nem hagyhattam abba itt az újra felfedező túrámat, a legfontosabb még hátra van. Izgatottan vágtáztam felfelé a nyikorgó lépcsőn, mit sem törődve az apró pókhálókkal a falon. Mint egy őrült, úgy rontottam be régi vakációzó szobámba, ahol az idő semmin sem fogott ki. A faliújságon még ott virítottak a rajzaim, a függönyön még látszódtak a festékfoltok és a polcokon a játékaim kukucskáltak. Hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Itt vagyok otthon.
- Inkább nem volt elég kaja. – válaszolták a kezükben lévő ételrengeteggel. Leültek az asztalhoz, s mint akik még életükben nem ettek, úgy kezdtek el falni. Vicces látvány volt, főleg Niall, aki majdnem belefulladt a chipses-sonkás-ketchupos szendvicsébe. Vigyorogva megráztam a fejem, majd a lépcsőn baktattam felfelé. Yas már felkelt, ugyanis a fürdőszobából tusolás hangjai hallatszódtak. A szobában már világosabb volt, de az eső továbbra sem hagyta abba. Felvettem a tegnapi ruháimat és összefogtam a hajamat. A Danielletől kapott ám nem használt pizsamámat összehajtogattam s visszaraktam Liam szobájába. A Nialltól szerzettet pedig beleraktam egy táskába, amit az ágyunk alatt találtam.
- Te hol voltál? – kérdezte Yas, becsapva az ajtót.
- A konyhában. Reggeliztem. Egyszer te is kipróbálhatnád a tizenegy előtt való felkelést. Jó, nem is kell válaszolnod… - fejeztem be, amire Yasmeentől egy szúrós pillantás volt a válasz. Fél óra múlva már mindketten szalonképesek voltunk, így hát kissé jobb állapotban lementünk a földszintre. Elképesztő, de a fiúk még mindig zabáltak.
- Mi elindulunk. – jelentettem be, amire mindannyian ránk néztek. Illedelmesen felálltak, de az már nem jutott eszükbe, hogy megtöröljék a szájukat. Esmée és én összenéztünk, majd mindegyik fiú kezébe nyomott egy szalvétát. A fiúk hálálkodások közepette használatba vették őket, aztán Liam megszólalt.
- Hát Selma és Yasmeen. Remélem jól éreztétek magatokat és sok sikert neked Sel, még biztos találkozunk. – mondta.
- Persze. Még egyszer köszönöm, hogy „befogadtatok”. Egyszer meghálálom. – mosolyogtam. – De, most itt a taxi. – folytattam. A banda egyesével végigölelt bennünket, és amikor Niallen volt a sor, egy papírt nyújtott oda:
- Leírnád a számod? – puhatolózott.
- Persze. – vigyorogtam. Átadtam a cetlit Niallnek, és egy puszit nyomtam az arcára. – Akkor… szia! – integettem.
- Szia! – köszönt el ő is.
Yassel még utoljára hallattunk egy hangos sziasztok-ot, végül a ház előtt parkoló kocsiba szálltunk be.
- Ez nem volt semmi. – dőlt hátra Yasmeen.
Egy óra elteltével már a csomagjaink is nálunk voltak, ezért a következő úti célunk a repülőtér volt. A tömeg hatalmas volt, kis híján elvesztünk. Nagy nehézségek árán, ám mégis megtaláltuk a kettes terminált. Yas gépe fél óra múlva indul, anyáé pedig háromnegyed óra múlva érkezik meg.
- Kérjük kedves utasainkat, hogy akik a London-Dublin járatra váltottak jegyet, kezdjék meg a beszállást! – hangzott a hangosbemondóból. Csalódottan Yasre néztem, aki elkezdett sírni.
- Nem voltunk még ennyi időt távol egymástól. Három hónap sok idő. Nagyon. – szipogta, majd magához ölelt.
- Jaj, ne mondj ilyet, Yasmeen Christina Edison. Feltalálták már a telefont, a számítógépet, sőt! Még az internetet is. És ahányszor akarsz, annyiszor jöhetsz látogatóba. – bíztattam.
- Selma! Az nem ugyanaz. Elrontod a pillanat varázsát! Ilyenkor nem azt kell mondani, hogy: „majd skypeolunk”, hanem ezt: „tudom Yas, de értsd meg! Nem tehetek mást. Szívem szerint örökre melletted lennénk, ha tudnék.”. Mire is neveltelek az elmúlt tizenöt évben… - rosszallóan megrázta a fejét. – Remélem, nem nősz többet, így is sok az én 154 centimhez képest a te 172 centis égigmeszelőséged. – felnevettem. Yas mindig is kicsi volt, és az anyukájának az volt a kedvenc elfoglaltsága, amikor átmentem, hogy a lányát letolta, miért nem tudott akkora lenni, mint ő. Ezért inkább Yas lett nálunk a gyakori vendég.
- Na de most már tényleg indulnod kell, Törpilla. – utoljára megöleltem, majd a kezébe nyomtam a táskáját. – Szia!
- Szia! – búcsúzott könnyek között. – Sok szerencsét Niallhez! – kacsintott.
- Mi a…? – vontam fel a szemöldökömet. Yas még mutatott egy sejtelmes mosolyt, aztán eltűnt a tömegben.
