10. Az Este előtt

10.

Az Este előtt

                - Jó reggelt… igen… fent van… még alszik… - anya hangfoszlányai egészen az emeletig felhallatszottak. Ki lehet az ilyen korán? És engem keres? Nemtörődöm módra felhúztam a fejemig a takarómat, majd a fal felé fordultam. Tűsarkú lépteit hallottam a felső szint folyosóján. Megtorpantak az ajtóm előtt, és halkan kopogni kezdtek az ajtómon. Próbáltam úgy tenni, mintha még mindig aludnék, ám egy erős, női hang nem tágított a szobám bejáratától.
                - Selma! Natalie Smith vagyok, a sminkesed! – mondta. Sminkes? Mióta van nekem sminkesem? – És azért jöttem ma, Annahval, valamint Lucassal, a stylistoddal, hogy felkészítsünk az első fellépésedre- a tehetségkutatón kívül – folytatta. Stylist? Nincs szükségem stylistra. Tökéletesen megvagyok a divattal és a stílusommal. Annaht megértem, mert a hangomban ma nem lehet hiba, de a többiek teljesen feleslegesek.
                Amíg elmélkedtem, az ajtóm kicsapódott, és belépett a hármas csipet csapat. A fejemet a párnámba fúrtam, ahol egy hangos ordítást fojtottam el. Csapzottan felemeltem az arcomat, és rájuk néztem. Natalienak hosszú, vörös, hullámos haja volt, és a már említett tűsarkút viselte, egy igen merész ruha kíséretében. Annah az utolsó találkozásunk óta semmit sem változott, Lucas pedig, mint egy…
                - Jó reggelt! – köszöntem. Lucas undorodva nézett végig a csokifoltos pizsamámon, erre egy bosszús pillantás volt a válaszom. – Haza is mehettek. Nincs rátok igényem. – közöltem hidegen.
                - Ho-ho-hó! Nem úgy van az, kislány! – intett le Natalie. – Mi ingyen és bérmentve tökéletessé varázsolunk. Na?
                - Nem akarok tökéletes lenni. – ellenkeztem. – És nem ingyen dolgoztok. Alan fizet titeket.
                - Ez lényegtelen. Kelj fel! – húzta le rólam a takarót Lucas. Nem maradt választásom. Miután jeleztem, hogy beleegyezem, az ajtóm felé hessegettem őket. Sóhajok közepette felöltöztem, és megfésülködtem. Megint esett. A kert úszott a vízben, és anya gyors mozdulatokkal vitte be a kerti székekről a párnákat. Vettem egy mély levegőt, majd sietős léptekkel leszáguldottam a lépcsőn. A trió a nappaliban ülve szürcsölgette a kávéját.
                - Kezdhetjük? – szegezte nekem a kérdést Lucas, kissé lenézően. Bizonytalanul bár, de észrevehetően bólintottam.
                Lucas felállt, és a konyhaasztalhoz húzott, amit beterítettek a drágábbnál drágább ruhaköltemények, cipők valamint kiegészítők. Alaposan felmért szemeivel, és egy hozzá legközelebb álló darabot próbálgatott a testemhez, végül megrázta a fejét, és így szólt:
                - A színház komoly, de te mégis fiatal vagy. A bohém, az ártatlan, a letisztult, a szemtelen ugyanúgy elegáns vonalakat kell követnünk. – a beszédéből az „a”, a „de”, és a „kell” szavacskákat értettem meg. – Ehhez tökéletes ez a Moschino kisestélyi. – mutatott egy olívazöld, rövid fazonú, látszólag selyem öltözetre. Bevallom, tetszett.
                - Jó, nekem bejön. – mondtam elismerően. – Én ehhez egy…
                - Nem érdekel, mit gondoltál hozzá. Itt én döntök. – emelte fel a hangját. – A hatás csak akkor lesz lenyűgöző, ha ezzel a nude színű magas sarkúval párosítod. – egy rettentően magas cipőt lóbált meg a kezében.
                - Ez nem az én asztalom. El fogok benne esni. – vallottam be.
