4. Fagyi és törölköző

4.
 Fagyi és törölköző

                Niall leült az ágy végébe, majd rám emelte tekintetét:
                - Nem vagy álmos? – mosolygott.
                - De, de tudok valamit is tenni ellene?- vontam meg a vállam.
                - Yas fürdik?
                - Igen, mert ha nem engedtem volna előre, akkor hajnalig hisztizett volna a szépítő alvás fogalmáról, amit én nyílván nem igen teljesítek. – sóhajtottam.
                - Gondolom a szépítő alváshoz hozzátartozik az ilyen csajos rituálék elvégzése, mint például arcmaszk, pakolások, körömreszelés, satöbbi. És ha jól sejtem, ehhez neki legalább másfél óra szükséges, amit csak ébren tud elvégezni, és ha nem csinálja meg, mert elalszik, akkor téged fog kinyúvasztani.- bökött felém.
                - Úgy van, ahogy mondod. Szóról szóra. – húztam mosolyra a szám. – Te Niall. Nem zavar, hogy a fél életedet egy turnébuszban töltöd?
                Felvonta szemöldökét. – Néha. Kicsit szar, amikor alig két órát pihenünk egy nap és interjúról-interjúra járva ugyanazt elismételjük százszor. Viszont a rajongókat bírom. Mindenhol ott vannak, támogatnak, szeretnek, segítenek. Bár néha ők is el tudják vetni a sulykot, nem mondom…- nevette el magát.
                Lassan a vállára dőltem, amire ő megszaporázta lélegzetvételeit.
                - Jaj, bocsi! – mentegetőztem. – Csak tök kimerült vagyok, és…- felemeltem a fejem. Niall zavartan rám nézett:
                - Megértem. – vigyorgott. – Ez a Yas nem semmi. Ha így folytatja, a Csendes-óceán már múló fogalom lesz. – lecsuktam a szemeimet és halkan vihogni kezdtem.
                - Mindig is ilyen volt. Szépség mindenek felett. – mutattam neszesszerére, amiből szinte folytak ki a sminkek. Niall odalépett melléjük és furcsállva vizsgálgatta a számára új dolgok tömkelegét. Lemásztam hozzá, majd leültem a földre. Ő szintúgy.
                - Anyukáddal hol fogtok lakni?- kérdezte.
                - Valahol a külvárosban, a nagynénémnél, aki jelenleg nincs otthon, mivel szabadúszó író, tehát mindig máshol lehet a nyomára bukkanni. Most ha jól tudom Venezuelában egy tényfeltáró könyvet ír a drogbárókról. Izgi. – dőltem a falnak.
                - Értem. És az albumod? Nagyon várod?
                - Mi az, hogy! Tudod, kiskorom óta erre vágytam. Nincs ennél fontosabb. Szerintem, ennél jobb az életem nem is lehetne.
                - Ugyanezt gondoltam, amikor mi is kiadtuk a lemezünket. A boldogság minden egyes porcikámat átjárta, és nem tudtam másra gondolni.
                - De?- húzogattam a szemöldököm.
                - Nincs semmi de. Én révbe értem. Most rajtad a sor, és ahogyan a hangodat elnézem, nem kis sikered lesz. – kacsintott.
                - Bárcsak.
                - Mit olvasol? – utalt az ágyamon heverő könyvre.
                - Ja, Shakespeare.
                - Szívatsz? – meglepődött.
                - Nem, nagyon bírom. Nem tudom hányszor olvastam már, de megunhatatlan. – fejtettem ki véleményem. – Te olvasol valamit?
                - Nem igazán… - vakarta meg a tarkóját.
                - Nem is szeretsz?
                - Az fix, hogy nem a kedvenc elfoglaltságom, de nem vagyok művészetellenes.
                - Szóval szoktál… kiállításokra is járni? – szögeztem neki a kérdést.
                - Nem az én világom. – ismét a feje hátulsó részéhez nyúlt. – Csak a zene tud igazán megérinteni.
                - Vágom. Én szeretem a művészeteket. De lehet, hogy ez így van belém nevelve. – kezembe vettem a telefonomat, mert az villogni kezdett. – Anya restaurátor. És amint látom, a kis képzőművészeti lelke nem hagyja békén… – mutattam neki az anyától jött csöpögős SMS-eket.