Leültem az egyik székre a váróban, és unottan vettem elő a telefonomat. Az óra délután kettőt mutatott. Most szállt fel Yas gépe. Felsóhajtottam, és próbáltam elütni valahogyan azt a hátralévő két órát, ami anya érkezéséig volt hátra, megjegyzem, a zenehallgatáson kívül semmi ötlet nem jutott eszembe, ezért inkább sétáltam egyet az óriási épületben. Anya érkezése előtt öt perccel Alan hívott:
- Szia, Selma! Hogy vagy? – érdeklődött.
- Szia, Alan! Jól, de miért hívtál?
- Csak az albummal kapcsolatban. Holnap lesz egy fellépésed egy londoni színházban, a One Directionnel, ahol bejelentjük a közös dalotokat. – újságolta.
- Remek! – lelkendeztem. – Majd még felhívlak ma, jó? Mert anya nemsokára megérkezik. Szia! – tettem le gyorsan a telefont. A szám fülig ért, és alig bírtam visszatartani egy örömteljes kiáltást. A hangosbemondó szerint a gép leszállt. Gyorsan futottam, ahogy csak bírtam, egyrészt azért, mert nagyon-nagyon-nagyon örültem, másrészt pedig anya miatt.
Próbáltam befurakodni az első sorba, hogy anya könnyebben észrevegyen, több-kevesebb sikerrel. Már jó ideje ácsorogtam, amikor megláttam kócos, barna haját, bő ruháját és milliónyi csomagját. Aggódva nézett körbe, mint aki el van veszve, állítom, el is volt. Kis tétovázás után felé integettem, amire egy megkönnyebbült mosoly volt a válasz. Odaszaladt hozzám, és megölelt, aminek a következményei a földön puffanó bőröndök voltak.
- Kicsim, úgy hiányoztál! – szipogta.
- Anya, ez annyira... gáz. Majd később bőghetsz, de itt ne. Légyszi. – toltam el magamtól. Anya bevágta a durcát, ami nála nem tart sokáig. Néhány perc múlva lelkesen kezdett mesélni az otthon történtekről.
- Yas elment? – tudakolta, miközben egy újabb taxiba pakoltuk bele pakkjait.
- Aha. Előtted. – mondtam unottan.
A nyári lakhelyünk felé tartva be nem állt a szája, aminek nem nagyon örültem. Szerettem a csendet, de ő nem. Szüntelenül bámultam ki az ablakon, és figyeltem a rohanó várost. Anya idétlen történeteire időnként egy „öhöm” és „persze” volt a válaszom, de hál’ Isten viszonylag hamar odaértünk Karen házához.
A ház nem változott semmit, ugyanolyan volt, mint tíz évvel ezelőtt. Hófehér falak és kerítés, szép zöld fű, kék ablakok és milliónyi fa a kertben. Sokat időztem itt kiskoromban, még saját szobám is volt, amit remélem, nem alakítottak át. Tudom, történetem elején azt mondtam, még nem láttam Londont. Mert nem is! Anyáék nem engedtek be a városba Karennal, hát még egyedül. Azt gondolták, nem elég biztonságos. Bár néha megközelítettük a bankok miatt, Oxford mindenek felett állt. Anya nem is akart eljönni. Volt egy remek állása az egyetemen és imádta az ott lévő múzeumokat. Ám miután apa boltja becsődölt, kénytelenek voltunk továbbállni. Cork megfelelőnek tűnt. Mindaddig, amíg anyáék el nem váltak. Anya képtelen volt több ideig elviselni apát, így egy este összepakoltunk és elmentünk Dublinba.
- 15 font lesz. – tájékoztatott minket a taxis. Anya átnyújtotta a pénzt, majd kiszálltunk az autóból. Az fáradt és kissé flegma sofőr csigalassúsággal nyitotta fel a csomagtartó tetejét és még annál is lassabban emelte ki a benne lévő csomagokat. Amikor végre elhajtott, anya megjegyezte, hogy nem tetszik neki London.
A ház belsejében sem végeztek átalakítást, kivéve a konyhát és a fürdőszobát. Az ajtón beérkezve megcsapott az ismerős illat, a lakk és a levendula keveréke. Ismerősként tekintettem az egész gyerekkoromat végigkísérő üveges szekrényre, amelyben hosszú sorokban álltak a kiskori képeim, köztük néhány albummal. Az építmény nemcsak kívülről volt fehér, hanem belülről is. Minden olyan letisztult és friss volt. Boldogan néztem végig a nappaliban elhelyezkedő díványokon, amikre oly sokszor próbáltam felmászni- sikertelenül. A terasz felé fordultam, ahol a márványkő cseppet sem veszített csillogásából. Eltoltam az üvegajtót és hatalmasat szippantottam a friss levegőből. Nem hagyhattam abba itt az újra felfedező túrámat, a legfontosabb még hátra van. Izgatottan vágtáztam felfelé a nyikorgó lépcsőn, mit sem törődve az apró pókhálókkal a falon. Mint egy őrült, úgy rontottam be régi vakációzó szobámba, ahol az idő semmin sem fogott ki. A faliújságon még ott virítottak a rajzaim, a függönyön még látszódtak a festékfoltok és a polcokon a játékaim kukucskáltak. Hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Itt vagyok otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a kommented :))