                - Gondoltam. – szólt hevesen. – Ma ebben kell járkálnod. Nem veheted le. Ám még nem vagyunk készen. Hogy tündökölj, ezt sem hagyhatod ki. – A zakója zsebéből elővett egy ékszerdobozt, majd átnyújtotta. Semmi kedvem nem volt megnézni, így is eléggé feltűnő leszek az este folyamán. – Mehetsz tovább! – lökött arrébb. Ez megkattant… Nataliera néztem. Elvigyorodott, feltételeztem, hogy ő már megszokta Lucas fanyar modorát. Ennél már csak jobb lehet…
                - Gyere, hoztam mindent! – a pulthoz húzott, ahol elő volt készítve egy óriási tükör, millió szépészeti termék, meg egy óriási lavór. – Hank, a fodrász nem tudott eljönni. Ő a fiúk frizuráját készíti. – basszus, meg is feledkeztem a tegnap estéről… - Ezért ma rám leszel bízva.
                Natalie szimpatikus volt. Először egy kiló vakolatot tett az arcomra, amitől nem lettem boldog. Később a szemeimmel babrált. A kedvenc részem a műszempillák voltak. Akár egy őz, úgy néztem ki, de tetszett. Nem tudom, hogy telhetett ez ennyi ideig: másfél órán keresztül maszkírozta a fejemet! Egyedül a fejemet! Gondoltam, tartok egy kis kajaszünetet, ám Natalie alig hogy kikerültem a székből, kezelésbe vett. Annyit én még életemben nem próbáltam, mint vele. Minden dalt töviről-hegyire átvettünk, a hangokat megfelelő magasságba helyeztük, és egy kicsit az előadásmódon is finomítottunk.
                - Mivel még nem a saját dalaidat fogod elénekelni, nagyon fontos, hogy ne próbáld meg annyira személyessé tenni. Bármennyire furcsán is hangzik, ezt mellőzd. A földre lerogyós, sírós éned hagyd itthon, helyette legyél természetes és fiatalos. Ha ezt az estét nem szúrod el, utána minden simán fog menni. – magyarázta.
                Tíz perc múlva ismét Natalie kezei között találtam magamat. Ezúttal a hajammal foglalkozott. Elmondtam az én elképzelésemet, és ő is az övét. Egyeztettünk, majd egy leengedett, begöndörített viseletben maradtunk. Eddig sem volt szálegyenes a hajam, az a kis extra hullám ráfért. A körmeimen volt a sor. Láttam, ahogy Natelie húzogatja a száját, ezért inkább a hallgatásnál maradtam. A kézfejem tengerszín árnyalatban pompázott.
                Amikor végeztünk mindennel, elégedett voltam önmagammal- ma estére. Az autó érkezéséig még hátra volt egy órám. Nyugodtan ballagtam oda a hűtőhöz, és nyitottam ki.
                - Nem! – csapta be előttem annak ajtaját Luc. – Igen! – tolt elém egy tálat, roskadozva avokádóval, lazaccal, kaviárral.
                - Ebből én nem eszek. – vontam vállat. Lucot bosszantotta a dolog, amit élveztem. Nem szoktam hozzá a gazdagok ételeihez… Jó nekem a szokásos. Higgadtam foglaltam helyet a nappaliban, a tévé előtt, kezemben egy jó adag salátával.
                - Leszokhatnák a kecske kajáról. – sértegetett anya. – Nem halsz bele egy kis húsba.
                - Le lehet rólam szállni! – csattantam fel. – Fél órán belül életem egyik legfontosabb eseménye fog lezajlódni, ezért kérlek: maradj csendben! – anya nem bírta ki nevetés nélkül a válaszomat, szerinte, ha ideges vagyok, akkor vicces is. – Miért, Istenem, miért? – mormogtam.
                A műsor befejeztével egy autó gördült a házunk elé. Óvatosan felálltam, s a barackszínű kabátomért kaptam. Annahék időközben leléptek, így nem kellett bajlódnom velük.
                - Anya, itt vannak értem! – kiáltottam.
                - Oké! Szia! – érkezett a felelet. Hé! Ennél kicsit többet vártam. Mindegy. Csigalassúsággal topogtam ki a járműhez, félvén attól, hogy megcsúszom.
                - Jó estét! – vágtam be magam mögött az ajtót.
                - Üdvözlöm! – szólt a sofőr. – A színházba, igaz? – kérdezte. Néhány másodpercig csak bámultam magam elé, végül egy halk „igen”- t hallattam.
                Az autó elindult.