                - Mintha a saját anyámat látnám az X-Faktor idején. – felém nyújtotta a tenyerét, jelezve, hogy adjak neki egy pacsit, amiért a sors ilyen jó anyákkal áldott meg minket. – A csomagjaitok? Hol vannak? – terelte a témát.
                - Ó, nem rég felhívtam a szállodát, ahol tájékoztattak, hogy egy belvárosi csomagmegőrzőbe navigálták őket. Holnap bőven ráér értük mennünk. – közöltem. Niall bólintott.
                - Na és a suli?
                - Mivel nyári szünet van nincs. Ember, hol élsz te? – bokszoltam vállba.
                - Jó, kiöregedtem én már az ilyenből. Nagykorú vagyok. – húzta ki magát.
                - Ja, hogy nagykorú.  Inkább nagyétvágyú. – vicceltem el a dolgot.
                - Hát jó, ha harc, hát legyen harc, Vega Csaj.
                - Á, már rímekben is beszélünk, akkor gyerünk, kezdjük! – erre mindkettőnkből kitört a nevetés, de olyan szinten, hogy a földön fetrengtünk, összegömbölyödve, mint két idióta, akik totál részegek. Miután újra „elérhető” állapotban lettünk, megkérdetem Niallt, nem gond-e, ha eszek valamit.
                - Szerintem, tudod hol a konyha, Vega Csaj. De veled tartok, mert már érzem, hogy kezdenek kifogyni a tartalékaim. – kinyitotta az ajtót nekem, majd a lépcsőn zakatoltunk lefelé. A konyhában rend és tisztaság volt, amit jogosan feltételeztem, hogy nem a fiúk két kezét dicséri.
                A hűtő polcai szinte leszakadtak az ételek súlyától, és a szám is a földet súrolta, amikor Niallt azt mondta, ez nekik pár nap.
                - Mégis mennyit eszel egy nap, Zabagép? – fecsegtem, és jó ízűen elvigyorodtam Niall új becenevén.
                - Sokat. Nagyon sokat. De ahogy téged elnézlek. Teljes kiőrlésű kenyér és kalciumos ásványvíz? – incselkedett.
                - Ha-ha-ha. Nem is szeretem az ásványvizet. Igenis sokat eszem. – válaszoltam szúrósan.
                - És a hússal hogy állsz?
                - Hadilábon. Szoktam enni, de csak csirkét. De legfőképpen zöldséges-gyümölcsös dolgokat.
                - Fagyi, jöhet? – húzott elő egy óriási dobozt a fagyóból.
                - Milyen?
                - Epres?
                - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – nyavalyogtam.
                - Nem szereted az epret, te droid? – alaposan végigmért.
                - De, de csak frissen. Nem feldolgozva.
                - Hát jó. Csoki?
                - Tökéletes! – elégedetten a fiókba nyúltam két kanálért.
                Már jó fél órája ettük a fagyit, és elmélkedtünk olyan dolgokon, mint például: miért mondják azt a nagyothalló emberre, hogy nagyot hall? Nem úgy van, hogy kicsit hall? ; vagy: a Twilight sagá-n ; Brad Pitték rengeteg gyerekén; és az állítólagos írországi koboldokról, amikor végre kicsapódott a fürdő ajtaja, és Yas leszólt a konyhába, hogy mehetek. Elégedetten sóhajtottam egyet, valamint megköszöntem neki a fagyit, és a késő esti eszmecserénket.
                A fürdő úgy nézett ki, mint ha a mennyországba léptem volna… Nem is tudom, miért akadtam ki azon, hogy Yasmeen miért tartózkodott ilyen sokáig itt. Persze, én próbáltam rövidre venni a figurát, ami félig-meddig sikerült is.
                Fürdés után le akartam nyomni a szobaajtónk kilincsét, de meglepetten konstatáltam, hogy Yas bezárta. Hiába dörömböltem, nem hallotta, ugyanis hajat szárított.
                Zaklatottan leültem a földre, tenyereimbe temettem az arcomat, majd halkan morogtam:
                - Gratulálok Selma, jól megcsináltad… Előbb a hotel, aztán a vacsora, most ez… Ügyes vagy, mondhatom. – már remegtem, annyira fáztam a vizes törölközőmben.
                - Selma, te meg mit keresel itt? – a hang felé fordultam.